Senyvedek

Napok óta senyvedek magamtól, nagyjából a sz.r is ízetlen kategóriában.

Pénteken még tök jó volt minden (a koncert is), az előző napok nehézségei ellenére, aztán szombaton már nyűgös voltam, ami azóta is tart. Semmi okom nincs rá, most még a meleg is elviselhető, nem tudom miért van ez. Edzettem is hétfőn és ma, de most utána sem lett jobb. 

Nem szeretem, mikor ilyen vagyok, mert azt képzelem, hogy ez akarat kérdése is, mármint, hogy jól érezzem magam, meg legyek hálás az életemért. Szóval most jól kinyavalygom magam, megmosom a hajamat, hamar ágyba bújok egy könyvvel, aztán holnap jobb lesz. Remélem.   

Mikor azon igyekszem, hogy elrontsak egy jónak ígérkező eseményt

Én nem tudom mi van velem, de ez a február most az oktalan szorongások ideje.

Ahogy indult a hónap, ráfeszültem erre a táskakészítős projektre, mert azt éreztem, hogy sehogy nem akar ez összejönni nekem. Volt -ugye- az, hogy a színházi bérletünk pont 14-én kezdődik, végül azt áttestáltuk Belamiékra. Utána kiderült, hogy plusz egy fő jöhet velem, persze Charliera gondoltam, de akkor mi lesz Mórral? A fiúk az egy héttel eltolt szülinapon lesznek, és az a szomszéd sem ért rá, aki az esküvőn bevállalta Mórt. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy egyedül megyek mégis, mert egyszerűen nem volt kedvem tolni tovább az időpontot, hovatovább szerettem volna már túlesni az egészen. 

Ennek farvizén lassan egy mumussá nőtte ki magát a 14-e szombat.

A hét elejére felvettem a teendők listájára a sablon elkészítését a domborításhoz, és az egész nem tartott 15 percnél tovább, mégis úgy éreztem, hogy belefulladok ebbe a projektbe. Túl sok ötlet volt már a fejemben, meg a rengeteg megtervezett táska a telefonom memóriájában..., miközben combos kis pánikot fejlesztettem ki magamban, hogy minél rosszabbul érezzem magam.

13-án fodrász volt a délutáni program. (Teljesen véletlenül alakult így.)

Ott vettem észre, hogy előjött a herpesz a számon, olyan jól sikerült legyalulnom a immunrendszeremet ezzel a hülye szorongással. Pont a krém sem volt a táskámban, úgyhogy nem sikerült időben lekenni, majd csak itthon.

A fodrászkodás jó volt, a hajamon nagy változás nem lett, mostanában csak a végét kérem lecsapkodni, valahogy nincs kedvem sem rövidebb hajhoz, de hosszabbhoz sem. 

Este még mindig itt tanácstalankodtunk Charlieval, hogy hogyan is csináljuk a másnapot.

Végül Charlie tesója bevállalta Mórt, de akkor bele kellett kalkulálni a reggeli indulásba azt is, hogy Mórt elvigyük hozzájuk. Akkor este már azt mantráztam magamnak, hogy "nemsokára holnap este lesz már", annyira vártam, hogy vége legyen a szombatnak.

Innen folytatom, de előljáróban annyit, hogy a fentiek ellenére végül nagyon-nagyon jól sikerült a szombat.

Folyt. köv.

Elstartolt a június is

Nekem meg ma borzasztóan rossz a kedvem, de van ilyen.

Nincs különösebb okom rá, hacsak nem az új ciklus kezdete borogatott meg, nem tudom. 

Mindenesetre megint beengedtem magamba a mély megdöbbenést (és ezzel együtt a szorongást), hogy mit tesznek egymással az emberek a neten, és vajon kinek lehet hinni, ha egyáltalán... Nem szeretek rébuszokban beszélni, mert az engem is idegesít másnál, de annyira nincs kedvem senkivel sem veszekedni azért, mert nem egyezik a véleményünk. És itt most tényleg nem arról van szó, ha a vita építő jellegű, én a megfellebbezhetetlenséget nem tudom hová tenni. 

Inkább kanyarodjunk a semmiségek kategóriája felé, abból talán baj nem lehet.

• Kilakkoztam a lábkörmeimet, ez egyértelműen azt jelzi, hogy el tudom képzelni azt, hogy végre nyitott lábbeliben legyek, ez májusban nem nagyon fordult elő, mert fáztam.
• Kentem egy újabb réteg önbarnítót, mert az előző lassan elkopott úgy, hogy nem volt rajtam rövidnadrág. Félreértés ne essék, én szeretem a hűvös tavaszt, sőt, egyáltalán nem várom a kánikulát, csak azt akartam érzékeltetni, hogy kicsit előreszaladtam május elején. 
• Bár tényleg semmi, de semmi szükségem nincs már semmilyen ruhára, azért néha szoktam turizni (nekem ez a kocsma), és ha valami nagyon megfog... Megint abban az adományboltban "részegeskedtem", ahol rengeteg retró cucc szokott lenni, és teljesen elolvadok, ha olyasmit találok, amit gyermekkoromban láttam, esetleg használtam. Képzeljétek! Valaki gyermekméretű, frottír kis otthonkát vitt be, olyan elől gombolós, mintás holmit, nekem ilyenem biztosan volt a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. Majd a kezembe akadt egy felnőtt méretű ruha, amilyenem megint csak volt kiskoromban, úgyhogy azt muszáj volt megvennem hatszáz forintért. Charlie szerint pont annyira béna, mint amilyen régi, és szerinte soha nem fogom felvenni, de mondtam neki: -Na, fogd meg a söröm! (Amúgy inkább attól félek, hogy szétmállik az anyag, olyan régi. A mosást végül kibírta.)

    

Lenullázva

No. Még mindig le vagyok nullázva teljesen.

