Legfőképp a fiúkról

Az életem most csak a szokásos, különösebben érdekfeszítő dolog nem történik velem.

• Ma voltam az első fognyaki tömésen, tényleg nagyon természetes lett a hatás, ráadásul így a fogam sem érzékeny ott, ahol el volt kopva a zománc. Még legalább kétszer megyek, és sokba is kerül, de tényleg megéri: jobb is így, meg sokkal szebb. 
• Múlt héten sikerült a három edzést megcsinálni, de a szombati futás nagyon nehéz volt, mintha súly lett volna a lábaimon, utáltam. Remélem ez csak átmeneti fáradtság, nagyon szeretek futni, nem szeretnék másképp gondolni erre. 
• Múlt héten a szabadság miatt, és mert az volt a terv, hogy Fonyódra is megyünk, nem voltam beosztva a másik munkahelyemen. Annyira jó volt. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy kell e ez nekem még tovább, vagy lassan rövidre zárjam. Elvileg májusig terveztem még decemberben, mert két kölcsönünk is lejár mostanában, szóval ami most plusz, az munka nélkül is bent fog maradni a kasszában. Nem tudom még.

A fiúknál vannak mindenfélék, csak hát nehéz megítélni, mennyit adhatok ki ebből.

• Az biztos, hogy Belami nagyon nem érzi jól magát külföldön, és alig várja, hogy hazajöhessen. Nem kell attól félni, hogy szeretne kint maradni. Sajnos ez az egész program, aminek a keretében kint van, nincs kidolgozva, átgondolva. Nincs mentora, nincs senki, aki feladatának érezné ezt az egészet, amiért őt -elvileg- kiküldték. Csak németül hajlandóak beszélni (a szakorvosok is), kifejezetten sértődötten utasítják vissza, hogy angolul megszólaljanak. (Valószínűleg azért, mert nem is megy túl jól nekik, de ezt én gondolom. Mondjuk akkor nem tudom, hogy mennyire naprakészek a nem németre fordított tanulmányokból, eredményekből.) Belami ezt írta az első hét után: "Kibaszott méltatlan, megalázó és kiábrándító. Miközben mások megszakadnak otthon. Szégyen. Nem tudom, meddig bírom diplomatikusan." No, én óva intettem, hogy szabadjára engedje a dühét, és végül ő is arra jutott, hogy akkor saját magát fogja képezni. Szerzett mindenféle hozzáféréseket a kórház gépeihez, úgyhogy nagy erőkkel tanul, magától. Németül a gimiben tanult, úgyhogy arra is kidolgozott egy szisztémát, hogy a szaknyelvből is minél hamarabb a legtöbb tudást szedje össze. Az összes frusztrációját beletolta ebbe, és szerintem úgy jön haza június végén, hogy menni fog neki a német szaknyelv, és az ottani gépparkot is kiismeri addigra úgy, mintha ki lett volna valaki jelölve mellé, és megmutatott volna mindent neki. Bravó Belami! Erre szoktam mondani, hogy tanulni lehet csak tőle, annyira nagyon okos és tökéletes (bocs, de nagyon elfogult anyja vagyok neki is). 
• Kismacsó meg... Felterjesztésre került egy akció miatt, ahol írásbeli elismerésben részesült az "elhivatottsága" miatt és gratulált neki az ezredes a "példamutató helytállásért". Ez volt pénteken, hétfőn meg küldte a másik levelet, amiben értesítették, hogy ő lett a férfi arca egy kampánynak, szóval kamatoztathatja a külsejét is. Bravó Kismacsó! Azért örülök az ő jó híreinek különösen, mert pár hete olyan kis irányvesztettnek tűnt, de szerencsére csak átmeneti állapot volt. (Az ő nagyon büszke anyja is vagyok.) 

Ritkán szoktam idézeteket mentegetni, de ez itt nagyon betalált nekem néhány napja. 

