Belamiról legfőképp

Szörnyen le lehet szokni a blogolásról.

Időnként eszembe jut, hogy ezt vagy azt meg kellene írni, de aztán mégsem. 

Régebben nagyon szerettem instára történeteket gyártani a sztoriban, de mostanában azt sem. 

Nem, nincs rosszkedvem, csak épp közlékeny se nagyon vagyok pillanatnyilag.

Pedig van történés, hisz Belami szeptember egytől máshol dolgozik, és más szakorvos is lesz végül. Legalábbis az első szakiránya lesz más, de tervei szerint befejezi a Bethesdában elkezdett anesztes szakot egyszer.

Eleinte nem örültem, hogy válatni akar, de ismerem Belamit annyira, hogy tudjam, jól megrágta ezt, minden körülményt megvizsgált, és jól döntött. 

Aztán, amikor eltelt az első hét, és teljesen ki volt simulva, meg visszatért a lelkesedése, ami eléggé ki volt pusztítva az elmúlt két évben, akkor megnyugodtam. Mert igazából én csak azt szeretném, ha boldog lenne... és legfőképp egészséges. Ugyanis aggódtam érte az elmúlt időszakban, lefogyott és gyűrött volt, meg ideges, frusztrált. Tudnék hosszan mesélni a nem a Bethesdában! töltött ügyeleteiről, ahol alapvető dolgok nem működtek ahhoz, hogy felelős munkát végezzen, és ő ezt nem bírja, kicsinálja. Hihetetlen lelkesen tud rengeteget dolgozni, de a magyar egészségügy ezen szegmense bárkiből ki tudja ölni még az életkedvet is. 

Na, ezt ő nem hagyta. Megkereste az állami egészségügyben azt a kis szigetet (Semmelweis Egyetem Orvosi Képalkotó Klinika), ami most nagyon előremutató, fejlődőképes, és legfőképp érdekes. Legalábbs Belaminak. Borzasztó lelkesen vetette bele magát a nukleáris medicinába, jelenleg tankönyvekkel felszerelkezve közlekedik mindenhová, és élvezettel szívja magába az új tudást. Még az uszkár találkozón is tanult a piknik pléden, meg mutogatta nekem a képeket. Tényleg nagyon érdekes, bár ebből még kevesebbet értek, mint az eddigiekből, de majd belejövök. 

Azt mondja, a munkahely egy álom, mindenki nyugodt és kedves, ő az első perctől otthon érzi magát, és azt meg külön imádja, hogy máris rábíztak egy csomó feladatot, ugyanis neki ez lételeme. Mármint az értelmes munka... Nem az, hogy éjszakai ügyeletben nincs laboros, aki megcsinálja a véreredményt, ő meg döntsön, meg állítson fel diagnózist alapvető információk nélkül. Mert jóvanazúgy'! Hát nincs jól. Könyörgöm! Emberéletekről van szó, nem takarításról. Csak beteg ne legyen az ember mostanában! 

Apropó uszi tali!

Ez egy külön posztot megér. Úgy, de úgy felb.sztam rajta magam, hogy két napig pörögtem felette. Most már nevetek, de legközelebb elmesélem..

Futnak a napok, én meg csak állok egy helyben

Úgy egy hete, kicsit visszább vettem a lendületet a munkában.

Ennek ellenére nem igazán találok magamra, bár nincs rossz kedvem. Úgy érzem, hogy elrohannak mellettem a napok, én meg csak úgy vagyok, állok egy helyben. Fura érzés.

Azért néztem sok filmet, meg olvasok is.

Most Csányi Vilmos kutyás könyveire vagyok rákattnva, az elsőt Belamitól kaptam karácsonyra, és az annyira tetszett, hogy Charlie szerzett nekem azóta pár másikat. 

Amikor süt a nap, akkor rengeteget csavargunk Mórral.

