Veszteségekről

Az elmúlt napokban rengeteget tűnődtem a veszteségről, mint olyanról.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy élnek a szüleim, sőt az egyik nagymamám is. 

Haltak meg már számomra fontos emberek, de egyikkel sem voltam napi kapcsolatban, meg idősek voltak, vagy nagyon betegek, így valahogy elfogadtam, hogy el kellett menniük.

Most, két héten belül, kétszer is megcsapott annak a szele, hogy vannak sokkal fájdalmasabb veszteségek, és én nagyon megijedtem. 

Azt hiszem, a legesleg veszteségem eddig az első házasságomban ért, mikor kiderült, hogy az akkori férjem megcsal.

Emlékszem, milyen pánikrohamom volt, nem mertem lefeküdni, elaludni, mert úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni. Nagyon kemény volt, máig emlékszem a kétségbeesés ezen fokára. 

Utána sem volt jobb, ráadásul nem tiszteltem magam annyira, hogy azonnal véget vessek a méltatlan helyzetnek, hanem csak tocsogtam benne, és ezzel meghosszabbítottam önön szenvedésem poklát még évekig. Butabutabuta én! 

Mire elváltam, már bele voltam fásulva abba, hogy nekem egyszerűen nem lehet jó, nekem mindig mindennel és mindenkivel szívni kell. 

Egyedül a két fiammal tudtam jól lenni, miattuk nyert értelmet az életem, és szerintem már rég nem lennék, ha ők nincsenek. 

Charlieval lassan kisimultak a dolgok.

Rengeteg küzdelmünk volt vele is, de vállvetve, soha nem éreztem magam egyedül. 

Sajnálom, hogy nem tudtam megadni neki a legnagyobb álmát, de próbáltam, erőn felül megpróbáltuk, nem sikerült, el kellett engedni. 

Eljött a nyugalom ideje. Meg az öregedésé.  

Reménykedtem, hogy most egy ideig örülhetek magamnak, a nyugis kis életemnek. Nagyon-nagyon fejbe kólintott, hogy ez egyáltalán nem így működik. Nagyon nem. Törékeny minden.

Hogyan lehet túlélni az életet?

Kezd értelmet nyerni a jelenben élés, hogy jelen legyek, ne hajtsam az időt, az eseményeket. Ne várjam télen a nyarat, nyáron a telet, stb.. 

Legtöbbet Mórtól tanultam mostanában, aki MINDEN PILLANATOT KIHASZNÁL, amit vele foglalkozunk, fáradhatatlan, ha közös élményekről van szó, és hálás mindenért. Őt nem érdekli a múlt, a jövőt meg nem is érti, csak a pillanatban él. Valahogy így kellene nekem is, azt hiszem.  

Kezdjük hálásan a napot!

Ma reggel félálomban számba vettem, hogy mennyi minden szép és jó van az életemben, és igazán szerencsés vagyok.

A legfontosabb a családom és az egészségem.
Egészségem köszi, rendben!
Aztán van mellettem egy társ, akivel sokat (mostanában rengeteget) nyűglődünk egymáson, de azért csak vele lehet, hogy jelzem felé a rosszkedvemet, pár perc után meg már hangosan nevetünk, mert kitalál valami vicceset nekem. (Sajnos ő nem ilyen szerencsés velem, de igyekszem.)

A két fiú. Nekem ők tökéletesek.
Vasárnap öten mentünk Zozóékhoz szülinapi ebédre (Charlie testvérének volt), úgyhogy én az autóban beszorultam hátra a két fiú közé. Mindkettő jó magas, széles vállakkal, szóval tényleg be voltam szorulva, de úgy élveztem. Sugározták át a jó, és nagyon erős energiájukat, ismerős volt a melegük, az illatuk, hisz szimbiózisban éltünk mindig is.
Borzasztóan megvisel, hogy távolodnak, pedig tudom, hogy így kell lennie. Ez a világ rendje, és nem is akarom, hogy a szoknyám szélén maradjanak, mert az nem lenne normális.
Tudom, hogy ez a leválás a mostani rosszkedvem egyik fő kiváltója, de reményeim szerint szépen belerázódok majd. Nem könnyű.

A munka.
Rendben, nem elégít ki, de elég jó a fizetésem (sokkal több, mint az állami fenntartásúban volt, és kevesebbet is gürcölök érte), több a szabadidőm, és fizikailag sem nem szakadok bele egyáltalán. Inkább az idegeim lógnak időnként cafatokban, de legalább van alkalmam visszatöltődni.
Ráadásul tudok változtatni ezen, ha akarok. Most nem akarok, úgyhogy jobb, ha befogom, és csinálom. Ennyi.