Talán azért, mert a gyermeknevelésem alappillére volt ez mindig is, csak nem fogalmaztam meg ilyen röviden, tömören, találóan. 

Megkövetek minden problémás gyermeket nevelő szülőt

Írtam már itt arról, hogy én hogyan neveltem a fiúkat. 

Elmondtam, hogy nem hiszem, hogy egyetlen jó megoldás lehet, ugyanakkor kimondatlanul bennem volt, hogyha egy gyerekkel baj van, akkor arról a szülő és a nevelése tehet. (Most nem a beteg gyerekekre gondolok természetesen.)

2006 óta dolgozok a gyermekvédelemben, elég cifra dolgokat láttam.

Legtöbbször a fentiek erősödtek meg bennem: "rossz" gyerek = "rossz" szülő, legalábbis rossz nevelés. 

Aztán most az van, hogy két rokon gyereket nyaraltattunk három napig, és rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Édestestvérek. 

Ugyanaz a környezet, ugyanaz a nevelési attitűd. Az egyik gyereknél működik, a másiknál nagyjából a semmivel egyenlő.  

Olyan rossz élmény volt a velük töltött idő a kisebb gyerek miatt, hogy én nem szeretném többet bevállalni őket együtt. 

Pedig annyi fasza kis programot csináltunk. Megállás nélkül toltuk együtt az élményeket, de ami megmaradt bennem, ahogy szaladok utána, hogy ki nem érjen hamarabb az úttestre, a nyakleves, amit ijedtemben adtam, mikor majdnem belekaszált a késbe, amit a kezemben tartottam, hogy felvágjam a kajáját, a százszor elmondott mondatok, hogy mit ne csináljon a saját testi épsége érdekében, a folyamatos kártékonykodás. BOR-ZAL-MAS volt. 

Soha nem csapkodtam a saját gyerekeimet sem, a másét meg aztán főleg nem, erre.. Nem térek magamhoz.

Szerintem nem beteg.

Csak valahogy nála nem működik az, ami átlagosan szokott. 

Én a szülei helyében elvinném egy nevelési tanácsadóba, mert ez nem maradhat így.  Még elég kicsi ahhoz, hogy valamit változtatni lehessen. Nekik sem jó, hogy sorsot húznak, hogy ki menjen érte a bölcsibe, annyit panaszkodnak rá ott is. Csodálom, hogy még nem javasolták nekik, hogy vigyék el kivizsgáltatni. 

Charlie szerint, ha nem lenne ilyen cuki, és barnább lenne a bőre, már rég kitették volna a szűrét onnan, illetve megkongatták volna a vészharangot, az biztos. 

Én azt látom, hogy a szülei türelmesek vele, szépen kezelik, viszik a kórházi ügyeletre havi szinten (evett más mosogató kapszulát, verte be a fejét számtalanszor, stb...), próbálják a humor oldaláról kezelni a dolgokat, mert olyan kis cuki, ahogy vigyorog csintalankodás közben... 

Hááát... Én a harmadik napon már semmi cukit nem láttam ebben a vigyorban, inkább valami sátánit. (Bocs!)

Igazából nem szóltam most semmit.

Örültem, hogy letelt a megbeszélt idő úgy, hogy épségben maradt. A késes sztori egy órával az elmenetelük előtt volt, úgyhogy még annak a sokkjában voltam/vagyok. Azóta is pörög előttem az a kaszáló mozdulat, a kés, ahogy két centire van a csuklójától, meg az utána vizionált vérspriccelés az ütőeréből, ami majdnem megtörtént. 

Nem tudtam volna tiszta fejjel, indulatok nélkül beszélgetni erről. Majd...    

Meghökkentő gyermeknevelésem?!

Nagyon jó volt a barátnős hétvége, és gyorsan elrepült.
Gyakorlatilag megállás nélkül beszélgettünk, közben csináltunk egyebet is, de lényegtelen volt a nagy nevetések közepette.
Na, ennek farvizén magamba tömtem rengeteg szemetet, mert ez sem számított, meg édes bort ittunk, amit amúgy nem szeretek, de most tök jólesett.
Egyedül a vacsora volt rendes, főtt étel, a többiről inkább ne is beszéljünk.