Érzelmileg, hangulatilag. Nagyjából ki vagyok égve, mint a rongy. Ez van.

Talán ezúttal nem kellett volna a falig menni, de most már mindegy.

Innen kellene elindulni felfelé, de a gyámi munka most önmagában sok(k), egyszerűen nem tudok honnan kirántani energiát, inkább tőlem viszi ez a sok f.szság, ami épp történik. Törvényszerű, hogy ilyenkor gajdul meg mindenki, pedig még J.J-n sem vagyok túl, aki nem is igazán az én gondom. 

Úgyhogy most elmegyünk szabadságra egy hétre.

Holnap el is utazunk a hegyekbe, majd vsaárnap este, vagy hétfőn délelőtt jövünk csak vissza. 

Szeretnék rendet tenni a fejemben, mert ma egész nap fel akartam mondani a főállásban is, és ennek oka van. Talán tényleg ezen a vonalon is változtatni kellene. Szeretném ezt tiszta fejjel végiggondolni, aztán cselekedni. Nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni. 

Azt nem hiszem, hogy ennyi szabadságtól visszatöltődök, de legalább lesz terem, időm, nyugalmam eltűnődni azon, hogy mit csinálnék szívesen, merre mennék tovább. 

Mert jelenleg fogalmam sincs. Csak tolom-tolom magam előtt a napokat, átverem a teendőket az életemen, de nem látok magam előtt semmit a jövőből, és ez nagyon rémisztő. Valamelyik nap már az is eszembe jutott, hogy talán azért nem látom, mert nincs is. Lassan vége lesz mindennek. 

Ez nagyon rémisztő volt így, ahogy végigfutott rajtam. Fizikálisan rendben vagyok, fitt vagyok, mert a futásokat és a tornákat is átverem a rendszeren, egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy elhagyjam magam. Mondjuk jóval többet is eszek, főleg édességet, csokit, úgyhogy ezért sem lehet a mozgást hanyagolni.

Hogy valami jót is meséljek.

Megkívántam ezt a gyűrűt, pedig annyira nem az én stílusom, csicsás is, de akkor is beleszerettem. Ajándék magamnak. 

 

Valamiféle kezdetként tekintek rá.

Összeszedem én magam, csak még egy kis idő kell. 

Csak nyavalygás (néha nekem is elegem van)

Hét után értem haza az éjszakai melóból, de fél nyolckor már hívtak a főállásom miatt. 

K.rva sz.r éjszakám volt, hárman voltunk az egész intézményre, ami nagyon kevés, főleg reggel. Meg is fogalmazódott bennem, hogy valószínűleg ezt a hónapot befejezem, a júniust még meglátom, de júliusban már tuti fix, hogy nem csinálom tovább. 

Erre.

Hazajövök, az első kávém még lent sem volt, de már jöttek egy olyan üggyel, ami újabb rendőrségi feljelentés, rohangálás, inkább nem is folytatom az eszmefuttatást erről, mert megint megkapom, hogy nincs jogom véleményt formálni. 

Szóval nem véletlenül jutott eszembe megint, hogy meddig és ne tovább.

Már a második kávémat is megittam, mert valahogy ébren kellene maradnom, és intézkednem. Az egyéb adminisztrációs feladatokat, amiket mára ütemeztem, inkább hagyjuk is, tolódnak tovább. Persze holnap nappalos leszek reggel héttől este hétig. Inkább nem is folytatom. 

Tele van a hócipőm.

Hát öhmm, khmmm...

Benyaltam egy vírust.

Hányósat. Még hasmanésem nincs, de rég voltam ennyire rosszul. 

Asszem' nehéz lesz ez a hét, mert át lett pakolva egy csomó munka a jövő heti szabadság miatt. Nem tudom hogyan fogom kivitelezni.

Persze jövő héten az idő is elromlik, szóval kezd tovaúszni Fonyód. Semmi kedvem azért fizetni egy csomó pénzt, hogy máshonnan nézzem az esőt, mint itthon. Szóval nem az én napjaim vannak épp. 

November 13.

Voltam már jobban és vidámabban.

Most lenne jó a szabadság, de hiába van még tizenegy napom, most nem tudom kivenni. 

Holnap lesz ez a kötelező szeminárium, amiből december közepéig még lesz másik hat. A további időpontokat még nem lehet tudni, és ez megint annyira jellemző. Fúú, annyira elegem van most az egészből, de komolyan!

Ma biztosan pihenő napot tartok.

Nemcsak mentálisan, most fizikálisan is fáradtnak érzem magam, lehet sok volt egymás után kétszer futni, de volt már ilyen, és nem volt gond. 

Annyi mindent kellene csinálni, de csak morfondírozok rajta.

Mindenesetre a maci kabátomon beljebb varrom a gombokat, mert tök jó lenne használni, finom meleg.

Kismacsó mesélte a hétvégén, hogy hivatalos fotózás volt a "szervnél", ahol dolgozik.

Ott tolongott mindenki, persze a főnökség is. Azt mondja az egyik vezető Kismacsónak: -Maga fiam többet kereshetne fotómodellként, mint itt.

Hát ja. Olyan, de olyan fess, hogy nem is értem, hogyan sikerült ennyire tökéletesre. 

Ennek kapcsán elgondolkoztam azon, hogy nekem mennyire fontos a "szépség". 

Azért írom így, mert ez relatív. Nekem szépnek számít mindkét gyerekem, de másnak nem biztos. 

Én gyönyörűnek látom a férjem kék szemeit, de ismerek olyat, akit taszít ez a szín. 

Szerintem Mór szép kutya, de nem mindenkinek tetszik az uszkár, mint fajta.

És még sorolhatnám, de annyi bizonyos, hogy ez nekem fontos, mert valahogy összeköttetésben van azzal, hogy mit érzek a "szépség" mögött. Nekem csak az szép, ami mögötte is az valamiért. A léleknek is szépnek kell lennie, szerintem. Én nem emlékszem, hogy szépnek találtam valakit úgy, hogy rosszindulatúnak, kicsinyesnek, gonosznak, stb.. éreztem lelkileg. És pont ezért, olyan volt már, hogy valakit szépnek, tündöklőnek láttam, mert olyan jó volt a lelke. Valahogy kiült ez a külsejére.

Na ezért próbálok mindig kikeveredni a rosszkedvemből.

Öregít, csúnyít, nem akarom. Meg amúgy sem jó.    

  

November 8 és 9.

Sejtettem, hogy nem minden nap tudom magam rávenni az írásra.

Főleg a látogatós napjaimon sűl ki annyira az agyam, hogy estére már csak nézek ki a fejemből, mindenféle alkotói munkára képtelen vagyok. 

Tegnap egyedül a tornára tudtam rávenni magam, arra is csak azért, mert egész nap autóban ültem, teljesen elgémberedtem. 

A mai napot inkább hagyjuk is!

Stressz bajnokság a köbön. Annyira utálom, mikor szegény munkavállalót hülyének nézik. Főleg ez a kötetlen munkaidő dolog nagyon vissza tud ütni, mert azt gondolják fentebb, hogy ennek keretében dolgozz csak nyugodtan hétvégén is, akkor is, ha már csütörtök estére megvan a heti negyven órád. Kit érdekel? Csúsztasd le! De mikor?! Áhh! Hagyjuk is!

Mondanám, hogy majd hétvégén lesz időm, de fentiek miatt nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz.

Na, majd meglátjuk.   

Elkezdődött a november

Nagyon remélem, nem ilyen lesz az egész november, mint az első napja!

Megint csodálatosan jól éreztük magunkat a Bükkben, tegnap értünk haza. Nekem egész úton visszafelé borzasztóan rosszkedvem volt (ezt lehet elmesélem majd egy átmeneti posztban valamikor), az esőtől a fejem is fájt. 

Aztán megérkeztünk, és anyósommal a nyakunkba dőlt a valóság, meg a küzdelmes hétköznapok, amikből olyan jó volt kiszakadni pár napra. 

Csinált vacsorát, cserébe kezdte sorolni az elmúlt napok alatt kifőzött terveit, nyilván mind arról szólt, hogy őt mikor, hová kell vinnie Charlienak. Mintha ezen a tetves világon egyéb dolga sem lenne, mint őt taxiztatni, meg kiszolgálni. Annyira nagyon jó lett volna, ha legalább ma békén hagy mindenki minket a p.csába. 

Az a baj, ha ő frusztrálja Charliet, akkor az az itthoni hangulatban is érezhető.

Szóval nem, ez nem volt egy jó nap. 

Annyiból tudtam szépíteni, hogy visszatértem az alapjaimhoz.

Mármint táplálkozás és mozgás szempontjából. Szépen ettem egész nap, lefutottam az ötösömet, meg nyújtottam. 

A kirándulás alatt nem volt méregetés, megettem, amit elém raktak, meg azon túl is, nem variáltam. Cserébe jót túráztunk, mozogtam sokat. A reggeli súlyom ennek ellenére, vagy pont ezért, de hatossal kezdődött, szóval rövidre zártam a kilengést, és ezt a hozzáállásomat jónak értékelem... Hogy valami előremutatót is mondjak erről a napról.

Nézhetjük így is, meg úgy is

Én nem is tudom, hogy akarok e róla beszélni, de 

• pont olyan a kedvem, mint az időjárás, hullámokban tör rám a rosszkedv, ahogyan a jó is,
• ma épp a rossz, legszívesebben sírnék (nem tudom pontosan miért), csak inkább bele sem kezdek, mert nem tudom majd abbahagyni,
• szorít a gyomrom, ha arra gondolok, hogy Belami hétvégén nyitott ajtónál aludt, hogy hallja a motoszkálásunkat a másik szobából,
• és vasárnap este mégsem ment haza (az üres lakásba), hanem inkább reggel ötkor kelt, és innen indult Pestre dolgozni,
• Kismacsót nem láttam egy egész hete már (a vizsgák miatt maradt hétvégén is a kollégiumban, ott jobban tud tanulni),
• utálom, hogy mióta Charlie nálunk dolgozik, folyton téma a pénz, illetve az, hogy ez így kevés, és tartok tőle, hogy ez így mégsem tartható (mármint, hogy mindketten a szociális szférában legyünk),
• hogy dolgozunk rengeteget, mégsem elég semmire,
• az agyam kisül az emberektől, bármerre fordulok, csak a rosszindulat, a hülyeség dől mindenhonnan,
• még Mór is totál zakkant mostanában, egyszerűen nem értem időnként,
• úgy érzem, az evésen kívül semmi mást nem tudok kontrollálni, úgyhogy azt most, mint az állat csinálom (nem helyes)
• öregnek érzem magam, hogy fáj mindkét lábam, nem nagyon, de pont annyira, hogy nincs kedvem sportolni,
• talán abba kellene már hagynom a felsorolást, mert rémisztő mennyi bajom van, ami különben nem olyan súlyos, csak épp most

nem jól állok hozzá, mert

• várni kellene, hogy elmúljon a rossz hullám,
• nyugodtan sírhatnék, lehet, hogy jót tenne,
• tök jó, hogy Belami most sokat van itthon, és keresi a társaságunkat, mert szerintem gyorsan belerázódik ő az új helyzetbe, és feltalálja magát (nála tudatosabb embert nem ismerek, gyorsan helyére fog kerülni nála minden),
• Kismacsó legkésőbb csütörtökön hazajön,
• a pénzt meg lehet oldani valahogy, ha egészség van,
• jobb munkát kell találni,
• meg kell keresni a jót mindenkiben és mindenben,
• Mór amúgy cuki, neki is lehet rossz napja,
• helyes, hogy tudok okosan enni, élni (csak ne essek át a ló túloldalára),
• pihenhetek még nyugodtan, ha már ennyire figyelek az étkezésre, majd jobb lesz a lábam is.

