Csütörtöki beszámoló

Nagy izgalomban voltam már napok óta, mert hét elején jeleztek a leendő munkahelyemről, hogy várnak szeretettel csütörtökön egy értekezletre, ha tudok, menjek el.

Megoldottam, mert két nap szabit azért csak kijártam magamnak így a végére, amiből az egyik pont mára, azaz csütörtökre esett. 

Tök fura volt biciklivel menni, mert a központba kellett érkeznem, már annyira megszoktam, hogy én mindig messze dolgozok a lakhelyemtől.

Összességében semmi problémám nem lehet semmivel, de csak ott motoszkált bennem végig, hogy "Úristen, úgy utálom már, hogy megint új minden!". 

Találkoztam a gyerekekkel az értekezlet után egy gyűlésen, megint tizenvalahány tök idegen sérült lélek, hát tényleg nem vagyok normális, hogy ezt bevállaltam. 

Vesztemre összefutottam egy alaposan kiégett leendő kollégával, láttam rajta, hogy borzasztóan szívesen elvenné a kedvem az élettől is, nem is tudja, hogy nem kell(ett) sokat dolgoznia rajta. 

Megint egy ember, aki ki nem állhatja a gyerekeket, én nem értem az ilyen miért nem megy el máshová. 

Szerencsére a többiek nagyon szimpatikusak, de egyáltalán nem bánom, hogy legtöbbször önállóan kell működni, dolgozni.

Azt már most látom, hogy itt szakmai munka folyik, és nem tűzoltás, mint a mostani helyemen. 

Rengeteg program van a gyerekeknek, kapunk két önkéntest is, szóval azért megszakadni nem kell. 

Ja, és a házban van saját konditerem, ha vissza óhajtanék térni a rendszeres mozgáshoz, mert jelenleg cseszek bármit is csinálni. 

Tizenegy óra körül hazabicikliztem, kifújtam magam, aztán Charlieval elmentünk ebédelni, mert ő meg itthon készül a holnapi fotós vizsgára. 

Aztán hazajöttünk, beindítottuk a légkondit, és én aludtam egy csomót.

Úgy álmodtam, mintha éjszaka lenne, az agyam próbálja feldolgozni a rengeteg információt, néha attól félek, hogy kisül szegény. 

Azt már nem is mondom, hogy a jelenlegi munkahelyemen is zajlik az élet, mert kedden délután a Rendőrségen töltöttem az időmet holmi drog ügyben, amit nyilvánvalóan nem részletezhetek, pedig szeretném. (Komolyan érdemes lenne zárt blogot csinálni, mert ott leírhatnék nyugodtan mindent, és garantált lenne az izgalom fenntartása. Egy "Veszélyes kölykök" sorozat formában elbújhatna a valóság mögött, ami nap, mint nap megy a munkahelyemen.)

Azért csinálok magamnak sok-sok apró örömöt.
Most például szeretem ilyen "fagyi" (én nevezem így) színűekre festeni a körmeimet.

Meg vettem egy nagyon cuki kis kajahordós táskát, ami pöttyös!!!.

Meg rákattantam erre a sorozatra. Annyira nem az én érdeklődésem amúgy, nem is értem.

Charlie kezdte nézni, én meg olvasás közben csak oda-oda pillantottam, aztán egyszerre azt vettem észre, hogy már én is nézem egyik részt a másik után. (Bírom Kevin Spaceyt, jól áll neki ez az álnok elnök szerep.)

Meg olyan is lesz, hogy szombaton megint Múzeumok Éjszakája, nálunk ennek nagy hagyománya van, alig várom minden évben. Talán Belami is velünk tart most, Kismacsó nem lesz itthon.

Vasárnap meg elmegyünk oda, ahol Zozóka nyaral a szüleivel, egy napot ott leszünk velük.
Charlie horgászik majd, én ülök a jacuzziban, grillezünk, ilyenek. Ja, és persze zozózok, az a legfontosabb program. 

Nem lehet szó nélkül elmenni mellette

Annyira borzalmas ez a busztragédia, hogy szó nincs rá.
Tegnap egész nap a hatása alatt voltam, újra és újra visszakanyarodtak rá a gondolataim, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez velem is megtörténhetne, és igazából bárkivel, akinek gyereke, családja van.
Úristen hányszor gondolok arra, hogy inkább ki sem engedem a fiúkat a lakásból, mikor mennek valahová. Hányszor kap el a rettegés, mikor becsukódik a liftajtó mögöttük, mikor egyedül indulnak valahová.
Mindig a közelemben a telefon, ha nem érnek haza, mielőtt lefekszem, de igazából rettegek attól, hogy az a k.rva telefon megszólal mégis... Ahogy megszólalt azoknál a szülőknél most.

Éppen pénteken beszéltünk erről egy nagyon kedves barátnőmmel.
Vártuk a többieket a Frei kávézóban, és valahogy szóba jött a szülőség. Az, hogy annak is megvan a maga szépsége nyugalma, ha nincs az embernek gyermeke. Mert borzalmas ez a folyamatos aggódás, és még vigasztalni sem tudtam, hogy majd később jobb lesz, mert frászt, egyre nehezebb. Nem lehetünk már mindig velük, önállósodnak, és mi már csak a pálya széléről aggódhatjuk hülyére magunkat kísérhetjük figyelemmel minden lépésüket.
Nyilván semmiért nem adnám, hogy vannak, léteznek, és sokkal több ennek a szépsége, de akkor, ott valahogy pont ez jött elő, mintegy megelőlegezve a szombat hangulatát.

Tegnap egy csomószor eszembe jutott ez a beszélgetés, meg az is, hogy mi lenne, ha visszacsöppenhetnék abba a pillanatba ezzel a mai tudással.
Azonnal, de tényleg nem érdekelve, hogy hülyének néznek, venném a telefont, és addig próbálkoznék, míg sikerülne azt az utazást elkerülni. Hogy ne induljanak el, hogy másképp csinálják, nem tudom. Mert minden más olyan hiábavaló. 😢

Ambivalensül

Ma elmentünk Anyuékhoz a kölcsönadott pótkerekünkért, én meg visszaadtam a Nikonjukat, amivel a riportokat csináltam.

Anyu igazi fészes' huszár, de képeket nem tud felrakni, úgyhogy Charlie lefotózott egy csomó régi képet neki az öt napos kihíváshoz. 

Én meg ezt találtam Belamiról és Kismacsóról: 

 

Olyan nagyon régen keresem ezt a képet, de már belenyugodtam, hogy az ex férjemnél maradt. Erre Anyunál találom meg, szerintem az anyai nagyanyámtól maradt rá, mert úgy emlékszem, hogy náluk volt kint a tévé tetején, amíg éltek a drágámék. Szóval ők kaptak abból a pár darabból, ami készült erről a pillanatról.

Mintha ma történt volna.

Szóltak az óvodában, hogy fotózás lesz, be lehet vinni a tesót a közös képhez. 

Kismacsót felöltöztettem ebbe a szörnyű ingbe, csíkos nadrágba, szépen megfésültem azt a kis pocok fejét. Belami komolyan az ölébe fogta az öccsét, én meg a fotós mögül kalimpáltam nekik, hogy mosolyogjanak kicsit. Hát így sikerült. :-)

Nekem meg megint össze van szorulva a gyomrom, hogy mennyire múlékony és megfoghatatlan az idő, és mennyire ambivalens érzés ez az egész, mert egyszerre vagyok végtelenül szomorú, levert és ijedt, közben meg mosolygós, büszke és vidám.

Azt hiszem ez az öregedés egyik csalhatatlan jele. ;-)