A bő egy nap alatt rengeteg téma volt terítéken, az ilyen régi barátságoknál az a jó, hogy nincs tabu.
Ami meghökkentett, az a gyermeknevelésről vallott elveink különbözősége. Megmondom őszintén, kicsit meg is bántódtam egy pillanatra, mikor nekem estek.
Az történt, hogy mondtam nekik, én a fiúk egóját jó erősen felhízlaltam, mert én valóban a legcsodálatosabbnak, legfantasztikusabbnak tartom őket, és pont, ezen nincs mit beszélni.
Erre ők, hogy ez nem jó út, mert a gyerek így azt hiszi, hogy ő a világ közepe, és nagy csalódás neki, hogy mégsem ő a legjobb, a legszebb.
Próbáltam elmagyarázni, hogy szerintem a fiúk ezzel teljesen tisztában vannak/voltak, tőlem csak annak a biztonságát kapták meg, hogy nekem a legek, és én igenis elhiszem, hogy bármilyen kítűzött célt képesek elérni, és támogatom is őket mindenben.
Így esett, hogy ők rengeteg mindent kipróbáltak a bűvészettől a hegedűig, és egyik sem maradt szerelem, de akkor is belekóstoltak.
Emlékszem, Belami egy napon elkezdte mondogatni, hogy ő hegedűlni akar, és ezt olyan elánnal hajtogatta, hogy azonnal kerestem neki egy zenesulit, rajtam ugyan ne múljon, hogy hegedűművész lesz e. Imádta a saját tanuló hangszerét, törölgette, simogatta, de gyakorolni nem szeretett, a szolfézst meg kifejezetten utálta. Már láttam, hogy nem lesz ebből semmi. Azért az első vizsgán, ami nyílvános volt, kicsit égett a pofámról a bőr, ahogy nyekeregtette ott azt a szegény hegedűt, de rohadtul nem kellett semmit sem mondanom, érezte ő, hogy ez nem az ő útja, szépen kitalált valami mást magának (még úgy ezer dolgot).
Vagy mikor Kismacsónak speciális kártyáért rohangáltunk Pesten a "bűvész edzéshez", de már ott is érzékeltem, hogy ő sem gyakorol, igazából nincs is elég kézügyessége hozzá, mégsem kellett leépítenem egy szóval sem, magától hagyta abba, mikor érezte, hogy ebben nem lehet a legjobb.
Miért kellett volna mondanom bármelyik esetben, hogy szerintem ebben béna vagy, hagyd abba? Vagy miért kellett volna erőltetnem, hogy -mondjuk- gyakoroljon orrvérzésig, míg meg nem gyűlöli az egészet, esetleg engem is?
Annyi helyzet van, mikor nyomorítják valamivel szegény gyereket, legalább az otthona legyen az, ahol mindig bíznak benne, az ítéletében, hogy igazából tudja, mit csinál.
A legtöbb szülő valóban jót akar, mikor a kezében tartja az irányítást, de szerintem viszonylag hamar rájuk lehet hagyni a döntéseket. (Itt nyilván nem arra gondolok, hogy engedem e belenyúlni a konnektorba egy évesen.)
Én nem állítom, hogy ez az egyetlen jó, üdvözítő út a gyermeknevelésben, mert attól is függ, hogy a gyerek milyen. De én Belamit csak úgy tudtam szépen vezetni, ha választhatott, meg kötöttünk kompromisszumokat, különben megvadult volna. Egyszerűen nem bírja/bírta, ha ráerőltet bárki bármit, cserébe észérvekkel bármiről meg lehet/lehetett győzni.
Mondok egy példát, hogy mennyire hamar. Szerintem kb. két éves volt, vagy még fiatalabb, mert nagyon hamar beszélt. Ha a fürdőszobában hypóztam, akkor mondtam neki, hogy álljon meg az ajtóban, mert "nagyon-nagyon veszélyes dolog a hypo". Nézett rám, és láttam rajta, hogy azt fontolgatja, akkor is bejön, és belnyúl a lavórba. Eszembe jutott, hogy az egyik színes kis zokniját régebben megmarta a hypo, mikor véletlenül beletettem a pelenkák közé ázni. Gyorsan előkaptam, és mutattam neki, hogy "nézd, ilyen veszélyesen mar, a zoknidat is hogy tönkrevágta", mire ő: "Nagyon-nagyon beszélyes!", és onnantól megállt az ajtóban, és be nem jött volna, ha hívom sem, mert féltette a zokniját.
Kismacsó látszólag egyszerűbb  eset, de közben meg mégsem, mert őt észérvekkel sem lehet meggyőzni, ha valamit a fejébe vesz. Nála meg csak az működik, hogy elmondom a véleményemet, de támogatom az övében, aztán segítek korrigálni, ha mégsem úgy alakul, ahogyan elképzeli.