Januári enerváltság

Sajnos engem sem kerül el ez a januári melankólia.

Pont nincs semmi megoldhatatlan probléma, mégis olyan enervált vagyok, hogy legszívesebben fejemre húznám a takarót, és tavaszig elő sem bújnék.

Szombaton elpakoltam a karácsonyi dekorációt, leszedtem a fenyőről a díszeket, kiköltözött a fa az erkélyre (töves fenyő).

Hirtelen olyan üres lett a lakás, hiányoznak a karácsonyi fények. No mindegy, majd megszokom.

Másik oka a fásultságomnak, hogy nem tudunk azonnal Fonyódra költözni.

Az van, hogy mi az utolsó napokban megnéztünk két lakást is, tulajdonképpen végig lehetne zongorázni, ha... És sajnos van több "ha" is. Ezek pedig nem megkerülhetők, hiába tudnánk áterőszakolni a lakás kérdést. 

Ettől függetlenül TUDOM, hogy mi ott fogunk egyszer lakni, csak még kell egy kis türelem. 

Fogyogatok szépen, dekánként.

Amúgy semmi különös, kevesebb kalóriát viszek be, mint amit elhasználok. Mindent, tényleg mindent eszek, csak okosan. Számolok, mert másképpen ez nem megy. Ha fejben azt gondolom, hogy még jó vagyok, akkor már tuti, hogy a számok mást mondanak, és felfelé. Szóval mérni és írni kell. Charlie már rosszul van tőle, ha meglátja mellettem a mérleget, mert az minden étkezésnél ott van. A kávétejszínt is lemérem, ha nem kapszlisat iszok, szóval ennyire. Étteremben, vendégségben nem voltam mostanában, ott valószínűleg felfelé saccolva írnám be az ételt. 

Ezzel az egésszel sokkal tudatosabb ám az ember, mert nem mindegy, hogy -mondjuk- 200 kalóriát gyorsan feszívódó szénhidrátból viszek be, és fél óra múlva éhes vagyok, vagy inkább -mondjuk- sovány túróból csinálok valami édességet, és órákig nem vagyok éhes a kis étkezés után sem. 

Nem tudom meddig tart a türelmem ehhez, de amíg eredményt hoz, addig biztosan. Utána megtartani kellene az odafigyelést, hogy ne jöjjenek vissza a plusz kilók. 

Nem állítom, hogy estefelé nem vagyok éhes, főleg a vacsora után röviddel, de most azt találtam ki, hogy uborkát eszek, vagy pár szem magot, és ezzel kiütöm a rágcsálhatnékomat. 

Legközelebb majd akkor írok erről, ha elérem az első kitűzött célt.

Iluska elköltözött, vitte a két cicvareket is, Lujzát és Egont.

Belami nincs túl jól, be kell rendeznie az új életét, de szerintem megoldja. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Sajnálom, mert titokban én azért reménykedtem, hogy maradnak együtt. 

Kismacsó vizsgázik, idén júniusban végez.

Speciális szakmájából adódóan már megvan a helye is. Hihetetlen gyorsan elrepült ez a négy év.

Charlieval mi belevágtunk a munka sűrűjébe.

Mór, köszöni, jól van, biztosan unalmasabb napok elébe néz, hisz mostanában rengeteget volt mozgatva, imád túrázni, ő egy igazi csavargós kutya. 

Aranyos történet, hogy Belami még rajta is kifog, ugyanis Fonyódon, egyik nap rábíztuk Mórt, míg mi a csisztapusztai gyógyvízben áztattuk magunkat (muhahaha!). Belami elvitte Mórt túrázni, és a végén Mór úgy elfáradt, hogy alig tudott hazaporoszkálni vele. Belami egy vadállat, ha túrázásról van szó, még egy három éves kutya sem tud lépést tartani vele.😅    

Nem egy vidám poszt, pedig Belami szülinapja volt tegnap

Leginkább arról szerettem volna írni, hogy tegnap Belami huszonnyolc éves lett.

Elkészítettem a kedvenc citromos tortáját, és elautóztunk hozzájuk. Ez jó volt. 

Az már kevésbé, hogy nagyon-nagyon nem érzem jól magam, kb. vasárnap óta, és egyre kevésbé.

Nem fizikálisan van a baj, hanem mentálisan. 

Gondolkodtam rajta, hogy írjak e erről, és ha igen, akkor mennyit. 

Alapvetően az a gond, hogy körülöttem most rengetegen vannak negatív előjellel ilyen-olyan okok miatt, és bármennyire is próbálom az én előjelemet pozitív zónában tartani, azért csak elfogyok lassan. 

Megvisel, hogy Charlie vállalkozását szüneteltetni (vagy megszüntetni) kell, mert egyszerűen nem éri meg neki tovább. Igazából anyósom miatt egy ideje jobbnak gondoltam, ha Charlie visszamegy az alkalmazotti létbe (egyértelműbbek lennének az időkorlátok mindenkinek), de közben meg nem egyszerű most megfelelő állást találnia így a nyár kellős közepén, meg az sem segít sokat, hogy elég sokan gondolják ugyanezt, mint ő, az új adótörvények miatt. (Rengetegen fogják megszűntetni a vállalkozásukat.)

Aztán ott van Belami, aki egyáltalán nem érzi jól magát az új lakásban, és nem értem miért.

Olyan cuki, berendezett kis lakást vett, mégsem találja a helyét benne. Szerintem az a fő gond, hogy hulla fáradt mindenhogy (testileg, lelkileg), és ilyenkor ő "hisztis". Aztán egyre inkább olyan, mint én, azaz a rendetlenség, káosz elszívja az erejét, és most még dobozok között él, nincs mindennek helye, és ez kicsinálja. 

