Semmi különös, meg emlékezés

Nincs változás, alapjáraton működök.

Ez azt jelenti, hogy jól vagyok, nem vagyok rosszkedvű, de igazán jó sem. Olyan semmilyen. 

Telnek a napok, teszem a dolgom, időnként örülök valaminek, máskor bosszankodok, de még ezek sem kiugró mértékűek. BORZASZTÓAN unalmasnak és kiszámíthatónak érzem magam. Ez amúgy nem baj nekem, esetleg másnak. 

Gondolkoztam rajta, hogy mivel tudnám megdobni kicst a hangulatomat. Talán egy buli? Tánc hajnalig, kimerülésig? Talán... Aztán eszembe jut, hogy arra nem tudom rávenni magam, hogy elmenjek egy étterembe, akkor tulajdonképpen mit is akarok?! Áhh!

Persze erről a buli témáról eszembe jutott Tűz barátnőm, akivel megszakítottam a kapcsolatot pár éve (2015), mert az ex férjemmel kavart a hátam mögött, és a férje engem vont felelősségre.

Érdekes, hogy az akkori felháborodásomból már semmi nem maradt, sőt, ha ő eszembe jut, akkor inkább a jó dolgok buknak fel, mert mi tényleg össze voltunk nőve évekig, mint a borsó, meg a héja. Talán ezért is viselt meg annyira az egész, mert én tényleg bíztam benne, és eszembe sem jutott, hogy átver. 

Tudtam róla, hogy tetszik neki az exem, mert elmondta, mikor közös munkahelyük lett, de az elejétől kértem, hogy ne csinálja, hagyják békén egymást. Egy darabig még őszinte volt velem, de én egyre idegesebb lettem az egésztől, és egyre kevésbé szépen mondtam neki, hogy stop. Aztán úgy döntött, hogy fontosabb neki ez a bizarr kapcsolat, mint a mi barátságunk, de titokban csinálja, hogy mindkettőt megtarthassa.

Mikor a férje elkapott egy üzenetet az exemtől, akkor felhívott, és volt egy nagyon kellemetlen órám, amíg próbáltam meggyőzni arról, hogy félreért valamit, nincs semmi Tűz és az ex férjem között. Annyira nagyon dühös voltam és csalódott, mert számomra (nyilván) egyértelmű volt a viszonyuk, hogy telefonon keresztül leordítottam Tűz fejét, nem hallgattam meg, amt mondani akart, és közöltem vele, hogy soha többé hallani sem akarok róla. 

Persze ez nem volt ennyire egyszerű, mert flottás telefonjaink voltak, de némi idő után ezt kulturáltan lerendeztük, és messengeren fel szoktuk köszönteni egymást szüli- és névnapon. Szánalmas.

Egyszer-kétszer beszéltünk telefonon, ő kezdeményezte, de mindig arra jutottunk, hogy ezt nem lehet már visszacsinálni. A bizalmat. Nyilván ő is sérült, hogy nem hallgattam meg, és kiradíroztam őt az életemből, mint egy ceruza rajzot. Ezt akkor próbálta is megfogalmazni, de én még akkor is sértett voltam, pedig eltelt már csomó idő (1-2 év), és azt éreztem, nekem van csak igazam, ő legfeljebb a bocsánatomért esedezhet.  

Majd megint eltelt már vagy 6 év, mióta utoljára próbáltunk erről beszélni, és pár napja rengeteget jár az eszemben, nem tudom miért. Az a baj, hogy nagyon hiányzik a régi Tűz, de a józan eszemmel tudom, hogy olyan már úgysem lehet semmi, nem látok megoldást. Elég sz.r ügy, de ez van.   