Igazából kétszer megnyertem a lottó ötöst ezzel a két gyerekkel, de ezt már mondtam máskor is.
Így könnyű volt okosnak lennem, de azért el lehetett volna ezt tolni rendesen, szóval hadd örüljek már azért kicsit magamnak, és hadd ne higgyem el, hogy a gyerek önbizalmát le kell építeni saját érdekében.
Erre a legjobb példa én vagyok, aki egykor színésznői álmokat dédelgetett, és az általánosban saját színjátszó csoportot csinált felnőtt felügyelet nélkül, és még elő is adtunk egy darabot valamelyik jeles napon,megjegyzem, nagy sikerrel
Annyira hittem magamban, hogy máig emlékszem az érzésre, mnt ahogy arra is, mikor apám kinevetett, és azt mondta: "Színed az van fiam, eszed az nincs. Tanulj valami normálisat!"
Egy világ omlott bennem össze, hogy a számomra egyik legfontosabb ember kineveti az álmomat, pedig amúgy tök jófej szüleim vannak.
Valószínűleg a csalódástól akart megóvni, de ezzel csak azt érte el, hogy maradt bennem valami űr, amit már soha be nem lehet tölteni, és soha nem tudom meg, hogy egy másik Ruttkai Éva veszett el a világ számára, vagy majd magamtól jöttem volna rá, hogy ez nem az én utam.

Hát ezért.
Támogassátok a gyermekek álmait! 

Szándékra szándék

Valamelyik nap az egyik lány kisminkelt.
Az az igazság, hogy ezt a lányt kedvelem a legkevésbé, rettenet hangulatingadozásai vannak, mellette rosszindulatú, amit a legkevésbé tudok tolerálni bárkinél.
Az egyik legfiatalabb a gondozottak között, ugyanakkor a legrégebbi lakók közé tartozik, pár éve a testvérével érkezett nevelőszülőktől. (A tesója a szifiliszes kismama, aki azóta egészséges! kisfiút szült, és a gyermek apjánál vannak gyámi engedéllyel, hamarosan házasodnak.)

Őt soha nem ösztönből kezelem, hanem szigorúan szakmailag, mert ha az ösztöneimre hagyatkoznék, akkor a közelembe se engedném, vagy ha igen, hát megcsapkodnám időnként, pedig rohadtul ellenzem a bántalmazás minden formáját.
Szóval napokig nyafogott rajtam, hogy ki szeretne sminkelni, én meg kiegyeztem vele, hogy oké, de csak akkor, ha utána én is őt. Mindezt azért, mert úgy voltam vele, ha meg akar szívatni, akkor megtapasztalja az "amilyen a mosdó, olyan a törölköző" elvét, az már bizonyos.