Mór egy igazi kalandor, imád csatangolni, de autóban is remekül elvan, úgyhogy bárhová tudunk vele menni. Neki igazából az a lényeg, hogy velünk lehet, és ez a feltétlen ragaszkodása mindig annyira meghat. Az az igazság, hogy vele folyton kedves vagyok, mert egyszerűen nem lehet hozzá máshogy viszonyulni. Ő egy kedves, alkalmazkodó kiskutya, akinek ugyan van saját akarata és elképzelése a dolgokról, de olyan jól csinálja, hogy soha nem kell vele harcolnom, értjük egymást. 

Néha elcsodálkozok, hogy még csak egy éve lesz, hogy hazahoztuk, mert olyan, mintha már nagyon régen az életünk része lenne.  

Futni azért egyedül járok.

Mindig arról álmodoztam, hogy a kutyámmal futok, de megmondom őszintén, hogy szeretek kikapcsolni agyban futás közben, meg zene is bömböl a fülembe, ez Mórral így nem menne. Neki más a ritmusa, szeret megállni szaglászni, aztán meg úgy loholni, hogy a lábam sem éri a földet, szóval az egy más típusú edzés lenne. Majd maximum olyan is lesz, de jelenleg elég nekem a magányos, kikapcsolódós, zenés. 

Hétvégén voltak itthon Belamiék.

Nagyon szeretem, mikor itt vannak, szerintem azért is nehezebb utána, mikor elmennek. Valahogy kiürül a ház, a szívem is fázni kezd, napok kellenek, hogy egyensúlyba kerüljek megint. 

Kismacsó ugyan itthon van, de ő is annyira éli a saját kis életét, hogy inkább olyan, mintha a "mama hotelbe" járna: főzök és mosok rá, ő meg rohan a dolgai után, vagy elbújik a szobájába, soha nincs ideje ránk. Ő amúgy is egy teljesen más természet, de amíg Belami itthon lakott, a két fiú valahogy kiegészítette egymást, nem éreztem ennyire a távolságot közöttünk. Valószínűleg ő is leválik épp, azért ennyire nehéz ez. 

Belami amúgy tele van tervekkel, elképzelhető, hogy váltani fog.

Kinézett magának egy másik területet, még semmi nem biztos, úgyhogy inkább nem részletezem. 

Valahogy nem aggódom ez miatt, ő annyira okos, és józan gondolkodású, biztos vagyok benne, hogy megfelelően fog dönteni. Mindenesetre rengeteget beszélgettünk erről (is) a hétvégén.

Imádom, hogy mindig pörög az agya, és mérlegel, ráadásul minden segítség nélkül vett magának autót, és jövőre ingatlant is vásárol. Már terve van, hogy hol nézelődik, melyik évszakban. Ha ott sikerül, akkor merre helyezkedhet szakorvosként. Legalább öt évre megvannak a tervei, amik persze változhatnak, de nagyon inspiráló a lendülete.

Na most, azért vannak félelmeim is ezzel kapcsolatosan, mert ilyen intenzitással azért nehéz egy párkapcsolatban nem felülkerekedni. Látom is rajta, hogy próbálja visszafogni magát, hogy teret hagyjon Iluskának, de ha fáradt, akkor elengedi ezt a kontrollt, és eléggé... hmmm..., khmm,  szóval utálatosan tud viselkedni. 

Én nem szólok bele az életébe, főleg nem Iluska előtt, de azért szoktam rá figyelmeztetni, ha nem tetszik valami, és arról már többször is beszéltünk, hogy ne legyen olyan háklis, mint én. 

Szerintem velem rettenetesen nehéz együtt élni, a hangulataimmal, a mániáimmal, olyan jó lenne, ha ebben nem hasonlítana rám. 

Az a szerencse, hogy Iluskát én egy okos lánynak tartom, aki nagyon is tudja, hogy hogyan kell kezelni Belamit, és pont ezért nem szívja mellre a fáradtabb napokon tanúsított viselkedését, illetve biztosan Iluskának is vannak gyengébb pontjai, amit meg Belami tolerál, szóval majd megoldják, felnőttek már. 

