Mozgás és szorongás

Annyira nagyon lelkes vagyok a reggeli edzéseimmel.
Itthon szépen megreggelizek, mire felállok a futópadra, már egy-másfél órával járok előbbre, szóval pont jól vagyok.
Harminc perc futás után már jól melegem van, kezdődhet az edzés a kis súlyokkal, újabb harminc perc.
Utána gyors zuhany, öltözés, és kezdődhet a munka.

Egész nap energikus vagyok, még a kedvem is sokkal jobb, mint egyébkor.
Esténként meg tök nyugodtan üldögélek a fenekemen, nem kell azon vekengnem, hogy "miért nem inkább tornázok"?!.
Annyi, hogy most még estére teljesen lenullázódok energiában, alig vagyok már észnél este nyolckor, de reményeim szerint ez majd változik, ahogy javul lassan az állóképességem.

Munka.
Hát én nem is tudom. Elborítanak az információk, és rengeteg buktatót érzékelek máris.
Közben meg szeretek bemenni oda, mert rend van és tisztaság, ami nekem nagyon fontos, mert ezek a dolgok megnyugtatnak.
Megőrülök a káosztól, a rendetlenségtől, mert lecsapolják az energiámat.
Rendet tettem én ott is, ahol kezdtem, de valahogy sosem éreztem enyémnek, nem tudom miért.
De mi lesz, ha én magam okozom majd a káoszt ott, ahol most a rend az úr?

Szorongok.
De legalább egy ideje tudok róla beszélni. mert eleinte még az sem ment.
Nincs rosszkedvem, meg depis sem vagyok, csak simán szorongok, hogy fog e ez nekem egyedül menni, tudok e ennyi felé figyelni, szakadni?
Tudok e az asztalra csapni, ha nem jól mennek e dolgok, tudok e rendet tartani a kollégák és a gyerekek között?
Le tudom e osztani a feladatokat úgy, hogy azok el is legyenek végezve, és közben vissza is legyenek ellenőrizve?
Tudok e következetes és szigorú lenni, közben meg igazságos is?
Tudok e parancsolni egyáltalán? Vagy legalábbis úgy kérni, hogy azt nálam jóval idősebb emberek is elfogadják?

Soha nem voltam vezető, és nem is igazán akartam az lenni.
Egyszer pályáztam ilyesmire, de végig attól féltem, hogy megnyerem.
Most azonban ezt hozta elém az élet, és szorongok, hogy elvérzek.

Pedig nem kellene.
Hisz mi történhet? Maximum kiderül, hogy nem vagyok vezető alkat, aztán pont. Visszamegyek "második" nevelőnek pár hónap múlva, aztán ennyi.

Ja, és huszonhatodikától már egyedül leszek.
Bezony. Két hét múlva.
Hogy hamar? Nekem mondjátok?!?!  (Vááááá!)  

Ez egy beteg, de csupa titok "rocksztár"

Pont olyan vagyok, mint a gyerekek, akik közösségbe kerülnek, és minden sz.rt összeszednek.
Hát most én is így vagyok: egy hétig jól vagyok, egy hétig meg beteg.
Most épp megint torokfájós, már másodjára két hónap alatt, remek. És megint hangom nem lesz, érzem.
Olyan rohadtul virulens nyavalyák vannak a lányok között, hogy még az én "bika" immunrendszerem sem bír velük.

Az a baj, hogy holnap Zozóznék, vasárnap meg a nyolcvanvalahány éves nagymamámhoz utazunk, tök jó lenne senkit nem lefertőzni.

Amúgy meg beszéljünk a titokról.
Mert már megint van körülöttem, előző életemben Mata Hari lehettem, de esküszöm ártatlan vagyok, mint ő, semmit mást nem csinálok, csak a dolgomat.