De nem.
Abszolút szépet akart rajtam alkotni szegényes kis készletével: malacrózsaszín alapozóval, beszáradt filces tussal, meg egy csomós szempillaspirállal.
Hááát... Nem sikerült, de láttam rajta az igyekezetet, úgyhogy utána olyan gyönyörű cicaszemeket rajzoltam neki a bevizezett tussal (fel lehet éleszteni kis vízzel a festéket , mikor már az utolsókat rúgja), hogy percekig csak nézegette magát a tükörben gyönyörködve.
Én meg nagy titokban a vécében próbáltam valamit javítani magamon egy papírzsebkendővel, meg csomó fültisztítóval.
Végül volt, ahogy volt, úgy jöttem haza: kissé rózsaszín fejjel, összeragadt szempillákkal.
Mert a szándék a lényeg. ;-)

Villanások

Charlie: -Halló, Magyar Nemzeti Park? Szeretnék valakivel beszélni denevér ügyben. Ugyanis a tető burkolata alá költöztek, és annyira elszaporodtak, hogy napnyugta után képtelenség kimenni az erkélyre. Nem tudom van e lehetőség befogni őket, és máshová költöztetni?
Nemzeti Park: -De uram a denevérek nem veszélyesek az emberre, nem emberi hússal táplálkoznak.
Charlie: -Na jó, ezt mondja a feleségemnek!
Nemzeti Park: -Hmmm... Adja meg a nevét és az elérhetőségét, vissza fogja hívni az illetékes!

Lulu: Már két napja ilyen a hangom. Rekedt, nehéz beszélni. Nem fogom megúszni az orvost. Aggódok.
Charlie: Inkább énekeld el a "Jég dupla whiskyvel"-t! Jól állna neked.

Ülünk a buszon a 16 éves, nemi beteg gravidával (mert aznap annyi orvosi papírt olvastam és írtam alá a kórházban), nevezzük őt Nikolettának.
Nikoletta: -Tessék nézni Lulu néni! Annak a srácnak kilóg a zsebéből a pénztárcája. Tiszta hülye, ki fogják zsebelni. Én mindig a csöcsömhöz teszem a pénzt a melltartómba, onnan nem veszik ki csak úgy. Még a mobilomat is odateszem, ha olyan helyen vagyok.
Kicsit később, már a vonatot várom vele. Beszél, egyfolytában beszél hozzám, élvezi, hogy valóban figyelek rá, beszélgetek vele. Szomjasan hadar, csapong, kicsit hangos, gyakorlatilag mindenki hallja, hogy miről mesél, de kezdem megszokni.
Egyszerre elhalkul, csöndesen mondja: -Én kiloptam volna a zsebéből a tárcáját annak a fiúnak, ha nincs ott Lulu néni.

Szerda este, 22 óra után, befedve Kismacsó összes könyve és füzete, felcímkézve, már csak rá kell írni a nevét, és azt, hogy 10.d.
Charlie: -Majd ráírja ő, hagyd már! Csináljon ő is valamit ebben a témában!
Lulu: -Neeeem! Ezt én csinálom, ezt csak én tudom jól csinálni, kifejlesztett módszerem van, minden mozdulatnak helye van. És lassan csak ez marad nekem a gyerekkorából.

A holnapi gyermeknap alkalmából

Kedves Belami!

Szeretnélek köszönteni a nemzetközi gyermeknap alkalmából, mert míg világ a világ, nekem a gyermekem maradsz örökké.
Létezésedet oly hamar akartam, hogy ekkor még más, velem egyidősek azt fontolgatták, hogy hová mennek legközelebb bulizni.