Azt hiszem nekem is kellenének új tervek.

Csak épp most semmi nem tol abba az irányba, hogy változtassunk, nagyjából minden jó, működik, kényelmes. Ebbe lehet csak igazán beleposhadni. Velem valami ilyesmi van most, vagy nem tudom. Remélem hamarosan rájövök.

Kicsi a világ, és néha olyan szomorú

Tegnap Belami írt üzenetet, hogy hogyan is hívták azt a pszichiátriai beteg kislányt, aki az első nevelős munkahelyemen volt pár hétig, mert szerinte ő van ott náluk az intenzíven. 

Egyeztettünk, hogy igen, ő az. Felakasztotta magát, újra kellett éleszteni.

Belami vette ki a tubust, és az első kérdése az volt a lánynak, hogy mikor mehet ki dohányozni. 

Néhány órán keresztül normálisan elbeszélgetett az ápolókkal, aztán kattant nála valami, és dühöngő őrültté változott. Le kellett nyugtatózni, mert veszélyt jelentett magára és másokra is. Mindez történt az intenzíven. Nem hiszem, hogy ott láttak ilyesmit mostanában.

Belami azt írta, egyszerűen nem tud ezzel mit kezdeni földhöz ragadt anesztesként, hogy van egy egészséges test, és mégsem lehet neki segíteni.

És tényleg. Nagyon-nagyon szomorú lettem attól, hogy végiggondoltam ennek a gyereknek az eddigi életét, és belegondoltam a jövőjébe. Ami tulajdonképpen nincs is. Rettenetes. 

Adott egy újszülött, aki egészségesen, de fiatalkorú anyának született.

A nagyszülők először hallani sem akarnak róla, ezért csecsemőotthonba kerül. Aham. Adtak az ősbizalomnak, kötődésnek.

Majd három hónap múlva úgy döntenek a nagyszülők, hogy mégis nevelni akarják a babát. A gyermek abban a tudatban cseperedik fel, hogy a nagyszülei a szülei, az édesanyja meg a nővére. 

Valamikor kamaszkor környékén valahogy megtudja, hogy az egész addigi élete egy nagy hazugság volt. Valami megroppan benne, elkezd furcsán viselkedni. Ez odáig fajul, hogy már a nagyszülők és az anyja is fél tőle, nem tudják kezelni, szakellátásba kerül.

Elkezd lakásotthonról lakásotthonra vándorolni, mert sz.r a gyermekvédelmi rendszer, és normál keretek közé nem is lehet beilleszteni. 

Megmondom őszintén, nevelőként én is igyekeztem gyorsan megszabadulni tőle, mert olyan rohamai voltak, ami veszélyt jelentett a többi gyerekre, és persze magára is. 

Az alatt, míg ott volt, folyt vér, jött ki rendőrség, hogy betegyék a mentőbe, a kórházban bezárkózott a takarító szertárba, és hipós vizet ivott a felmosóvödörből. Soroljam még?

Fellélegeztem, mikor átvittük egy zártabb intézménybe, azt reméltem jobb lesz neki, ha keretek és szabályok veszik körül. 

Ott megvágta az egyik nevelő arcát, ami már bűncselekmény, ezért teljesen zárt intézménybe rakták, szerintem ott próbálkozott öngyilkossággal, de ezt nem tudom biztosan, csak találgatok.

Még pár év, és nagykorú lesz.

Onnantól senki földjén fogja találni magát, mert a családja nem akarja már őt, gyakorlatilag az utcára fog kerülni. 

Nem tudom szed e pszichiátriai gyógyszereket, de ha igen, és azt sem fogja szedni... 