Ma Margó (kolléganőm és közvetlen felettesem) titokzatosan becsukta az ajtót, hogy beszélnünk kell. Már sejtettem, hogy ez valami változást jelent megint, aminek én nem annyira örülök, főleg mostanában (kicsit teleszaladt a hócipőm már nyáron ezzel).
-Érdeklődött az Igazgatónő rólad a szakmai egységvezetőnél, ő meg nálam, és én csupa jót mondhatok csak. Gyorsan tanulsz, hajlandó is vagy rá, és a gyerekek is megkedveltek. Szerintem jól tudunk együtt dolgozni, megszerettelek én is.
A helyzet az, hogy ezzel az a baj, amire valahol számítottam is: rád fogják bízni a másik otthon vezetését. Röviden el  fognak venni tőlem.
Persze szóhoz sem jutottam, csak kapkodtam a levegőt, mint a partra vetett hal, főleg, hogy eszembe jutott, amit múlt szombaton Charlienak mondtam.
Az után a szombat után, mikor a helyi négy otthon egy helyen volt egy időben, egy rendezvényen.
-Charlie, abban a másik otthonban a lányok egész egyszerűen gonoszak. Én még ilyet nem is láttam. Ha azt mondanák, hogy menjek át oda, én inkább felmondanék.

Hm. Igen. Arról a bizonyos otthonról van szó.
És mégsem éreztem azt, hogy akkor én most inkább felállok. Feltámadt bennem, a harci ösztön, hogy majd én, majd én megváltom a világot.

Aham. Na persze.
Múlt szombaton olyanokat mondtam még Charlienak, hogy imádom ezt a munkát, a véremben van, de annyit kivesz belőlem, hogy néha úgy érzem csak a testem tér haza, az mozog, de csak egy zombi, a lelkemet kiszipákolta a munka. Talán most kellene még kiszállni, mert később már kötődnek hozzám a gyerekek, és olyan tisztességtelen lenne velük szemben.
Charlie erre azt mondta, hogy adjak még időt magamnak, meg fogom tudni szokni én ezt, átcsoportosulnak majd az energiáim, lesz majd több, vagy megtanulok energikusabb lenni.
Mondta ezt épp ő, aki a legnehezebben viseli a hektikus időbeosztásomat a munkában, hisz este kilenckor még simán változhat, hogy mi lesz reggel, és soha nem lehet tudni pontosan mikor érek haza.
Így többnyire ő vásárol be, ő főzi a vacsorát, és szenved attól, hogy nem EGYÜTT vásárolunk, EGYÜTT főzünk, stb..

Én ezt a munkát lefikáztam az elején, hogy milyen jól elleszek majd, mint a befőtt. Koppantam.
Mondjuk jó értelemben, mert unalomról szó sincs, kihívás minden szempontból, főleg emberileg: tologatom a határaimat kifelé, nem is kicsit.
Amúgy szakmailag is lehet ebbe pakolni, rengeteg ötletem van, írni kellene őket, míg el nem felejtem.
És hát egy saját otthonban... Ahol én mondom meg a tutit...

Huhh!
Az a jó, hogy van egy kis időm.
Februárban megy el nyugdíjba, akinek a helyére kerülhetek.
Január elejétől venném át a dolgokat szép lassan, helyettesíteném, míg végleg el nem köszön.
Utána eldönthetem, hogy vállalom e, vagy visszamegyek Margóékhoz.
Most a következő két és fél hónapban az anyagi és számlázásos részbe is belevetem magam Margó irányítása alatt, aztán januárban már egyedül működgetnék amott, próbálnám összerakni a saját vezetési stílusomat.
Ha meg nem megy, akkor szépen visszamegyek Margó szárnyai alá, hisz nem termett mindenki vezetőnek, valakinek beosztottnak is kell lenni.
Szerintem ez így korrekt, kedvemre való.

A lányaimért fáj a szívem, a másik otthon lányaitól meg tartok kicsit.
Az jó, hogy az otthonok között van átjárás, nem szakadunk el egymástól teljesen.
A másik otthon lányait meg meg fogom szeretni, amint közelebbről megismerem őket, hisz ők is csak gyerekek, sérült gyerekek, és ezt SOHA nem szabad elfelejtenem.

Ja, és ezt csak Margó, a szakmai vezető, az igazgató, a leköszönő kolléga, Charlie és én tudjuk. Mert titok.
És most már ti is, mert bízok bennetek. Köszi, hogy vagytok nekem! :-)