Én nem.
Én téged akartalak, téged képzeltelek magam elé, és nem volt akadály előttem senki és semmi.
Máig nem feledem, hogy életem első terhességi tesztje negatív volt, pedig Te már voltál nekem. Nagyon szomorú voltam, de hittem benne, hogy jönni fogsz.
Aztán eltelt pár nap, orvoshoz mentem, aki vizelettesztet írt ki. Anyu vitt be a kórházba, de nem tudta, hogy miért. Ő vitte az irányító pulthoz a beutalómat, amire ránézett a nő, és azt mondta: -Terhességi vizsgálathoz oda tessék vinni a  vizeletet!
Szegény anyám! Teljesen kész volt, de attól a pillanattól kezdve támogatott ebben (is).
Aztán a telefon Apuéknak, mert így láttam jobbnak, hogy emésszék a hírt, mielőtt hétvégén hazalátogatok a fősuliról.
Mennyire le akartak beszélni rólad! Azt hitték, hogy véletlenül "csúsztál be". A mai napig nem tudják, hogy ennél tudatosabb döntésem nem sok volt azóta sem.
Hát így.

Sokkal jobb, több, szebb, minden vagy, mint amit el tudtam képzelni 19 évesen.
Olyan sokszor álltam a kiságyadnál, mikor pici voltál, és néztelek, csak úgy. És olyan röpke az idő ez között, meg az között, hogy most nézlek, amint tanulsz számomra érthetetlen orvosi dolgokat, okos homlokod a papírok fölött, szép kezed tollat fog.
Közötte meg ott van a rengeteg emlék, amiért érdemes volt erre a világra születnem.
Köszönöm, hogy vagy nekem!


Kedves Kismacsó!

A te érkezésedre is vágytam már, kicsit megvárattál, meg meg is tréfáltál, mert eleinte azt mondták, hogy kislány vagy.
Nagyon-nagyon jó baba voltál, veled én bármit el tudtam intézni, meg tudtam csinálni.
Annyira nagyon más voltál nekem az első pillanattól fogva, olyan különleges, nem az én világomé. Ajándék.
Mikor elmúltál három éves, akkor beteg lettél, és én megijedtem, hogy csak vendég leszel az életemben, és azt a rettenetet a mai napig nem tudom feledni. Talán ezért az az aggódó túlféltés, túlgondoskodás, amit nem tudok levetkőzni, pedig igyekszem, hogy levegőhöz juss tőlem Életem.

Szép és okos vagy.
A határ a csillagos ég, remélem becélzod hamarosan, amint ez a kamaszos nyűglődés elmúlik rólad.

Megmondom őszintén, még a kamaszságodat is szeretem.
Ahogy ülsz mellettem a fotelben, hosszú végtagjaid szanaszét, és előbb utóbb simire nyújtod vagy a fejed, vagy a kezed, vagy a lábad, esetleg a hátad gömbölyíted felém, közben egy-két kis titkodat elmondod, még ha mindent nem is.
Köszönöm, hogy engem választottál, és itt maradtál velem/velünk! Itt a helyed, megtanítalak az én világom dolgaira (a simi is ilyen, mert mikor pici voltál, akkor nem szeretted), és közben megtanulok tőled/rólad egy csomó mindent, tanulom a Te világod. A következő életünkben már összeszokottabbak leszünk. Úgy hiszem.


Kedves meg nem született gyermekeim!

Meg kell emlékeznem rólatok is, mert vágyakoztam rátok, akartalak benneteket.
Volt nevetek, elképzeltelek titeket, és ha csak ezen múlott volna, akkor ma név szerint írhatnék még egy (kettő) levelet.

Sajnos nem így van.
Én mindent megpróbáltam. Még azon is túl, de mára elfogadtam a "nem"-et.

Néha el kell engedni vágyakat, és kinyitni a szemünket, hogy mi más a feladat. Én most ezt keresem épp. Úton vagyok.
Közben minden egyes nap köszönöm azokat, akik vannak nekem: Charlie, Belami, Kismacsó, no meg az egész családom.
Mert akárhogy is, én is jöttem valahonnan, én is voltam gyerek. Szeretett, szomorú gyerek.
 