Ő nem fogyatékos. Tiszta pillanataiban olyan, mint bármelyik korabeli lány, szerintem még szép is. Értelmesen el lehet beszélgetni vele. Azt is tudja magáról, hogy be szokott kattanni. Azt mondja, hogy olyankor érzi, hogy el fogja sodorni a dühe, de nem tud parancsolni neki, nem tudja megállítani. 

Volt olyan, hogy nekem is szólt, hogy most hagyjam őt, mert nem szeretne bántani, kedvel engem, de érzi, ahogy bizsereg az idegrendszere, nem tud abban a helyzetben tovább maradni, ne próbáljam megállítani. Épp mamuszban szökött a buszhoz. Januárban.  

Abban reménykedtem, hogy a zártabb intézetben szakember foglalkozik majd vele, tud neki olyan terápiát, amivel meg tudja fékezni a benne tomboló démonokat. Úgy látszik ez nem sikerült. Maradt minden a régiben.

Ő áldozat.

Áldozata a családja hazugságainak. Áldozata a nem megfelelő gyermevédelemnek. Áldozata a kiforratlan, gúzsba kötött gyermekpszichiátriának, ami túl van terhelve, nincs berendezkedve az ilyen súlyos esetekre... Amiből mellesleg egyre több van. Emlékszünk a második nevelős munkahelyemre?! Ott is volt hasonló. 

Nagyon elszomorító ez az egész.    

A múlt keddi incidens után egészen nyugis napok voltak, gyakorlatilag semmi extra nem történt.

Illetve dehogynem! Lett végre szárítógépem.

Ez azért nagyon fontos, mert évek óta szeretnék, de mindig lebeszéltük magunkat a helyszűke miatt. Nyáron nincs gond ezzel, az erkélyen beszárad szépen minden. Persze aztán jön a tél, a nagyobb dolgok (ágyneműk, törölközők, stb..) kínjukban száradnak, figyelni kell a fal penészesedését is, és Charlie rohadtul utálja, ha öblítő illatban úszik a lakás. 

Szóval fogta magát, és vett egyet.

Most a konyhába lett bepakolva, de nem ott lesz a helye, csak még egy-két dolgot meg kell változtatni ennek érdekében. 

Tegnap volt Anyu szülinapja, 64 éves lett.

Fizikálisan szépen épülget felfelé, de a kedve elég rossz, és maga sem tudja miért. Valószínűleg a műtét előtt annyi dolga volt, hogy nem volt ideje depizni, most viszont van. Nem tudom.

Mindenesetre én megpróbáltam jobb kedvre deríteni egy finom süteménnyel, amit én sütöttem, és késő délután elmentünk hozzájuk, hogy felköszöntsük. Távolságot tartva, nem puszizkodva, de azért ott voltunk. Örült, evett sütit, de hamar elfáradt, és nem olyan volt, mint szokott. Remélem csak átmeneti ez az állapot. 

Belami megint hazajött az ügyelet után tegnap, és ma innen ment dolgozni.

Jaj, annyira nagyon büszke vagyok rá! Egyszerűen elolvadok, mikor beszélgetünk, és látom, hogy mennyire okos, érzékeny, empatikus, ugyanakkor forradalmár, mert egyszerűen nem hagyja magát kikezdeni senkitől. Pedig kórházi berkekben (is) megy a taposás, beszólogatás, meg minden, de ő olyan jól kezeli ezeket, hogy hihetetlen. 

Tudom, hogy alapvetően én is ez a típus vagyok, megtalálom a hangot bárkivel, de azt soha nem engedem, hogy egy bizonyos határt átlépjenek, ám ő még nálam is sokkal, de sokkal jobb ebben. 

Olyan, mintha magára szedte volna az összes jó tulajdonságot a családból, és ezeket valaki nagyobb "hangerőre" tekerte volna, míg a hibákat kisebbre. 