Szerintem Iluskával sincsenek rendben teljesen, de nem tudom, hogy a fentebb felsoroltak miatt, vagy van más is. Szinte tapintható volt a zavar a rendszerben tegnap is, és ez megrémít. Én már nagyon úgy kezeltem, hogy ők együtt, örökre... Charlie szerint "csak" fáradtak, ha végére érnek a berendezkedésnek, meg nyaralnak picit, akkor helyre fog rázódni minden. Egyem meg a pozitív kis lelkét!

Szegény anyósom.

Úgy, de úgy haragszom magamra, hogy már csak a problémát látom benne, és kerülöm, ahogyan csak lehet. Ez nem segítség Charlinak, és szerintem szarul is esnek neki a megnyílvánulásaim, de néha kibukik belőlem. Borzasztóan rosszul kezelem ezt az egész helyzetet, és semmi energiát nem érzek magamban, hogy fordítsak egy nagyot rajta. Ráadásul Charlienak is egyre kevesebb a türelme hozzá, ami azért szar ügy, mert a későbbiekben ezért haragudni fog önmagára. Jó lenne, ha ettől megkímélhetném valahogy, esetleg úgy, hogy többet segítek neki, vagy nem hergelem, csak meghallgatom, ha kivan. Rohadt nehéz, főleg, hogy nagyon úgy néz ki, miatta a fonyódi nyaralásunk is veszélyben, bár azt ígérte Charlie, hogy oda mindenképpen elmegyünk.

Az meg már csak hab a tortán, hogy bármerre megyek, mindenki a kétségbeesésének ad hangot, hogy nem tudják mi lesz itt, hogy fog a tél alakulni, az élelmiszerárak, stb...

És nemcsak a privát ismerőseim, hanem a munkám során a nevelőszülők és egyéb munkatársaim is ezt érzik. Konkrétan több nevelőszülő mondta azt, hogy a felmondást fontolgatja, mert egyszerűen nem tudja már kihozni az ellátmányból a nála lévő gyerekek ellátását. (Az ellátmány összege tíz vagy tizenöt éve ugyanannyi, azt mondják.)

Talán egyenként tudnám kezelni, hogy ne merüljek le, de így ömlesztve sok(k). 

Megpróbálom összekapni magam, nem könnyű. 

Ne panaszkodjunk!

Hazafelé a mini nyaralásból annyira készültem rá, hogy majd elmesélem milyen jó volt, mennyire szép.

Aztán hazaértünk, és arcon csapott a valóság.

Először anyósom személyében, aki nem csinált egyebet, mint amit szokott, csak épp szülinapom volt szombaton, meg gyorsan meg lehet szokni a jót, a nyugalmat, úgyhogy nagyon-nagyon szomorú lettem.

Charlie már hétfő este mondta, hogy mi várható kedden az adózással kapcsolatosan, de nekem még nem ment át.

Aztán tegnap az is úgy gyomorszájon vágott, hogy nem tértem magamhoz. Továbbra is csak azt sajnálom, hogy nem voltam erőszakosabb, és nem mentünk oda mi is tüntetni. Jocó bácsinak igaza van a mai posztjában, nem ezren kellett volna ott lenni, hanem sokkal többen. Nekünk is.  

Ma meg végképp megfogalmazódott bennem: jó, hogy nincs kicsi gyerekem.

A felnőttjeimért is sajog a szívem, mert nem lesz könnyebb nekik, sőt, de fiatal voltam és bizakodó, mikor ők kicsik voltak. Hittem abban, hogy lehet itt boldogulni. 

Most meg már nem. 

Hogyan lehet szorongva, jövőkép nélkül gyereket nevelni? Biztosan lehet, meg kell is, csak örülök, hogy nekem nem kell. Jobb így. Ez az én véleményem és érzésem, ezt szögezzük le!

Az meg talán vasárnap jött velem szembe a neten, hogy keseregni, bosszankodni nem jó.

Buddhista valaki fejtegette, hogy mennyire leépítő, lélekromboló. El is határoztam, hogy nem fogok panaszkodni, inkább a jót keresem. Hát.. öhm, khmm...

Próbálkozzunk!

• Az olvasás, az valami remek menedék, most a mini nyaralás óta falom a betűket, tényleg nagyon jó.
• Belamiék pakolnak folyamatosan az új lakásba, még az albérletben alszanak, de lassan átköltöznek teljesen. 
• Kismacsót tegnap hajnal fél négyre fuvaroztuk a gyakorlati helyére, mert bevetésre mentek, és úgy látom az összes veszélyével együtt szereti ezt csinálni. Nem egy anya álma ez a munka, de ha boldoggá teszi... 
• Jövő héten eskövőre megyünk, az unokatesóm megy férjhez, aki a körmömet szokta csinálni. Már lőttem magamnak egy gyönyörű alkalmi ruhát ezernyolcért a turiban. Olyan szép kék színe van, hogy egyből beleszerettem. Arany kiegészítőkkel fogom viselni. 

• Megnéztem Sally Rooney másik hbo-s sorozatát, a Baráti beszélgetések-et. Nekem tetszett a kritika lehúzása ellenére is, bár az tény, hogy a szereplők nekem sem voltak szimpatikusak, és elég zavaros elvek mentén működtek. No mindegy, lekötött, és továbbra is azt gondolom, hogy nem vagyunk egyformák, és ez így van jól. 
• A nyaralás tényleg szuper volt, az év eddigi legjobb napjai, és az idő is kedvezett nekünk, mert pont kirándulásra való volt. Azt hiszem, még vissza kell mennünk arra a környékre, van még benne potenciál. 

Rosszkedvem tele

Gondolkodtam, hogy írjak e most, mikor csak a rosszkedvemről tudok.