Mesélgetek egyet elalvás előtt

Pénteki évfolyamtársas tali jó volt.
Először volt egy kis feszengés, mert kb. három éve nem találkoztunk, de miután elmúlt, jó kis beszélgetés kerekedett, és megfogadtuk, hogy nem fogunk ilyen sokáig várni a következő alkalomra.

Közben Kismacsó hatalmas bánatában (amúgy nem) annyi gumicukrot tömött magába csütörtökön, hogy már este is fájt a hasa, meg pénteken is.
Charlie pénteken reggel, mielőtt elment dolgozni, elkezdett főzni egy nagy adag rizst, amit Kismacsó fejezett be (ezt nekem már úgy mondta, hogy Ő főzte a rizst), hogy ezt eszegesse a gyomorrontásával.
Délután Belami áttapogatta Kismacsó hasát, mert úgyis belgyógyászati gyakorlaton van, de ő is úgy találta, hogy elcsapta csak a hasát.
Este, mire hazaértem a találkozóról, már megint falt össze-vissza, nyilván az egész napos rizskúra után megéhezett. Na, azóta semmi baja.

Szombaton Kismacsó észrevehetően pedálozott Charlienál, mert azt levette, hogy én elengedném a buliba.
Hogy ne húzzam-nyúzzam, elengedtem, mert Charlie inkább csak rám hagyta a dolgot, szerinte nem szabadott volna, mert így teljesen komolytalanná váltunk a szemében.

Nem tudom.
Szeretném még mindig azt hinni, hogy ezzel a meleg megengedéssel célt érek, mint Belaminál, mert nála bevált.
Kismacsó teljesen más, ezért nem vagyok stabil ebben az egészben, de azt érzem, hogy miben vagyok hiteles, mivel nem erőszakolom meg a saját természetemet.

Aztán persze nem jött haza időben, úgyhogy a vasárnapi programunkról is lecsúszott, és Charlie már mondta is, hogy "Ugye megmondtam?".
Kértem Kismacsótól, hogy most egy ideig ne szervezzen magának ottalvós bulikát, mert csalódott vagyok, hogy visszaél a bizalmammal, és tényleg szomorú voltam.
Azt nem mondom, hogy nem érdekli, de olyan nagyon nem hatja meg.

Itt sündörög körülöttem most is, és kicsit mesélgetett a buliról, édes cukorpofa, azt hiszem lapozunk is, de abban hajthatatlan vagyok, hogy most egy kicsit bizonyítania kell tanulás frontján, aztán visszatérünk az egyéb kívánságaihoz.
Szerintem megértette, ha nem, akkor meg fogja. Gondoskodom róla, mert a demarkációs vonalaim nekem is megvannak, és azt bizony ő sem lépheti át újra.

Holnap utazunk a nagymamámhoz messzire, jó lesz.
Majd csinálunk sok-sok képet is, meg remélem sütni fog a nap, és rengeteget nevetünk megint, mert ma nagyon jó volt minden.
Igaz, Kismacsó nem volt velünk, de Belami igen, és elmentünk anyósomhoz, ahol a sógoromék is ott voltak, a sógornőm még 2in1.

Képzeljétek!
Két héten belül megszületik a keresztlányunk, mert bizony Zoénak mi leszünk a keresztszülei.
Először megrémültem ettől, mert nem szeretem, ha elvárások vannak felém egy ilyen kapcsolatban, hisz mi van, ha nem lesz szimpi a gyerek, vagy én neki, közben meg szeretnem KELL.
Aztán láttam, hogy Charlie milyen boldog ettől az egésztől, és én lassan belelovaltam magam, hogy ez milyen jó lesz már. Szóval merem remélni, hogy minden klappolni fog, és a világ legtündéribb keresztmamája leszek egy annál is tündériebb kislánynak.
Szerintem menni fog.