Zaklatottan

Tegnap délután a gyermekfelügyelőkkel kávéztam, mikor rápillantottam a telefonomra. Láttam, hogy ott a boríték ikon, úgyhogy rákattintottam, és reménykedtem, hogy a fizetés érkezéséről értesítenek sms-ben, de nem.
Tűz írt egy szót: "Hiányzol". Úgy eldobtam magamtól a telefonomat, mintha megégette volna a kezemet. A két kolléga érdeklődve pillantott rám, én meg mosolyogva mondtam, hogy "jajkicsúszottakezembőlezahülye", és nem nyúltam utána, csak jóval később.
Éreztem, ahogy kúszik lefelé az ideg a gyomrom felé, és rá kellett jönnöm, hogy én ezt még mindig nem dolgoztam fel, csak egyszerűen kitoltam a tudatomból, és kész.
Először nem akartam válaszolni, de én nagyon gyűlölöm, ha ignorálnak, és az az elvem, hogy mindenkivel igyekszem úgy viselkedni, ahogy hasonló helyzetben én is elvárnám, szóval próbáltam megfogalmazni egy mondatban azt, ami legfelül van.
Ez jött: "Igazából te is, és sokszor próbáltam ezen gondolkodni és feldolgozni, de mindig lefagy bennem a rendszer, ha arra a napra gondolok, mikor felhívott a férjed."
Erre ő: "Szólj, ha "kész" vagy! Várok... Anya meghalt."
Nagyon megsajnáltam, ráadásul nagyon szerettem az anyukáját, de amikor egy üzenettel később kiderült, hogy július 13-án ment el, akkor megint olyan hülyén kezdtem érezni magam, mert akkor miért nem szólt?! Miért most "használja fel" ezt?
Részvétem fejeztem ki, és nyitva hagytam a lehetőséget, hogy beszéljünk, bár titkon remélem, hogy nem mer felhívni, én meg -ugye- nem fogom.

Most komolyan.
Miről beszéljünk? Mit lehet ezzel már kezdeni? Megmondom: semmit.
Annyira ismerem magam, hogy tudom, többé már nem tudnék bizalmas dolgokat megbeszélni vele, függetlenül attól, hogy hogyan alakult a kapcsolata az ex férjemmel.
Erről amúgy sem akarok hallani, de ott lebegne közöttünk minden formális csacsogásnál, hát kinek hiányzik ez? Szerintem neki sem, szóval nem tudom mit akar még tőlem.

Ja, a régi barátságunkat vissza?
Az nekem is hiányzik, de el lett k.rva, tudomásul kell venni. És ez most nem büntetés, vagy kinyilatkoztatás a piedesztálról, hanem a kib.szott nagy valóság. Abba bele sem kell menni, hogy ki volt a hunyó, mert már úgyis mindegy, ez van.
Nem tudom mennyi időnek kell eltelnie, hogy hidegen hagyjon mindez. Talán soha nem fog sikerülni. (Pedig a szülinapi üdvözletén júliusban nem húztam fel magam.)  

Gyenge hétkezdet

Nem volt egy erős hétkezdet, alig bírtam rávenni magam a munkára. Ehhez képest elég jól haladtam, csak hát az energiaszintem nullához közelít.

Lehet, hogy az éjszakai rémálmom sem segített az épülésben, ugyanis azt álmodtam, hogy összefutottam az exszel, meg az ex barátnőmmel egyszerre. Hú de rohadt kínos volt, főleg, hogy még mindig azt játszották, hogy semmi közük egymáshoz, én meg igyekeztem kifarolni a helyzetből, és nem érettem, hogy miért kell ezeknek mindig az arcomba lenni?!

Tegnap tornáztam egy jót, ma sétáltam jövet-menet, úgyhogy inkább most nem erőltetem a mozgást, majd holnap. Remélem lesz időm.

És akkor beszéljünk a fogyókúrámról.
Az van, hogy stagnálok. Igazából szombaton félve álltam rá a mérlegre, mert hetek óta nem számolok, nem mérem magam, és simán azt éreztem, hogy visszahíztam minden keservesen leadott kilót.

De nem.
Ugyanannyi vagyok, mint mielőtt másfelé fordult a figyelmem, és abbahagytam a számolgatást.
Régi motoros vagyok már a fogyókúra szakmában, úgyhogy számolás nélkül is érzékelem, hogy mi fér bele a diétába, de nyilván hamarabb csal az ember a maga javára, ha nem pötyögi be a kalóriabázisba minden egyes lenyelt falatját.
Szóval a terv, hogy visszaállok a bázisra, hogy haladjak megint.