Azt hiszem jó nekem. 😉

Ez egy kuckózós nap

Mi van itt most?!
Az biztos, hogy én ma ki nem mozdulok a lakásból, ha továbbra is így zuhog. Végül is éhen nem fogok veszni, kávéból be van tárazva, úgyhogy bekuckózós napot tartok.

Féltem az estétől egyedül, de csont nélkül csúszott.
Felhívott egy barátnőm, azzal kb. két órát dumáltunk telefonon, egy óra elteltével meg kellett szakítani a beszélgetést, és újra tárcsáznia, hogy ingyen menjen.
Előtte, utána chaten is nyomtam egyszerre három emberrel, mert a régi munkahelyemen (a mostani munkám az új, a legújabb meg az, ami lehet, hogy lesz) iszonyat fejlemények vannak/lesznek, de ez sem publikus még.
Beszéltem Charlieval (ott már akkor esett) és a fiúkkal, akik szerencsésen megérkeztek az apai nagyanyjukhoz.
Aztán fürdés, olvasgatás, és beájultam.

Reggel meg felültem az ágyban, és picit meredtem magam elé, ahogy szoktam. Ilyenkor kapcsolnak be a kis processzorok a fejemben, frissülnek a programok, ilyenek.
Szóval azon gondolkodtam, hogy megint pár nap alatt annyi minden történt velem, ami hónapokra elég lenne, de nekem az egész életem ilyen: ugyanis velem mindig történik valami.

Visszagondolok a kezdetekre, ameddig vissza tudok egyáltalán emlékezni, és már akkor is.
Sajnos még emlékszem a szüleim házasságának a végére, hát persze, hogy arra, és nem az elejére.
Az ebből következő nehézségeimre, a kamaszkoromra.
A gimnáziumra, az első férjemre, a gyerekek születésére, a válásomra, az azt követő nehéz évekre, az új házasságomra és annak problémájára.

Minden, de minden fontos állomás tele volt bonyodalmakkal, és soha nem én generáltam őket (legalábbis azt hiszem).
Egyszerűen csak jönnek, én meg próbálom kihozni belőle a legjobbat.
Nyilván nem vagyok ezzel egyedül a világon, de hát ez az én életem, én ezt tudom átérezni a legjobban.

Lassan megszokom, hogy nekem minden bonyolult és kacskaringós.
Igazából abban reménykedem, ha ezt elfogadom, akkor egyszerre megoldódik minden, és onnantól nem lesznek bonyodalmak, meg kacskaringók. (Ó én kis naiv!)
Bár, ahogy magamat ismerem, akkor meg már hiányozna.

Mindegy, megyek olvasni, "semmit csinálni". :-)

(Emmy Cicierega)

A lecke

Azt még nem is meséltem, hogy kedden a vonaton találkoztam egy bácsival, aki miatt megint ráébredtem, hogy nagyon kell értékelni azt, amit olyan természetesnek veszek: az egészségemet.

Úgy jött be a fülkébe, hogy szinte átesett a küszöbön, nekem meg az jutott az eszembe, hogy "ha ez részeg, kereshetek másik helyet", főleg, hogy tök egyedül voltam bent.
De nagyon udvariasan, szépen beszélt, aztán megláttam, hogy remeg a keze, a lába..., nagyon. Gondolom Parkinson-kór, vagy ilyesmi.
Elkezdett valamit a szandálján igazgatni, szerintem beljebb akarta csatolni, de olyan nagyon nehezen ment neki, hogy megkérdeztem: segítsek e. (Na itt most megjegyezném, hogy valószínűleg a munkám miatt, de a magánéletemben nagyon zárkózott vagyok: nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kezdeményezek semmit vonaton, utcán, stb..., szóval az, hogy felajánlottam egy vadidegennek: becsatolom a szandálját, az már tényleg az a kategória, hogy megkerülhetetlen a segítségnyújtás, mert egyszerűen bunkóság lett volna nem észrevenni a küzdelmét.
Erre ő: -Jaj, nagyon kedvesnek tetszik lenni, de meg kell oldanom egyedül, sajnos ez már mindig így lesz, és nekem hozzá kell szoknom. Ma reggel is felkeltem hajnali háromkor, hogy egyedül megcsináljak mindent magam körül és el tudjak indulni most. (12 óra körül volt épp.)
Mondta mindezt valami végtelen derűvel, nekem meg egy pillanat alatt telefutott a szemem könnyel, meg a szívem ki akart szakadni, hogy ez a bácsi így is hogy tud örülni az életnek, és a sok nehézség neki csak akadály, amit le kell győzni.
És bizony még hosszú percek teltek el, de a szandálját egyedül csatolta vissza, majd elégedetten hátradőlt.
Én meg eltűnődtem azon, hogy mennyire természetesnek veszem az egészségemet. Azt, hogy nekem a szandám beljebb csatolása 10 másodperc, hogy otthon bárhová felmászok takarítás okán, hogy nem gond, ha elromlik a lift, és fel kell menni a kilencedikre, vagy nincs buszjegyem, és ki kell gyalogolnom, bicikliznem valahová, stb...
Végül is, kedden leckét kaptam az életből megint.

