Lemerültem

Volt nekem ez a 2023 és 2024-es év, mindkettő arról szólt, hogy kilépek a komfortzónámból.

Az új életmódommal (kalóriaszámolós fogyás), a másodállással, a tánccal.

Aztán, valahogy, 2025-ben kifulladtam kicsit.

A másodállást abbahagytam még tavaly, de ezt nem rovom fel magamnak, mert tényleg sok volt együtt a kettő, és lehet pont ettől fogytam el mára. 

Kissé döcög a kalóriaszámolás is, engedékeny vagyok magammal, tudom hogy nem kellene, mert ismerem magam.

Táncolni december elején voltam utoljára, valahogy nem kívánja a lelkem, pedig annyira nagyon jó volt, nem tudom mi a bajom. Talán -amúgy- pont a lelki része telített el.

Mindenesetre egyáltalán nincs rosszkedvem, meg szomorú sem vagyok, inkább fáradt. Így aztán hagyom magam most békén, és csak annyit és úgy csinálok, hogy jól legyek. Továbbra is.

Vicces, de idén az arcjógát tolom a legbecsületesebben, meg a heti három mozgást (futás és torna).

Néha ez is nehezemre esik, de azt meg már a kényszerességem nem engedi, hogy semmi rendszer ne legyen az életemben.

Ez a szoba átrendezés is csak tolódik.

Fura, de ez is lelki dolog, valahogy nehéz a fiúk dolgait selejteznem, meg kipakolnom. Pedig áldásukat adták rá, hogy dobjak ki nyugodtan mindent, ami még maradt, mert a fontosakat elvitték. 

De csak húzom, nyújtom. 

Valamelyik nap az íróasztalt támadtam be, gondoltam, "falatonként az oroszlánt is meg lehet enni" -ugye-, meg az asztalt amúgy is használom már egy ideje, csak a pakolós részét nem. Szedegettem elő Kismacsó jegyzeteit, aztán valahogy a kezembe akadt egy napló, amit alsós korában írt. Ilyen igazi "ma nem történt semmi érdekes, nincs mit írnom" fiús szösszenetek, nem is volt hosszan vezetve, de imádtam. A kis kézírását, a rajzait benne, a szerelmi ügyeit. Szerintem ő simán kidobná, nekem viszont kincset ér, szóval megy az "emlékek bőröndjébe", amiben a kórházi karszalagjuk, az első hajtincsük, a tejfogacskáik vannak, és még rengeteg emlék a gyermekkorukból. 

Na, ezek után lettem is olyan sírós, elérzékenyült massza, hogy erre a hétre nem veszek górcső alá másik bútort. 

Jutott is az eszembe.

Lehet előre kisírni magát az embernek egy esküvő előtt? Mert én már most sírok a meghatottságtól, ha csak rágondolok. Belami tanúja Kismacsó lesz, és én kísérem majd Belamit az oltárhoz, szóval már annyi elég, hogy elképzelem, és végem. 

Ó drága Mama! 

Hogy én mennyire nem értettem, mikor gyerek voltam, hogy mi a francért sírsz, ha boldog vagy. Hát most már értem. Pont olyan lettem, mint TE. Annyira hiányzol.  

A legfontosabb

Belami mindkét tesztje negatív.

Ennek örömére végigpityeregtem a tegnap estét, és azóta sem vagyok nagy formában. 

Elég nagy közhely ez a "minden rosszban van valami jó", de ebben az eredményre való várásban az volt a legjobb, hogy megint együtt voltunk négyen, Mórral kiegészítve.

Aztán megjöttek az eredmények, úgyhogy Belami összepakolt, beült a múlt csütörtökön vett kis autójába, és visszament dolgozni.

Apropó autó!

Volt az a felajánlás, aminek köszönhetően Belami autóhoz jutott. Szép volt, jó volt, de aztán Belaminak az volt az érzése, hogy az autókereskedő arra számít, megveszi tőle az autót. Nem szeretett volna ebből félreértést, ezért a megbeszélt és lepapírozott idő előtt visszaadta az autót. Szépen megköszönte, úgyhogy végül semmi gond nem volt ezzel.