Egyébként pont ma fejtegettem Levegőnek, hogy az új munka egy csomó új szokás kialakulását fogja eredményezni, és csak rajtam múlik, hogy ezek rám nézve pozitívak legyenek.
Példának okáért ott a táplálkozás, hisz a nagy jövés-menésben nagyon szervezetten kell összeállítani a napi kajámat, ha nem akarok össze-vissza enni. Vinnem kell a kis kiszámolt adagomat, amit bárhol el tudok fogyasztani, és oda kell arra is figyelnem, hogy a vércukorszintem stabilan legyen, ne kapkodjak be itt is, ott is valamit, mert épp útba esik, vagy nincs nálam semmi.

Aztán lesz időm olvasni közlekedés közben, esetleg blogolni. Vagy nem. Lehet, hogy útközben készülök fel az adott látogatásra, tárgyalásra, ezt még nem tudom.
Jó szokásomhoz híven az első pillanattól van egy spanom, aki ott dolgozik, ahová megyek, szóval zaklatom éjjel-nappal a kérdéseimmel. Ma már mondta, hogy találkozzunk, szívesen mesél bővebben a munkáról, a jót és a rosszat is. De megnyugtatott, hogy annál biztosan jobb lesz, mint amit jelenleg csinálok, mert belelát az alapellátásba, és tényleg rémisztő, ami most itt folyik.
Olyan felkészült leszek mire odamegyek, hogy betanulásra sem lesz szükségem. ;-)

A csontjaimban érzem a változást

Már másnap sokkal jobban kezeltem ezt a "19 éves barátság csúnya véget ért" ügyet, mára meg nem is igazán érdekel.
Gyorsan átszaladt rajtam a düh fázisa, aztán szépen lecsengett. Nem az én dolgom ítélkezni, a sötét jövőjét megfesteni az exek kapcsolatának, a sors majd elrendezi, ahogyan akarja. Megszenvedtem, elengedtem.
Nem mondom, hogy nem lesz még olyan, hogy nyúlok a telefonért, hogy megosszak vele dolgokat, de majd szépen lejövök róla, ahogy arról is leszoktam, hogy naponta beszéljünk.
Igazából elkezdődött már ez a leválás rég, csak 2016.05.11-én pont került a végére.

Most abszolút működik amúgy, hogy bevillannak megérzések, amiknek ösztönösen engedek, aztán meg észre kell vennem, hogy milyen jól is tettem.

Ugyancsak 11-én, szerdán az volt a fejemben, hogy össze kell raknom a pályázatomat arra a középvezetői katis állásra, mert ki tudja hogyan alakul a hetem utána, a határidő meg mindjárt lejár.
Szépen megcsináltam, elküldtem, totál kisimulva vigyorogtam a világba, mikor jött az a bizonyos kellemetlen telefonbeszélgetés. Úgy szétcsúsztam tőle, hogy biztos nem tudtam volna összerakni egy épkézláb mondatot utána.

Meg olyan is volt, hogy egy klienssel egyeztettem időpontot egy hosszabb megbeszélésre, és valahogy beleette magát az agyamba, hogy én bizony jövő kedden még visszahívom egy végső egyeztetésre, mert közbejöhet valami. Hát ja.

Ma meg az ajtóból fordultam vissza a telefonomért, pedig csak fénymásolni mentem egy irodával arrébb, és bizony a folyosón ért egy hívás.

Behívtak egy állásinterjúra.
Tudjátok, én kb. 8 éve semmi ilyenen nem voltam, úgyhogy azt sem tudom már, hogy hogyan kell.
Ez egy másik állás, nem a "katis", de úgy döntöttem, hogy elmegyek, kellene kicsit belerázódni ebbe az egészbe.
Ugye túl vagyok azon, hogy egyáltalán elküldtem bárhová bármit, igazán itt volt már az ideje annak is, hogy élesben kipróbáljak egy interjúzást.

Amúgy annyira megkavart az egész, hogy nem nagyon meséltem erről senkinek, csak szóltam, hogy én akkor csütörtökre mégis kiveszek egy nap szabit. (Mert a mostani szerda előtt úgy volt, hogy elmegyek jövő csütörtökön Tűzhöz, de ez -ugye- sztornó.)
Na mindegy, majd utólag elmondom egy-két embernek, akikkel vagyok olyan viszonyban, de most még amúgy sincs mit mesélgetni.