Szeretem az életem

Csodás-csodás hétvége!
Igaz, most is inkább a félig kipakolt szekrényeket kellene rendbe tenni (nyáriból télibe, csere a beépített szekrény, meg a szobai szekrény ruhái között), ahelyett, hogy blogolgatok, de hát jó ez.

Tegnap Anyuval csaptunk egy csajos délutánt.
Elmentem hozzá munka után, kaptam tőle finom ebédet, meg tejszínhabos kávét, én meg megcsináltam a szemöldökét.
Sokat beszélgettünk, és ha soha nem is lesz közöttünk olyan igazi anya-lánya viszony (mondjuk azt sem tudom milyen az), akkor is nagyon szeretem az anyámat.
Elfogadom. Leteszem annak a kínját, hogy nem ő nevelt, és nagyon hiányzott, mert tudom, hogy nekem jobb volt így, hogy Apuval maradhattam, neki meg nagyon nem.
Legalább most itt van nekem, és azért, ha valami nagy gebasz volt, akkor számíthattam rá mindig is.
Mikor terhes lettem Belamival. Akkor is csak ő tudta megőrizni a higgadtságát, nem sápított, mint mindenki más, hogy "jajmileszcsak18múltálmileszafőiskolával", hanem csak annyit kérdezett, hogy mit szeretnék, és utána ahhoz tartotta magát.
Meg mikor a két gyerekkel odacuccoltam hozzájuk, és miattam is vették a nagy házat.
Vagy amikor begyógyszereztem magam, és egy hang nélkül vitt haza a kórházból a gyomormosás után saját felelősségére, és még az autóban széttépte a zárót, hogy ez meg sem történt, és nem is fog SOHA.
Jó, hogy megkaptam a sorstól felnőttként, amit elvett tőlem gyermekként. Jobb későn, mint soha.

Ma.
Vásárolni voltunk Charlieval, utána ő nagyon finom ebédet készített, én meg elkezdtem pakolni a szekrényekben, de elég lassan haladtam, mert minden sapkát felpróbáltam, közben telefonáltam Tükörrel. Átküldött egy csomó képet magáról, ami majd az új álláshoz kell, annyira szép mindegyiken. Úúúgy megmutatnám, de az már tényleg nem lenne fair vele szemben.
Aztán aludtam egy picit Charlieval, majd sütöttem egy extra csokis muffint, Kismacsó kedvencét.

   
Rengeteg-rengeteg csoki van benne (60%-os), meg csupa jóság (teljes kiőrlésű liszt, méz, kókuszzsír, holland kakaó, ilyenek).

Most meg ülök itt a konyhában a kupi tetején, szemben velem Belami tanul (a konyhában szeret valamiért a legjobban), jó süti illat van, Charlie valamilyen fotópályázaton molyol, Kismacsó meg mindjárt hazaér a haverkázásból, és benyom majd egy csomó sütit.

Szeretem az életem. :-)

Ingerlékeny világunk

Azt tapasztalom, hogy mostanában az emberek ingerlékenyebbek, hamar egymásnak ugranak.
Látok ilyet most a "valódi" életemben, de a virtuális világomban is.

Én alapvetően nem szeretek vitázni.
Preferálom a békességet, a megértést (ki nem?), és ha valami nem tetszik, akkor jobbnak tartom korrekten lerendezni egymás között, lehetőleg senkit nem belerángatva.
Igazából nem szoktam más vitájába beszállni, és igyekszem csak akkor elmondani a véleményemet, ha kérdezik.

És hogy ne legyek már olyan égi tünemény: szeretem a pletykákat, és egy bizonyos pontig kapható is vagyok rá.
A bizonyos pont meg az, hogy fel tudjam vállalni a véleményemet (kibeszélésemet, pletyimet), ha úgy adódik, de még nem nagyon keveredtem lehetetlen helyzetbe.

Most, hogy olyan frusztrált tudok lenni és fáradt, többszörösen figyelek magamra, mert a legegyszerűbb valakin kitölteni a mérgem, de fordított esetben meg nagyon meg lennék ezen sértődve.

Ilyenkor csak az a kérdés, hogy a felgyülemlett feszültség hol tör utat magának, mert fog, ez nem vitás.
Azt hiszem az nagyon jó kezdeményezés, hogy reggel és délután kihagyom a helyi buszt, és összesen egy órát gyaloglással töltök. ;-)