Azt meg nem is mondtam, hogy csütörtöktől Charlie egy új helyen dolgozik, és két nap alatt az jött le neki, hogy ez jó lesz, sokkal jobb, mint ahonnan eljött.
Egy kín volt a felmondása, már azt hittem nem teszi meg, annyira korrekt és a régi világ szülötte, aki nem ugrál csak úgy az egyik helyről a másikra, még akkor sem, ha az adott hely egy nagy f.stenger.
De végül megtette, felmondott.

Őszintén remélem, hogy hamarosan magammal kapcsolatosan is hasonlókról számolhatok be.

Na jó éjt gyerekek, búcsúzik a Lulu mááára, bujjatok be gyorsan a jóóó puha ágyba! :-)

Nincs időm

Megint úgy begyűrűztek a dolgok körülöttem, semmi időm nincs, és egyre csak gyűlnek a programok a következő napokra is (na jó, többnyire én csinálom őket).

Holnap tali főiskolás évfolyamtársakkal, és a hosszú hétvégéből máris foglalt két nap, mindkettő utazós is, az egyik elég hosszan az. De legalább együtt leszünk mind a négyen a hétfői kiránduláson, ennek nagyon örülök.

Jaj, a gyereknevelésből a büntetést utálom a legjobban! Mondtam már?

Nekem ez egyszerűen nem megy, nem vagyok hiteles sem benne, a következetességről meg ne is szóljak egy szót sem. Rémes.

Közben meg Kismacsó egy kis hülye, cseszik tanulni, szóval k.rvára megérdemli, hogy nem mehet el a szombati programjára. A baj csak az, hogy már a következő percben meg is sajnáltam, és azóta is sajnálom folyamatosan. Charlie szerint meg rohadtul nem kellene, mert megint olyasmiből kapott egyest, amit meg kellett volna tanulnia, ő meg egyszerűen a könyvét nem nyitotta ki.

Elszaladt a pacika vele, ez nem kérdés.

Vagy Kisszőke van fent nálunk, vagy alszik délután, vagy edzés van. Meg eszik, esetleg nyomkodja a telefonját, vagy a számítógépet. 

Hétvégén egymást érik a programok: randi, haveri társaság jön össze, etc...

Én meg elengedem mindenhová, kikészítem a kajáját (épp nem rágom meg helyette), duruzsolok neki, próbálok beférkőzni közé, meg a virtuális világ közé, és semmit, de semmit nem kérek cserébe, csak azt, hogy TANULJON!!!. 

Tegnap lett elegem.

Hasogatóan fájt a fejem a főnökkel való másfél órás megbeszélés után, Charlie meg azzal fogadott, hogy Kismacsó fizika röp egyest kapott, meg van egy kettese is, épp látta ez e naplóban. 

Két hete ugyanez földrajzból, és ott is azért, mert sz.rt belenézni előző nap a könyvében. Akkor mondtam neki, hogy kezd teleszaladni a hócipőm, de hát nem vett komolyan, amit magamnak köszönhetek.

Beromboltam a szobájába, és közöltem vele, hogy elegem van.

Mondtam neki, hogy rossz napom volt, és nem rajta akarom kitölteni, úgyhogy zárjuk rövidre: itt a vége a türelmemnek, bünti lesz. És szégyellje magát!

Na, azóta én érzem sz.rul magam, de tényleg nem engedhetem meg neki, hogy elkurvuljon teljesen, mikor legalább annyi esze van, mint az orvosira járó bátyjának.

Általánosban abból élt, amit hallott a suliban, de ez már gimiben nem elég.

Még mindig elképesztően jól teljesít, ha a feladatokat kell csinálnia, vagy az előző órán hallott dolgokat kell előszednie az agyából. 

Csak gimnáziumban már ennél több kell, és ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt hiszi ellavíroz a csodálatos eszével, meg szép nézésével, maximum az írásbelit csinálja meg itthon. 

Szóval muszáj vagyok bekeményíteni.

A munkahelyem egy nagy káosz, de erről inkább most nem beszélnék.

Mert holnap péntek, és annyi, de annyi minden jóság van/lesz. (Még ha több idő nem is.)