És akkor kedves olvasóim, picit aktivizálhatnátok magatokat a kedvemért!
Mondjatok jó tanácsokat egy gyakorlatlan interjúzónak! Vagy tanulságos történeteket, amik veletek, vagy esetleg mással estek meg, és érdemes figyelni rá.
Milyen színekbe öltözzön az ember? Mennyit beszéljek? Sokat? Keveset? Látszódjon, hogy mennyire szeretném az állást? (Mondjuk ezt ebben az esetben nem is tudom, most inkább még csak érdeklődés van bennem.)
Jöhet hozzászólásként, de levélben is ide: meselulu@gmail.com
Előre is köszönök minden segítséget!  

Úgy is fogalmazhatnék, hogy "the end"

Eljött ez is.

Ma felhívott Tűz férje, és gyakorlatilag megkérdezte, hogy mit tudok a felesége és a volt férjem viszonyáról. Őszintén mondhattam, hogy semmit, és innentől kezdve kérdésre gyakorlatilag kérdéssel feleltem, mellébeszéltem, tereltem... Rég éreztem ennyire kényelmetlenül magam egy beszélgetésben, pedig konkrétan nem hazudtam, csak elhallgattam egy csomó dolgot, hogy védjem a hülye barátnőm seggét, még mindig. 

Az ujjam hegyéig elöntött az adrenalin, a csalódás, a keserűség, és a beszélgetés végén olyan vörös volt a fejem, hogy a kolléganőim komolyan aggódtak értem.

Próbáltam kicsit ventilálni nekik, utána Charliet hívtam, de azt éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok.

Tűz férjének megmondtam, hogy beszélni fogok Tűznek erről a telefonról, azt mondta nem bánja.

Inkább eljöttem haza.

Próbáltam megnyugodni, és higgadtan végiggondolni, hogy most mi lesz. Rájöttem, hogy nem kérdés: én többet azt sem tudom elhinni Tűznek, amit kérdez.

Amikor augusztusban olyan csúnyán összevesztem vele, akkor nem higgadtan ugyan, de elmondtam neki, hogy ugyan már semmi közöm nincs a volt férjem szerelmi életéhez, de egyszerűen perverzióval határos, hogy pont egymással kezdenek, és én ebben nem tudok semmilyen szinten asszisztálni. 

A barátság viszont csak őszinteséggel működik, szóval egyszerűen nem megy, hogy ebben a történetben ott legyünk mindhárman. 

Akkor is csalódott voltam és értetlen, hogy miért csinálja ezt, hisz ismeri az exet, végigszenvedte velem a válásomat, mégis mire számít tőle?

10 rohadt hónapot adtam az életemből ennek az amúgy már döglött barátságnak, és tudom, hogy azért voltam ideges minden egyes kontaktnál, mert a zsigereimben éreztem, hogy hazudik, átver.

Azt is megmondtam augusztusban neki, hogy ne hozzon olyan helyzetbe, mint amilyen helyzet ma volt a férjével.

De hát én "szeretek" lemenni a legaljára. 

Bele a porba arccal, és még azt is hagyom, hogy a nyakamra tegye a lábát. 

Más büszkén, felemelt fejjel küldte volna el a sunyiba már augusztusban, én meg...

Nyilván valamit tanulnom kell ebből az egészből.

Mire felhívott, már nyugodtabb voltam.

Összeszedetten elmondtam neki, hogy a férje felhívott, és nagyjából hogyan zajlott a beszélgetés. Biztosítottam róla, hogy korrekten kiálltam mellette, de innentől nincs miről beszélnünk. 

Mondtam neki, hogy majd valamikor keresni fogom a telefonkártyák ügyében (Charlienak és nekem is az ő féle flottás kártyánk van), mert szeretném ezt a szálat is elvarrni.

Nem ordibáltam, nem sírtam, nem vádaskodtam, csak annyit mondtam neki, hogy én emberben még ekkorát nem csalódtam. 