Aztán a fejébe vette, hogy ő még a családi autó előtt szeretne egy sportosat, olyan igazi fiatalosat, vagányat. Ki is nézett egyet, a pénze is megvolt hozzá, úgyhogy szerdáról csütörtökre virradó ügyelete után elment megnézni az autót élőben. Már ezzel jött haza.

 

Nagyon jól áll neki, olyan igazán belamis. Gyerekülés tényleg nehezen férne el hátra, de addig azért van még idő.

Másnap derült ki, hogy a szerdán intubált gyerek fertőzött, de ezt már meséltem.

Visszakanyarodva hozzám.

Még mindig vannak időszakok, mikor teljesen emészthetetlennek érzem, hogy a fiúk felnőttek, és lassan teljesen kirepülnek. Időnként úgy dől rám ez, mint egy hegyomlás, és nagyon nehezen tudok belőle kikeveredni. 

Igazából nem az a bajom, hogy felnőttek, mert ez az élet rendje. Az idő elrohanásán bánkódok, hogy talán nem élveztem ki eléggé. És amikor jön pár együtt töltött nap, akkor visszaköszön az az édes érzés, hogy mindkét gyerek itthon..., utána nagyon nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Nem tudom mi lesz, ha Kismacsó sem lesz már itthon rendszeresen. 

Belami iszonyatosan rajong Mórért.

Ez a bundás bájkeverő megvette kilóra. Ahogy mindenkit, aki találkozik vele.

Pedig lopkod. Szárítóról zoknit, vizes üveget ágy mellől, papucsot az erkélyről. Már a futásából tudom, hogy elcsent dolog van nála, mert olyankor sebesebben lobog utána a fülecskéje, a lábait is gyorsabban szedi. 

A munkámat most utálom.

Örökbefogadási ügyeim vannak, amikről itt sem értekezhetek, de kifüstöl az agyam az egésztől. Szomorú vagyok tőle, kár, hogy nem mesélhetem el, miért. 😔

Remélem elmúlik ez a bolond időjárás, és a kedvem is jobb lesz lassan. 

Ez meg egy baromi rossz nap

A szuperholddal új ciklus indult, úgyhogy ennek jegyében ma majdnem elpusztultam.
Nyűgös voltam, sírós, harapós, és még örülhettem, hogy ez nem egy héttel előbb kezdődött, mint általában szokott, szóval jóval rövidebb volt a szenvedés, de annál intenzívebb.

Délutánra eljött a pillanat, hogy hazafelé a buszon elkezdtem pörgetni magam a sírás felé, de annyira, hogy a végén kinevettem magam. (Remélhetőleg ebből semmi nem látszott mások számára.)
Csak annyi történt, hogy a buszom mindig elmegy Anyuék előtt, ahol a két fiúval laktam egy ideig a válás után, és erről eszembe jutottak azok az évek, meg vádolni kezdtem magam, hogy sokkal jobban is csinálhattam volna akkor és ott, ami tök hülyeség, de a sírásig hergeltem magam ezzel.
Láttam az összebújós estéinket, egy Petőfi kötetet, amiben volt egy csomó kedvenc versük, mindig kérték őket esténként.
Láttam, ahogy reggelenként indulunk az oviba, iskolába, közben esős napokon csigákat mentünk az útról, hogy ne menjenek keresztül rajtuk.
Emlékeztem hogyan siettem haza minden egyes nap, hogy végre velük lehessek, mert jobban rájuk voltam szorulva én, mint ők rám.
És csak cibáltam elő egyik képet a másik után az elmém legféltettebb bugyraiból, míg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen én most sírni szeretnék, ezért csinálom ezt. Ezen meg nevetnem kellett.
Hát így.

A vidámabb zárás érdekében megmutatom az új manikűrömet, ami csodás összhangot mutat a kesztyűmmel & sapkámmal. Hát nem gyönyörű? :-)