Az meg külön melengeti a lelkemet, hogy azonnal jön haza, ha tud, és igazából szeret is itthon lenni, mert mondja, hogy olyan megnyugtató. Nyilvánvalóan ebben Mór is alaposan bejátszik, mert egyszerűen imádják egymást.

Kedvenc pillanatom az volt tegnap, hogy és sütöttem a süteményt, Belami és Kismacsó ült a konyhában, és beszélgettek, Mór meg feküdt az asztal alatt a lábukhoz érve. Úszott a konyha a finom fahéj illatban, és olyan békességet árasztott a szituáció, hogy minden idegszálam kisimult. 

Charlie ugyan dolgozott keményen épp, de ott volt ő is a lakásban, és nekem így kerek volt minden. Megint egy pillanat, amit el tudok raktározni nehezebb időkre.

Nagyon várom a karácsonyt (is).

Ez lesz az első, hogy öten leszünk a fa körül Mórral együtt, és vidám percekre számítok. (Még be kell szereznem Mórnak egy csokornyakkendőt.)

Addig viszont szombaton este mézeskalácsot sütünk Iluskával kiegészülve, vasárnap meg mikulásozunk. Várom már nagyon.      

Vélemény

Nem igazán szoktam véleményt nyilvánítani facebookon, valahogy úgy vagyok vele, hogy úgysem érdekel senkit, ahogyan engem sem nagyon a másé. Inkább képeket szoktam megosztani, elkapott, szép pillanatokat.

Ám most annyira felháborít az új törvény, amiből szinte kizárólag csak az orvosok béremelését harsogják, hogy ma ezt írtam: 

"Az jár a fejemben, hogy a T/13174. számú törvényjavaslatból csak az orvosok béremelése van kommunikálva. Szokás szerint. Megint. Az már nem igazán, hogy ezzel együtt ilyen finomságokat is tartalmaz: "11. § [Munkaszerződéstől eltérő foglakoztatás] (1) Az egészségügyi szolgáltató fenntartója döntése alapján – az érintett egészségügyi szolgáltató vezetője véleményének kikérését követően – egészségügyi közfeladat ellátása érdekéből az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy határozott időre kirendelhető egy másik – ugyanazon fenntartóhoz tartozó – egészségügyi szolgáltatóhoz."

Meg ilyet is: "(5) Az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személyt legalább tíz munkanappal korábban írásban kell tájékoztatni az egészségügyi szolgáltatók közötti kirendelés elrendeléséről, valamint annak várható időtartamáról."

Aham. Magyarul döntenek az ember feje fölött, hogy épp hová dobálják. Egy évre... De lehet, hogy kettőre. És erről tíz nappal előtte tájékoztatják... Hmm..., milyen kegyesek! Hát köszi ba.d meg! Mi ez? Hogyan tervezzen így egy fiatal orvos? Egy ember? Hogyan tervezzen a vele együtt élő társa? Merjenek lakást vásárolni, vagy hosszú távra bérelni? Egyáltalán...

Aztán meg csodálkozunk, hogy a naaagy béremelés ellenére a fiatal orvosok elmennek külföldre, vagy szögre akasztják a fehér köpenyüket, és elszegődnek -tudom is én?!- kávét főzni egy presszóba."

Belamit már átpakolták a Jánosba, de erről még VELE! egyeztettek, és nem a feje fölött döntöttek. Azért érezzük a különbséget, ugye? 

Szerintem azzal sem árulok el titkot, hogy megint erősen azon gondolkozik, hogy Iluskával más országban telepednek le. Mert hazánkban nem lehet normálisan élni, bármennyire is szeretne itt maradni. 

Nagyon dühös és csalódott vagyok, meg szomorú is. Még mindig van lejjebb? (A kérdés költői, hisz van hát.)   

Azt nem is meséltem,

hogy Kismacsó szerencsésen hazaért a nyaralásból, ő és az autó is egyben, rendben. Majd szerdán viszi vissza Pestre Belaminak, addig még használja csajozni.

Belami meg dolgozik megállás nélkül, és ha rákérdezek mit csinál, akkor legtöbbször a kórházből küld egy képet az adott pillanatról. Majd belehalok a büszkeségbe minden ilyen kép után, hogy "lám, lám, miből lesz a cserebogár", de erről már rengetegszer írtam. Olyan helyes, szép férfi, és még okos is. Kedvesnek nem mindig mondanám, rettenetesen tudja fárasztani a hülyeség, de elbűvölő tud lenni, ha akar. Akárcsak én. 😉

Mi meg ketten maradtunk Mórcival három napra, illetve Kismacsó itthon van átmenő forgalomban, de azért na, legtöbbször ketten vagyunk. Charlie munka maitt ment Németországba, és elég necces, mert nem nagyon szeretne utazás után két hét karantént, tekintve, hogy vasárnap utaznánk nyaralni. Remélem holnapig már nem változik semmi.

Közben rám maradt a közjegyzőhöz rohangálás, meg az autókerskedés is. Úgy néz ki, hogy vettünk egy autót. Az én nevemen lesz, és elvileg azzal mennénk már nyaralni. 

Megmondom őszintén, elég nehez hetek állnak mögöttünk ez ügyben, mert Charlie kibírhatatlan volt, míg döntésre jutott, és sajnos ebben nem tudtam a segítségére lenni, mert csöppet sem értek az autókhoz, és a színükön kívül nem is nagyon érdekel rajtuk semmi. Vezetni utálok, és szerintem ezt sem nagyon fogom a nagysága miatt, de majd meglátjuk. Charlie azt mondta, hogy a régi autónkat megveszi az öccse, ahhoz teszünk még hozzá, és én is kapok egy cuki kis járgányt hamarosan. Mondjuk, szerintem többet vezetnék úgy, ha Charlie nem ülne mellettem, és féltené az aktuális autóját, mert az teljesen elveszi a kedvemet. Meg fontos lenne a cuki kicsiség, megőrülök ezektől a hajóktól, amiket Charlie preferál.

Ami miatt még forrt az indulat közöttünk, hogy én félek a ennyire "kiganézni" magunk alól pénzügyileg, ezért folyamatosan húztam vissza Charliet, mint Mórt séta közben a pórázzal, amitől ő ideges lett. Nem szereti, ha vészmadárkodok, én meg nem bántam volna, ha marad tartalék, ha jön egy újabb hullám megszorításokkal, mert ki tudja, hogy mennyi munkája lesz Charlienak. Az első karantén ideje alatt volt, de a vége felé már csökkent, és engem ez nyugtalanít. Mondjuk tegnap este azt mondta, hogy szeptembertől bele fog fulladni a melóba megint, annyi lesz, most épp ezt egyeztetik ott kint. Úgy legyen. Ámen.

Én meg próbálom a saját munkámat nyugpontra helyezni, hogy két hétig a helyettesemnek ne legyen túl sok dolga az én ügyeimmel. Meg takarítok is közben, mosok megállás nélkül... Mórcival nehezítve. Mert ő nagyon szeret segíteni, amiben nincs köszönet. Reggel már ellopott egy üres műanyag dobozt, és míg reggeliztem és az első kávémat szürcsöltem nagy nyugiban, leszedte a dobozról a cimkét, de olyan apró darabokban, hogy csomó ideig tartott összeszedni. Rettenetesen rág most, mert hullanak ki a tejfogai, az újak meg viharos gyorsasággal bújnak elő. Már három tejfogát találtam meg, elraktam őket, mint a gyerekekét. Szerintem ennél jóval több esett ki, de vagy megette, vagy séta közben hagytuk el. 

No, megyek a dolgom után.   

A fiúk

Egy ideje kevesebbet írok a fiúkról.

Legszívesebben folyton róluk mesélnék, de azért csak felnőttek már, nehéz megtalálni a határt, hogy mi fér még bele egy nyilvános blogba, meg mi nem. 

Jól vannak... Nagyjából.

Belami sokat dolgozik, nincs ideje, de módja sem edzeni, úgyhogy lefogyott picit. Épp ma ugrott haza, mielőtt visszament Pestre, és megkérdeztem, hogy nőtt e, mert olyan nyúlánknak látom, de mondta, hogy sajnos fogyott, azért tűnik úgy. 

Azt is érzékeltem, hogy túl van húzva, nagyon pörög, és ilyenkor hajlamos utána nagyon szétcsúszni. Ezt jeleztem is felé, és mondta, hogy tudja, érzi, nincs igazán ideje leereszteni sem, mert vagy dolgozik, vagy Iluskához rohan, de úgy magában lenni, magával foglalkozni egyáltalán nincs ideje. 

Nyomasztja is néhány dolog, amit nem szeretnék itt leírni, de nagyon utálom az érzést, hogy nem tudok neki ezekben segíteni. Amit én biztosítani tudok, hogy meghallgatom, ha kíváncsi, elmondom a véleményemet, a kedvenc kajáit csinálom, biztosítom a nyugalmát, a pihenését, amíg itt van. 

Aminek végtelenül örülök, hogy Iluskával nagyon-nagyon jól vannak, dúl a szerelem. Belamira jó hatással van ez a kislány, szerintem nem is bírná egyedül ezt az időszakot.  

Kismacsó egy ideje Anyuéknál lakik, de a héten hazaköltözik. 

Ez meg azért alakult így, mert márciusban abbahagyta az edzőterembe járást, és mondta, hogy ő edzés nélkül elpusztul itt a kis lakásban. Megegyeztünk, hogy átcuccolhat Anyuékhoz a kertes házba, aminek a pincéjében edzőterem is van, ha sehová nem teszi ki a lábát.  

Na, ezt olyan szintre emelte, hogy tényleg nem mozdult ki, maximum a pincében edzett, de a házból se nagyon jött ki, esetleg akkor, mikor a kerítésen keresztül beszélt velünk. Ennek köszönhetően olyan a színe, mint egy vámpírnak, egy szakállas, moncsicsis hajú (a nullás gép után egyforma hosszú, tüske hajú) vámpírnak. 

Közben azért csinálja a vizsgákat, a beadandókat (minden ötös eddig), de a napirendje totál el van csúszva, éjjel fent van, a nappal nagyobb részét átalussza. (Mondom, hogy átment vámpírba.)

Charlieval megbeszéltük, hogy rábeszéljük a hazaköltözésre, meg a fodrászra, meg a napfényre. Szóval tegnap elmentünk anyák napját köszönteni tisztes távolból, meg akkor Kismacsó is köszöntött engem. Nagyon meghatódtam, mert kaptam tőle cserepes virágot, és tuti ő intézte valahogy, mert Anyu is kapott. 

És akkor felhoztam, hogy eljöhetne velünk Mórért (ahogy már célozgattam rá egy ideje), meg akkor már kérek időpontot fodrászhoz (nehogy eszébe jusson megint a hajnyírót használni), utána meg maradjon is itthon. 

Rábólintott, szerintem már ő is érzi, hogy nincs igazán jól, kezd beszűkülni teljesen.

Anyu eléggé kiakadt, imád Kismacsóról gondoskodni. Sok vizet nem zavar a gyerek, de a tudat, hogy ott van a "kis" unokája, meg bármit segít le- és felcipelni, udvarias, okos, szééép, meg egyáltalán, szerintem legszívesebben végleg odaköltöztetné magukhoz.  

Amúgy megértem, Kismacsó minden nőneműből ezt hozza ki, mindenki gondoskodni akar róla utolsó vérig. 

Engem mindig haláli nyugalommal töltött el, ha nők vették körül ott, ahol én nem lehettem vele, mert akkor tudtam, hogy nagy baj nem érheti, valaki tuti rajta lesz az ügyön, hogy az a gyönyörű kék szeme be ne párásodjon semmitől. 