A világon semmihez nincs kedvem, egy merő görcs vagyok. Undorító az idő, a sár, a munkámat pillanatnyilag gyűlölöm. Legszívesebben lesz.rnám az egészet, de -nyilván- pont most a legsűrűbb, így nem tehetem. Mintha megháborodott volna mindenki. 

Ha nem lenne Charlie és Mór itthon, meg a fiúk is időnként, szerintem már eret haraptam volna magamon.

Annyira nagyon megértem Mamát, pedig azért... jobb, ha én befogom. 

A temetés.

Inkább hagyjuk is az egészet! Jól kib.sztam magammal a nagy önuralom gyakorlással, nyilván annak is itt a böjtje lassan. Hát így állunk.

Azért, hogy valami jó is legyen. 

A családom. Belami csütörtök este jött haza, és szombaton este ment el, mert ma ügyeletes. Annyira jó volt! Rengeteget beszélgettünk, tényleg órákon át ültünk hol a szobájában, hol a konyhában, Mór meg feküdt a kezünk ügyében, hogy simizzük. Voltunk együtt nagy sétán négyesben (Charlie, Belami, Mór és én), meg kocsit mostunk (de minek?). Kismacsónak programja volt Pesten, de volt itthon ő is. Szóval belőlük tudok töltekezni. 

Mórról muszáj külön is szólnom.

Ez a kutya egy csoda. Annyira imádjuk! Egy angol úr, egy lelki segítő, meg egy angyal egyben, egyszerűen bámulom, hogy mennyire profi módon tudja azt adni, ami kell. Ha épp magamban lennék, elegáns módon elvonul, nem alkalmatlankodik, és MINDIG tudja, csalhatatlanul érzi, hogy mikor van rá szükségem. Lenyalja a könnyeimet, ha sírok, és odacipeli az aktuális kedvencét játszani, hogy felvidítson. Én nem is tudom, hogy mi lenne, ha ő nem lenne nekünk. Rengeteg mindent elsimít, kisimít. Egy angyal kutyabőrben. Amúgy. 

 

   

Mikor a munkámat sem szeretem épp

Vannak időszakok, mikor nagyon tele a hócipőm a munkámmal, de ez egy ilyen terület, nem lehet töretlen lendülettel csinálni.

Sajnos most semmilyen szupervízió, vagy ventilálási lehetőség nincs, plusz a saját megküzdési stratégiák is le vannak korlátozva a vírus miatt, mert egy rohadt barátnős, kávézós délutánt sem lehet csinálni, maximum írogathatunk egymásnak. 

Teljesen reménytelennek látom a gyámoltjaimat, és a hosszú évek tapasztalatai miatt előre tudom, hogy mi fog következni, ami sok szempontból megkönnyíti a munkát, de a sikerélmény nagyjából nulla..., sőt mínusz egy. 

Mint például az egyik tizenegy! éves gyerekem.

Hónapok óta engedély nélkül van távol, bújtatja a rokonság (jó sokan vannak), és már ott tartunk, hogy bűncselekményeket követettnek el vele.

A rendőrség időnként elcsípi, szállítgatják a lakhelyéről a gondozási helyére, aztán megint megszökik. Persze ettől zabosak, mert nem taxivállalat ők, meg tegyük zártba. 

A gyámhivatal feljelentést tesz a bújtatás miatt, a rendőrség nem akar ezzel foglalkozni, vádaskodik, vagdalkózik. 

A gyámhivatal számon kér, hogy ki mit tett az ügyben, miért nem ér el a rendőrség engem (elér, ha akar), miért nem vizsgálta be a szakértői bizottság speciális igényre (mert szökésben van?!)? 

A gyerek és rokonsága meg csendben röhög a markában, mert őket nem kérik számon, azt csinálnak, amit csak akarnak. Nevetséges.

És akkor hét évig szórakozik a rendszer a gyerekkel, talán sikerül egy-két évre zártba is bejuttatni (várólista van, csak mondom!), de amúgy folyamatosan szökésben van, így nem jár iskolába, normál intellektussal sem tud megtanulni sem olvasni, sem írni rendesen, és arra szocializálódik, hogy bújni kell, meg bűncselekményekből fenntartani magát. 

Aztán felnőtt lesz, a fél életét börtönben tölti, és amikor épp kint van, akkor szaporodik... Legyártja saját maga mását. Jó kis kilátások. Ugye? 

Na, ilyenkor elmegy a kedvem ettől a munkától, tök kiégettnek érzem magam, és ezen az sem lendít, hogy a nagy home office miatt egy percre sem tudok kiszállni mókuskerékből.

Legtöbbször az előnyeit látom a kötetlenségnek, de mikor egyszerre több ilyen kaliberű ügyem van, és mindenki tőlem várja a megoldást, akkor egy kicsit besokallok, frusztrálttá válok. (Húú, mennyit tudnék hülye nevelőszülőkről, meg egyéb kacifántos ügyekről mesélni!)

Túl fogok én ezen lendülni, aztán jön majd egy nyugisabb időszak, de most épp utálom az egészet. 

Ez van.   

Pénteki sz.r nap

Kivételesen pocsék nap volt a tegnapi.

Nem éreztem jól magam, és ehhez megtalált mindenki valami hülyeséggel. Legtöbb munka volt, gyakorlatilag mindenki nekem ventillált, miután kiderült, hogy a dologban nem én vagyok a hibás. Magyarul azért találtak meg, mert azt hitték én vagyok az adott dologért a felelős, majd miután kiderült, hogy nem, elkezdtek nekem nyavalyogni. 

Első két alkalommal még jól tűrtem, de aztán szörnyen elegem lett, még a fejem is belefájdult. 

Persze így Charlieval is veszekedtünk, mert neki is pont ilyenkor van valami halaszthatatlan mondanivalója, ami nem várhat, míg a telefonálást be nem fejezem.

Aztán Mórci is megevett egy darab zacskót, amíg én sétáltattam.

