Életjel

Jaj, hát annyi minden kimarad most!
Egyszerűen annyira sok a történés, hogy képtelen vagyok lépést tartani vele itt a blogon (is).
Naponta több száz teljesen új inger ér, minden idegszálam ezeken csüng, aztán itthon csak kinyúlok, mint egy lusta kutya, végem van.

Egész héten Charlie főzött esténként, én maximum mosogatásban tudtam segíteni (főzéskor még haza sem érek), meg utána a vacsora romjai felett hol Charlieval és Belamival, hol Belamival és Széphajúval váltottuk meg a világot, mert minden percet igyekszek kihasználni a családommal.
Mióta a legújabb helyen dolgozok, ezt még kardinálisabbnak érzem, valami hihetetlenül szerencsésnek tartom magam a férjem és a gyerekeim miatt.

Közben meg hatalmas sebességgel szeretek bele a "lányaimba", mert akármennyire is csúnya szájú, sérült lelkű, nyűgös kamaszok, azért mind más és más, és mindegyiket kedvelem valamiért.
Annyira nagyon, hogy az egyiket, a legnehezebb esetet hamarosan zártabb intézménybe viszik a viselkedése miatt, és én ettől olyan sírós leszek, ha rágondolok, mert tudom, hogy hiányozni fog a hangos éneklése, zajos vonulása, úgy egészében, és nagyon.

Egyébként pont ő, a főkolompos tette meg az első lépést felém, utána szép sorban a többiek is óvatosan közelítettek, pont úgy, ahogy képzeltem.
És érdekes módon a legnehezebb gyerekekkel tudok a legjobban működni, a kedvesebb, bújósabb lányok csak mostanában kezdenek "behódolni".
Valószínűleg keménynek tűnök a lágyabb fajtának, tartanak tőlem, vagy nem tudom, de a lényeg, hogy már ők is csapódnak hozzám, kérdezősködnek, szerencsére a nyakba ugrálást mellőzték még eddig, de az is lehet, hogy a végén még igényelni fogom.

Annyit, de annyit tudnék mesélni róluk, napi több sztori is kibontakozik, hol sírós, hol vidám, de mindig történik valami.
Közben meg mégis lazább, kötetlenebb ez a munka, mint az előző, mert nem a papírok, határozatok, tárgyalások bűvöletében éljük a napjainkat, hanem élő, hús és vér gyerekek között, akik éreznek, léteznek, zajonganak, nyávognak, táncolnak (komolyan), énekelnek, veszekednek, nem akarnak reggel felkelni, este lefeküdni, étkezési időben enni, mindig máskor igen, szóval igazából otthon érzem magam (egy kamasszal én is rendelkezek).

Szerintem pár hét múlva felveszem a ritmust teljesen, és nem fáradok le egy nyolc órás munkanap végére totálisan, legalábbis reménykedek.
És abban is, hogy akkor majd több időm lesz (hát persze!) mindenkire és mindenre, talán futni is eljárok majd megint, mert jelen pillanatban örülök, hogy élek.

De!
Kösz, jól vagyok, szeretném megállítani az időt, annyira. :-)