Nyilván ezt ő is érzékelte, és ha nem is tudatosan, de talán pont ezért választott egy tesztoszterontól bűzlő, egyenruhás egyetemet. Azt most inkább ne feszegessük, hogy oda is jár egy csomó lány, és mindjárt rárepült pár gondoskodó nőnemű haver, akik megsütötték a húst, ha vett, nehogy már főzzön az izmos, szép kezeivel. 

A saját szememmel láttam az egyiket, mikor hazaköltöztettük márciusban, mert kikísérte Kismacsót az autóig, segített neki két kisebb táskát hozni, hogy ne kelljen még egy kört fordulnia a gyereknek. Úgy nézett Kismacsóra, mint egy saját, külön bejáratú bálványra. 

Persze elvicceskedek itt ezen, de Charlie szerint én is így nézek rá, meg ennyire kiszolgálom, szóval nem tudom, de tényleg ezt váltja ki a nőkből. És nem azért, mert elesett, meg védtelen, hanem pont ellenkezőleg. 

Nem biztos, hogy ez olyan jó neki, bár sokáig azt hittem, hogy az. Talán jobb lenne, ha időnként meg kellene küzdenie a figyelemért, egyáltalán bármiért. Szóval nem vagyok teljesen nyugodt felőle sem, bár panaszra semmi okom. 

Hogy is kezdtem? Jól vannak... Nagyjából.

Hát igen. Mikor gyereke lesz az embernek, senki nem ígéri, hogy egyszer majd megnyugodhat felőlük, mert felnőnek. Nem, mert egy nagy frászt nyugodhat meg az ember.  Mindig van valami, és felnőtt gyerekkel annyiból nehezebb, hogy már a maga útját járja, a szülő meg próbál abban az alapban bízni, amit lefektetett a legelején. Én nagyon bízok benne... Nagyon nincs is más választásom. 😉

Még mindig beleborzongok,

mikor Belami küld egy képet, amin egy ajándék tasak van, és rajta a neve: dr. Belami.
Már a neve előtti két betűn is újra, meg újra elképedek, annyira hihetetlen, hogy az én sárga, kicsit tojásfejű újszülöttemből egy komoly orvos lett, ráadásul egyik pillanatról a másikra történt, hihetetlen.
A másik, hogy ő "csak" egy rezidens, aki úgy érzi, nem szeretne pénzt elfogadni azért, ami amúgy is a feladata, ezért figyelmes ajándékot hagynak ott neki, hogy vissza se tudja utasítani. Ma szakállápoló szettet tettek titokban az asztalára a szülők, és nagyon meghatódott tőle. Édes Kincsem!

A hétvége nagyon intenzív volt minden szempontból.
Pénteken megcsináltattam a gerincemre az áhított tetoválást, amit -természetesen- nem tudok egyedül ápolni, úgyhogy az első két napon Charlie törölgette, kenegette, fóliázta.
Már csak kenni kell, de így is Charliera vagyok szorulva, mert bármennyire is hajlékony vagyok, azért a hátam közepét nehéz lenne alaposan ápolni.
Mindkét fiú itthon volt hétvégén, plusz Iluska, úgyhogy megállás nélkül kaját pakoltam ki, majd mosogattam, pakoltam össze, és még a hátammal is időre kellett foglalkozni.
Nagyon-nagyon élveztem, de mikor vasárnap este hat körül elment mindenki, és Charlieval maradtunk kettesben, kicsit fellélegeztem.

Ma egész napos utazással kezdtem a hetet.
Szerencsére intézményi autóval furikázott egy sofőr, úgyhogy befejeztem egy jó krimit az olvasómon, meg Spotify-t hallgattam a telefonomon. Legszívesebben útközben voltam a-ból b-be, nyilván ez érthető. A fene a jó dolgomat!