Villanások

Charlie: -Halló, Magyar Nemzeti Park? Szeretnék valakivel beszélni denevér ügyben. Ugyanis a tető burkolata alá költöztek, és annyira elszaporodtak, hogy napnyugta után képtelenség kimenni az erkélyre. Nem tudom van e lehetőség befogni őket, és máshová költöztetni?
Nemzeti Park: -De uram a denevérek nem veszélyesek az emberre, nem emberi hússal táplálkoznak.
Charlie: -Na jó, ezt mondja a feleségemnek!
Nemzeti Park: -Hmmm... Adja meg a nevét és az elérhetőségét, vissza fogja hívni az illetékes!

Lulu: Már két napja ilyen a hangom. Rekedt, nehéz beszélni. Nem fogom megúszni az orvost. Aggódok.
Charlie: Inkább énekeld el a "Jég dupla whiskyvel"-t! Jól állna neked.

Ülünk a buszon a 16 éves, nemi beteg gravidával (mert aznap annyi orvosi papírt olvastam és írtam alá a kórházban), nevezzük őt Nikolettának.
Nikoletta: -Tessék nézni Lulu néni! Annak a srácnak kilóg a zsebéből a pénztárcája. Tiszta hülye, ki fogják zsebelni. Én mindig a csöcsömhöz teszem a pénzt a melltartómba, onnan nem veszik ki csak úgy. Még a mobilomat is odateszem, ha olyan helyen vagyok.
Kicsit később, már a vonatot várom vele. Beszél, egyfolytában beszél hozzám, élvezi, hogy valóban figyelek rá, beszélgetek vele. Szomjasan hadar, csapong, kicsit hangos, gyakorlatilag mindenki hallja, hogy miről mesél, de kezdem megszokni.
Egyszerre elhalkul, csöndesen mondja: -Én kiloptam volna a zsebéből a tárcáját annak a fiúnak, ha nincs ott Lulu néni.

Szerda este, 22 óra után, befedve Kismacsó összes könyve és füzete, felcímkézve, már csak rá kell írni a nevét, és azt, hogy 10.d.
Charlie: -Majd ráírja ő, hagyd már! Csináljon ő is valamit ebben a témában!
Lulu: -Neeeem! Ezt én csinálom, ezt csak én tudom jól csinálni, kifejlesztett módszerem van, minden mozdulatnak helye van. És lassan csak ez marad nekem a gyerekkorából.