Valamelyik nap az egyik lány kisminkelt.
Az az igazság, hogy ezt a lányt kedvelem a legkevésbé, rettenet hangulatingadozásai vannak, mellette rosszindulatú, amit a legkevésbé tudok tolerálni bárkinél.
Az egyik legfiatalabb a gondozottak között, ugyanakkor a legrégebbi lakók közé tartozik, pár éve a testvérével érkezett nevelőszülőktől. (A tesója a szifiliszes kismama, aki azóta egészséges! kisfiút szült, és a gyermek apjánál vannak gyámi engedéllyel, hamarosan házasodnak.)
Őt soha nem ösztönből kezelem, hanem szigorúan szakmailag, mert ha az ösztöneimre hagyatkoznék, akkor a közelembe se engedném, vagy ha igen, hát megcsapkodnám időnként, pedig rohadtul ellenzem a bántalmazás minden formáját.
Szóval napokig nyafogott rajtam, hogy ki szeretne sminkelni, én meg kiegyeztem vele, hogy oké, de csak akkor, ha utána én is őt. Mindezt azért, mert úgy voltam vele, ha meg akar szívatni, akkor megtapasztalja az "amilyen a mosdó, olyan a törölköző" elvét, az már bizonyos.
De nem.
Abszolút szépet akart rajtam alkotni szegényes kis készletével: malacrózsaszín alapozóval, beszáradt filces tussal, meg egy csomós szempillaspirállal.
Hááát... Nem sikerült, de láttam rajta az igyekezetet, úgyhogy utána olyan gyönyörű cicaszemeket rajzoltam neki a bevizezett tussal (fel lehet éleszteni kis vízzel a festéket , mikor már az utolsókat rúgja), hogy percekig csak nézegette magát a tükörben gyönyörködve.
Én meg nagy titokban a vécében próbáltam valamit javítani magamon egy papírzsebkendővel, meg csomó fültisztítóval.
Végül volt, ahogy volt, úgy jöttem haza: kissé rózsaszín fejjel, összeragadt szempillákkal.
Mert a szándék a lényeg. ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése