Elmondtam, hogy nem hiszem, hogy egyetlen jó megoldás lehet, ugyanakkor kimondatlanul bennem volt, hogyha egy gyerekkel baj van, akkor arról a szülő és a nevelése tehet. (Most nem a beteg gyerekekre gondolok természetesen.)
2006 óta dolgozok a gyermekvédelemben, elég cifra dolgokat láttam.
Legtöbbször a fentiek erősödtek meg bennem: "rossz" gyerek = "rossz" szülő, legalábbis rossz nevelés.
Aztán most az van, hogy két rokon gyereket nyaraltattunk három napig, és rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Édestestvérek.
Ugyanaz a környezet, ugyanaz a nevelési attitűd. Az egyik gyereknél működik, a másiknál nagyjából a semmivel egyenlő.
Olyan rossz élmény volt a velük töltött idő a kisebb gyerek miatt, hogy én nem szeretném többet bevállalni őket együtt.
Pedig annyi fasza kis programot csináltunk. Megállás nélkül toltuk együtt az élményeket, de ami megmaradt bennem, ahogy szaladok utána, hogy ki nem érjen hamarabb az úttestre, a nyakleves, amit ijedtemben adtam, mikor majdnem belekaszált a késbe, amit a kezemben tartottam, hogy felvágjam a kajáját, a százszor elmondott mondatok, hogy mit ne csináljon a saját testi épsége érdekében, a folyamatos kártékonykodás. BOR-ZAL-MAS volt.
Soha nem csapkodtam a saját gyerekeimet sem, a másét meg aztán főleg nem, erre.. Nem térek magamhoz.
Szerintem nem beteg.
Csak valahogy nála nem működik az, ami átlagosan szokott.
Én a szülei helyében elvinném egy nevelési tanácsadóba, mert ez nem maradhat így. Még elég kicsi ahhoz, hogy valamit változtatni lehessen. Nekik sem jó, hogy sorsot húznak, hogy ki menjen érte a bölcsibe, annyit panaszkodnak rá ott is. Csodálom, hogy még nem javasolták nekik, hogy vigyék el kivizsgáltatni.
Charlie szerint, ha nem lenne ilyen cuki, és barnább lenne a bőre, már rég kitették volna a szűrét onnan, illetve megkongatták volna a vészharangot, az biztos.
Én azt látom, hogy a szülei türelmesek vele, szépen kezelik, viszik a kórházi ügyeletre havi szinten (evett más mosogató kapszulát, verte be a fejét számtalanszor, stb...), próbálják a humor oldaláról kezelni a dolgokat, mert olyan kis cuki, ahogy vigyorog csintalankodás közben...
Hááát... Én a harmadik napon már semmi cukit nem láttam ebben a vigyorban, inkább valami sátánit. (Bocs!)
Igazából nem szóltam most semmit.
Örültem, hogy letelt a megbeszélt idő úgy, hogy épségben maradt. A késes sztori egy órával az elmenetelük előtt volt, úgyhogy még annak a sokkjában voltam/vagyok. Azóta is pörög előttem az a kaszáló mozdulat, a kés, ahogy két centire van a csuklójától, meg az utána vizionált vérspriccelés az ütőeréből, ami majdnem megtörtént.
Nem tudtam volna tiszta fejjel, indulatok nélkül beszélgetni erről. Majd...