Figyelmeztettem, hogy ahogy a férje engem is felhívott, úgy felhívhatja a másik érintettet is. Egyszerűen nincs kedvem belefolyni abba, hogy figyelmeztessem az exet, KI AKAROK MARADNI EBBŐL AZ EGÉSZBŐL TELJESEN!

Végig nem szólalt meg, a végén csak annyit mondott kicsit rágózós, nekem pimasznak tűnő hangon, hogy "Rendben van. Szia!" 

Hát ennyi. 

Pont ezt a rohadt kavarást akartam elkerülni úgy, hogy megmentem a barátságomat.

Jelentem, hogy nem sikerült. 

Ennek itt most VÉGE. (A rohadt szájbab.szott ku.va életbe, egy 19 éves barátság ment a kukába! :-( :-( ) 

Olyan fura hetem volt (átmeneti képek)

Nem volt rossz, csak volt bennem egy alapfeszültség, amit nem tudtam hová tenni, meg az okát sem kikutatni, egyszerűen csak úgy volt, mindentől függetlenül.

Talán ennek az alapnak köszönhetően pénteken megint nagyon rossz szájízzel beszélgettem telefonon Tűzzel, és én egyszerűen nem értem miért erőltetjük mi még ezt az egész barátságosdit.
Már lassan tök mindegy, hogy mi az igazság, meg mi történik pontosan közötte meg az ex férjem között, mert én nem bízok benne, ő meg tart tőlem, és minden őszintétlenséget arra fog, hogy az én lelkivilágomat akarja kímélni, meg nem bírná elviselni, ha megtörténne a tavaly nyári eset, amikor úgy kiosztottam.
Vannak időszakok, mikor úgy tűnik, hogy működik közöttünk ez az egész, és sikerült túltenni rajta magunkat, de aztán mond valamit, vagy csinál, amitől alapjaiban rendül meg benne a hitem, mert őszintén szólva tavaly óta elég gyengék ezek alapok, úgyhogy a rápakolt új bizalom körülbelül kártyavár erősségű.
Legújabb alakítása, hogy menjek velük valami buliba, de ott lesz az egyik munkatársa (ugye Tűz meg a volt férjem egy helyen dolgoznak), aki egy igazi "minden lében kanál", szóval el kellene titkolni, hogy én az ex volt felesége vagyok. Mondtam Tűznek, hogy a fészen kb. egy perc kideríteni, meg lehet emlékszik is rám, mert már akkor is ott dolgozott, mikor az ex felesége voltam.
Hát akkor nem is tudja mi legyen, mert ő semmit nem mondott bent erről, de persze pletykálnak, meg úgy tudja (ki mástól, mint az extől), hogy ez a nő, meg a férje írták nekem azt a névtelen levelet, hogy akkoriban ki volt a szeretője az exnek.
Megkönnyítettem a helyzetét, mert mondtam Tűznek, hogy én ezt az egészet kihagynám, semmi kedvem kavarni a sz.rt megint, szeretnék kimaradni belőle.
Erre jött azzal, hogy akkor inkább szól a munkatársának, hogy nem ér rá, és mi meg azért mégis elmegyünk.

Mi van?!?!?!
Az a baj, hogy nekem ebből megint az jön le, hogy senkivel sem őszinte, lavírozik össze-vissza, megbízhatatlan. Ezt finomabban, de megmondtam neki, persze vérig sértődött.
Kezd tele lenni a hócipőm vele, de nagyon.

Aztán itt van Tükör.
Nem tudom, hogy írtam e már, de sikerült megcsípnie egy nagyon jó állást az Emiratesnél, úgyhogy 20-án költözik Dubaiba képzésre, utána meg repülőn fog dolgozni.
Szerintem ez óriási lehetőség számára, remélem bírni fogja idegekkel, türelemmel, egyáltalán.
Mindenesetre ki van virulva, hízott kicsit, ami nagyon ráfért már.
Jött elbúcsúzni, úgyhogy a péntek délután együtt lógtunk, úgy mint rég.