Ez a földről felkapkodás abszolút random nála, mert hetekig eszébe sem jut, aztán valami kattan benne, és csinálja. Persze neveljük rá, hogy "NEEEM!!", meg "FÚJJJJ!", és 90%-ban fel is fogja, meg engedelmeskedik, de marad az a 10%, amikor néz rám, hogy látom e, és azért is, szinte kéjjel csinálja a tiltott dolgot. 

Tudom, kutyasuli, amint lesz, megyünk is, mert van mit korrigálni nála.

Gyorsan felhoztam, próbáltuk meghányatni, de nem sikerült. Most várjuk, hogy kikakálja, meg figyeljük a hangulatát, étvágyát, végtermékeit.  

A szőnyegeket azért felszedtem tegnap, mert Charlie cukros tejet is itatott vele, ami nagyon bejött neki, de hányni akkor sem hányt. (Utána meg a fosástól tartottam, de az sem volt.) 

Pár napig bármi lehet, mert a nyáron megevett szilikonos cumit két nap múlva hányta ki, addig a gyomrában időzött. 

Ennél a résznél már úgy éreztem, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt.

Hogy bele ne süppedjek az agonizálásba, elővettem a karácsonyi dekorációt, és elkezdtem  felrakni őket, meg a szárítógépet is áttaszigáltam máshová, hogy több hely legyen a mai mézeskalácssütéshez, meg a vasárnapi közös ebédhez. (Mindenki itthon lesz.)

Jó terápia volt, kicsit lecsillapodott a hangulatom, meg legalább előrébb is lettem a dolgokkal.

Remélem ma jobb napom lesz!

Amikor a fal adta a másikat

Hétfőn azzal zártam a bejegyzésemet, hogy nem vagyok jó paszban.

Majd kicsit később megtudtam, hogy Kismacsónál pár vizsgálattal ki kell zárni a rák gyanúját. Azt nem szeretném megosztani, hogy miféle rákét.

Tudom, hogy mindig van lejjebb, de hétfő estére már olyan mélyen voltam, hogy azt nem tudom elmesélni. Ráadásul én az egészről nem is tudhattam, mert a gyerek nem hozzám fordult ezzel, hanem Charliehoz. Charlie meg meg sem próbálta előlem eltitkolni, mert úgyis észrevettem volna rajta, de igazából ő azt hitte, hogy valami "szóra sem érdemes" dologról lesz szó, meg sem fordult a fejében, hogy a rák is felmerülhet, mint olyan. 

A vizsgálatok eredményeire péntekig kellett várni.

Addig levegő nélkül csináltam végig a hétköznapokat, és minden reggel egy pokol volt az ébredés, mert ahogy betöltött az agyam, már jött is a felismerés, hogy miért is várjuk/ nem várjuk a pénteket. 

Aztán eljött a péntek.

Charlie elvitte Kismacsót az orvoshoz, de persze be nem mehetett vele most sem.

Én itthon vártam a híreket.

Mórt nem mertem levinni délben sétálni, míg nem telefonálnak, hogy mi van. 

Hogy miért? Azért, mert két hete, pont pénteken, pont a déli sétánál telefonált Anyu a rossz hírrel. Hát így keletkeznek a babonák.

Nem, nem rák.

Feljöttem a víz alól, az orrom épp kint van, de azért még van min/kin izgulni.

És tele van a hócipőm.

Meg félek.

Mert ennyire törékeny minden ebben a k.rva életben.     

Mint egy sötét felhő,

úgy borít be most mindent a rossz hír, hogy az anyukámnál rosszindulatú sejteket találtak. 

Pénteken pont Mórt sétáltattam, mikor felhívott, és én egyszerűen tudomásul vettem, nem éreztem SEMMIT. Riasztó volt, hogy két perccel később már azon fut az agyam, hogy mit kell még estig csinálnom, meg egy munkahelyi dolog sem hagyott nyugodni. 

Aztán felérve teljesen érzelemmentesen közöltem Charlieval, hogy mit mondott Anyu, majd rögtön rátértem a munkahelyi sérelmemre. Észre sem vettem, hogy furcsán néz rám. 

Később az jutott az eszembe, hogy biztosan azért nem reagálok megfelelően, mert olyan nagyon komplikált a viszonyom az anyámmal.

Ez lehetett a sokk fázisa.

Nem tartott sokáig, este a fürdőszobában megláttam a tükörképemet, és végigfutott rajtam, hogy mennyire hasonlítok Anyura... És kibuktam. Csak sírtam, és sírtam, és úgy éreztem én ezt SOHA nem fogom tudni abbahagyni. 

Persze abbahagytam, de ez a méla rosszkedv sokkal rosszabb.

Nyomja a mellkasomat, a szívemet, és ha egy percre kimegy a fejemből, akkor később úgy csap le rám megint, mint egy légkalapács. 

Próbálom kitolni a tudatomból valamennyire, hogy létezni tudjak, meg erőltetem e reménykedést, hogy elég lesz egy műtét, aztán majd minden rendben lesz, de nehéz. Főleg, mikor eszembe jut a nagyanyám, akit pár hónap alatt vitt el a rák, mert túl későn került orvoshoz.

Pár éve nagyon megtanultam hálás lenni az egészségért, és örültem, hogy nincs súlyos beteg a családban.

Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, de az anyukám még nagyon fiatal. Nyilván, sokkal fiatalabbak is lesznek betegek, és semmire nem biztosíték a kor, de akkor is nehéz ezt a feldolgozás szintjére emelni.

Ő sincs jól lelkileg, de próbálja intézni az ezzel kapcsolatos teendőket, gondolom, ez leköti most (még).

Nagyon kell(ene) most támasznak lennem neki, és próbálok is, de nem nagyon tudom mit kellene pontosan csinálnom. Kurva nehéz ez mindenkinek. 😢   

Nyaralás utáni depi

Sajnos ez a három nap csak arra volt elég, hogy sokkal rosszabbnak érezzek egy sima hétköznapot.