Vele kapcsolatosan is voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy ez a barátság egyoldalú, csak én anyáskodok felette, én adok, ő meg elfogadja ezt, és cserébe nincs semmi.
Aztán meg látom rajta, hogy mennyire fontos neki, hogy eljöjjön, mielőtt elmegy, és találkozzunk, meg mondja is, hogy sokat gondol a hosszú beszélgetéseinkre, és hiányzik neki, meg fog is a messzi távolban.
Ilyenkor meg pont nem értem magam, hogy miért nem hiszek benne, mert legalább ő őszinte hozzám, és amennyire tőle telik teper is a barátságunkért, hisz nem patikamérlegen kell mérni az adok-kapok-ot egy barátságban.
Azt hiszem fontosabb az időzítés, és ő most ezt nagyon jól hozta több szempontból is.

Tegnap a keresztlányunknál voltunk.
Annyira édes, annyira rendben van ez a kislány, azt hiszem máris nagyon szeretem.
Charlie utána aggódva kérdezte, hogy megviselt e a program, de tényleg nem, már nem, sőt nagyon jó volt.

Szombat, utazás, buli, másnap, jó gyakorlat

Szombaton.
Volt a technikai része (takarítás, mosás, egyebek), hogy vasárnap már semmit ne kelljen csinálnom. Charlie elment horgászni,úgyhogy ő nem akadályozott ebben, ellenben én magamat igen. Elrohantam a városba, de nem sikerült hamar hazaérnem, de csöppet sem bántam, jó volt a váratlan beszélgetés. ;-)

Aztán utaztam.
De még előtte volt egy szürreális élményem a jegyárusító nénivel (MÁV), akit egyszerűen nem tudtam hová tenni. Úgy nézett ki, mint az ügyfeleim nagy része (fogatlan, ápolatlan), és hozzá olyan csúnyán káromkodott a számítógép előtt, hogy érdeklődve nézegettem körbe: hol a kandi kamera, mert ez nem lehet komoly.

Buli.
Korrekt volt. Megint a készülődést élveztem a legjobban, a többi semmi különös.
Rengetegen voltak a tánctéren, nekem ez már túl sok, utálom, ha tök idegen emberek könyökölnek hol a vesémbe, hol az oldalamba. Azért ennek ellenére jót táncoltunk, és nem rúgtunk be kicsit sem. (Pedig volt ilyen cél.)

Így a másnap nem volt másnapos.
Ettől függetlenül irgalmatlan jó érzés volt délután megint elszundítani pizsamában, és rohadtul nem törődni semmivel. Charlie velem tartott. :-)

Épp rászoktatom magam arra, hogy szinte azonnal kimondjam, ha valami nem tetszik, vagy gondom van vele, mert hajlamos vagyok apró dolgokon addig pörögni, hogy a végén kész összeesküvés elméleteket gyártok le. Erre meg semmi szükség.
Majd mondok példát rá...

A csütörtöki nap margójára

Csütörtökön Tűzzel kínai étteremben ebédeltünk, csatlakozott hozzánk Charlie is. Ő vett nekem egy szerencsesütit, amiben ez állt:

Majdnem hangosan felnevettem, annyira találó volt arra a napra. 

Mert végül jó volt. Sokat nevettünk, shoppingoltunk, és nem beszéltünk olyasmiről, ami elronthatta volna a hangulatot. 

Még mindig erőlködünk mindketten, hogy egyenesbe hozzuk ezt a barátságot.

Küldetés teljesítve, meg a barátságról

A konyhában, meg a fürdőszobában az ablakok tiszták, a szúnyoghálók a helyükön.

Hétvégére marad a mi ablakunkból a virágok átültetése, meg valahonnan szereznem kell egy bambusz rolót a virágos ablakra, mert a közvetlen napfény kicsinálja a növényeimet.

Mr. Fenyőfát szorgosan locsolom az erkélyen, a hétvégén az is átkerül Anyuékhoz, hogy majd a megfelelő pillanatban kiültessék.

Akkor végre kirakom a kerti bútorokat az erkélyre, mert nagyon szeretek ott üldögélve kávézni. 

Ma még barkácsolni akarok pár motivációs levelet az önéletrajzomhoz, este kilakkozom a körmömet.

Holnap jön Tűz hozzám.

Igazából nem rendeződött a dolog kettőnk között (szerintem nem is fog soha), de próbálunk valami élhetőt létrehozni, mert egyikőnk se tudja/akarja sutba dobni a jó éveket, amibe jól belerondítottak ők ketten: Tűz, meg az ex férjem. 