Szerdán kerestünk egy kutyás strandot, Velencén a Drótszamárban találtunk. 

Azt hiszem, hogy Mórcinak tetszett, úszott (kis bátorító lökés után szépen bement a vízbe), és bandázott más kutyákkal. Mi is nagyon jól éreztük magunkat, ennyi kutya között nem is lehetett másképp. Mindenesetre legközelebb vinni kell a tengerjáró cipőt, mert máshogy nehéz a víz szélén lavírozni a kavicsokon. 

Csütörtökön meg a szülinapom volt.

Reggel megmostam a hajamat, utána Charlie elvitt a Lidl kiárusító részlegére, hogy nézelődjek, meg vegyek magamnak valamit. Nekem ez most tényleg ajándék volt, mert a karantén óta nem turiztam egy jót, meg amúgy sincs időm mostanában boltban nézelődni, folyamatosan sietek valahová, így csak a legszükségesebb dolgokat szerzem be, aztán csá!.

Na, most. Vettem egy futós rövidnadrágot, de olyan klassz, hogy simán lehet sportcipővel is használni a városban, egy sötétkék pamut rövidnadrágot, egy szürke pamut szoknyát zsebekkel, meg gumis lepedőt az ágyunkra. 

Aztán menni kellett, mert Charlie és Mórci elunta a sétálgatást, úgyhogy kiskutya egyre hajmeresztőbb dolgokra vetemedett. 

Hazafelé választottam sütit, kaptam rá gyertyát, hogy azért elfújjam a lángot egy kívánsággal. 

Késői ünnepi ebéd is volt az étteremben, aztán lassan pakolásztunk, hogy induljunk haza haza. 

Igazából maradhattunk volna még reggelig, de nekem péntekre már be volt tervezve egy bajai út, úgyhogy nem kavartunk, hazajöttünk, ahogy eredetileg is terveztük.

Péntek reggel még elég jókedvem volt, de délutánra off lettem teljesen.

A kollégám autójában nem volt légkondi, úgyhogy hazafelé minden, de tényleg minden életerőm elment. Az ellenségemnek sem kívánom. Úgyhogy azóta csak vegetálok, mert hiába jöttem haza a lehűtött lakásba, meg aludtam éjszaka, rohadtul fáradt vagyok akkor is... Meg rosszkedvű.

Nem, nem jó nekem ez a húsevés. 

Hiába hullik a hajam kevésbé, nem vagyok jól, ingadozóbb a hangulatom, rátelepszik valami ború minden gondolatomra. Nem tudom, hogy mit csináljak. 

Sajnos a vegetáriánus étrendtől szaladnak a kilók felfelé, ha visszaveszem a húst, akkor meg nem vagyok jól. 

Charlieról már ment le kiló, pedig a nyaralás alatt nem voltunk szigorúak önmagunkhoz, de azért próbáltunk ésszel élni. 

Én meg sem néztem, annyira nem tudom, hogy mihez is kezdjek. Illetve tudom én, számolni kell a kalóriákat, és ennyi. Meg tornázni, mert Mór beköltözése óta csak az esti séta, ami intenzívebb kicsit, amúgy nem tudom rávenni magam semmi másra. 

Ma Charlie is megjegyezte, hogy nagyon szét vagyok csúszva, mindenbe csak belekapok, úszok az árral, semmi nincs kész. 

Nagyobb takarítás ezer éve nem volt, csak mindig a legszükségesebbet csinálom. 

Pont olyan káosz van kint, mint bent. 

Valahogy rendet kell tennem. Mondjuk kezdhetném azzal, hogy máris nekiállok takarítani. Hátha.  

Szerelemre kattintva

Még tavaly nagyon rákaptunk Charlieval városunk art mozijára, egyszerűen imádom ott nézni a komolyabb filmeket, mert nincs evés-ivás, rágcsálás, meg hangulata van az egésznek.

Már a bemutatóját kiszúrtam ennek a filmnek ott, de csak most sikerült megnézni itthon.
Azt hittem, hogy édes-bús történetet fogok látni egy idősebb nő és egy fiatalabb fiú szerelméről, de nagyon nem.
Nekem odavágott ez a film, pedig nem vagyok érintett, maximum annyiban, hogy én sem leszek fiatalabb. Mégis. Annyira szomorúvá tett a főszereplő vergődése, kínos volt, és legszívesebben megráztam volna, hogy hagyja már abba, ne csináljon magából hülyét.
Eszembe jutott, hogy a húszas éveimben, milyen öregnek láttam egy negyvenes nőt, és szánalmasnak éreztem, ha láttam egy idősebb nőt fiatal fiúval kavarni.
Ma már teljesen máshogy látom ezt, de nem tudom feledni a fiatalkori énem kegyetlen véleményét, és biztos vagyok benne, hogy sok huszonéves ember gondolja hasonlóan.
Szóval rohadt nehéz ez valójában akkor is, ha a vonzódás kölcsönös, a filmbeli helyzet meg beteges, úgyhogy nem volt könnyű végignéznem.
Engem végig lekötött, a gyomrom egy görcsben volt a szánalomtól, és a hatása alatt vagyok azóta is.
Juliette Binoche akkorát alakított, hogy elképesztő, én amúgy tök szépnek láttam végig, és szurkoltam neki, hogy a saját korosztályában találjon valakit.
A film nem mindenkinek való, ebben biztos vagyok, és pont ezért az értékelések is tök végletesek: vagy nagyon tetszett valakinek a film, vagy nagyon nem, semleges hozzászólás nincs. Szerintem érdemes egyedül megnézni, és utána elgondolkozni... Magunkról, az életről. Persze nincs tanulság, csak életek. Mindenkinek egy.