Én sem vagyok szeplőtelen az ügyben, mert talán határozottabbnak kellett volna lennem még az elején, hogy semmiről nem akarok tudni, és nem hagyni, hogy belemerüljek nyakig ebbe a híg fosba, amit ők ketten alkottak.

Mindegy, nyár óta nem téma kettőnk között ez az egész, de valahogy elillant a bizalom, csak kerülgetjük egymást, mint a rég nem látott ismerősök.

Mikor együtt vagyunk, és sikerül elfeledkezni kicsit magunkról, akkor visszatér valami a múltból, ami olyan jó volt, és tudom, hogy ezt nem tudom elengedni én sem, meg ő sem. 

A baj csak az, hogy előbb-utóbb felréved az ember, és keserű a szája, mert vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. Nyilván neki is van ilyen, mert az utolsó felvonásban nem válogattam meg a szavaimat, mindent kimondtam, ami nyomott, kíméletlenül. Ő ezt a kíméletlenséget nem tudja feledni, én meg azt, hogy az első alkalommal, mikor szorult a hurok saját hülyesége miatt, azonnal odavetett ürügyként a volt férjem elé, nem törődve azzal, hogy mi (lehet) ennek a következménye. 

Valahol ösztönösen az idő kegyes gyógyító erejére hagyatkozunk, mert ahhoz egyikőnk sem elég elszánt, hogy pontot tegyen az egész végére, és hogy vissza se nézzen többé. 

Talán gyávák vagyunk.

Így most holnap együtt lógunk megint, mint rég, parfümöket szagolgatunk, ruhákat próbálgatunk, egy nyitott teraszon kávézunk, kínai kaját ebédelünk, ilyenek.

Remélem nem hozza szóba a volt férjemet, és hogy milyen kapcsolatban vannak. Nem akarom tudni, nyár vége óta nem tudom, és ez sokkal jobb így nekem. Legyen ez az ő terhe, csak az övé (ha van egyáltalán), ne pakolja át rám, mert nem akarom, nem bírom.

Szívesen beszélgetek vele bármi másról, csak ezt az egyet nem hagyom, ebben kemény leszek, leállítom, ha elkezdi. 

Buta vagyok, hogy nem rakom le ezt az egészet? 

Nem tudom... Majd az idő eldönti.  

Ezen a héten

szeretnék odafigyelni több dologra is.

1. Nem, azért sem fogom felidegesíteni magam a munkámon, meg az ehhez kapcsolódó idióta embereken.
Türelmes leszek, mosolygok azon, ha valaki az arcomba olvassa a szociális munkások kézikönyvét, és hevesen bólogatok (nem), ha olyasmit sóznak rám, amit úgysem lehet kivitelezni. Megpróbálni meg lehet, aztán majd lesz valahogy. (Hmmm, khömm.)

2. A fodrásznál nem leszek gyáva, és hagyom, hogy a szokásosnál egy picit többet vágjon a hajamból. (Na persze.)

3. Ha már előbányásztam a Callanetics tornázós könyvemet, akkor végre végigcsinálom a gyakorlatsort, azaz kiveszem az ágyam és a fal közül, mert ott porosodik két hete, ugyanis mindig volt indok, hogy miért NEM kezdek bele. (Phííjj!)

4. Sokkal többet olvasok, és esténként nem lógok a neten. (Főleg betartanám, ha nem akarna kifolyni estére a szemem.)

5. Ha szombaton eljön hozzám az a bizonyos barátnőm (Tűz), akivel azért bicsaklott meg a barátságunk, mert a volt férjemmel kavar(t), akkor a házassági problémájára fogok koncentrálni, és nem akarom kiszedni majd belőle, hogy az exszel hol tart. A kíváncsiságnak ugyanis súlyos ára van, és köszönöm szépen, ebben az ügyben fizettem már eleget, szóval ezt be fogom tudni tartani.
Remélem ő sem akar a lelkiismeretén könnyíteni ezen a vonalon.

6. A héten keresek egy tuti gyaloglócipőt, ami sima városi ruházathoz is hordható, szóval nem kifejezetten sportos fazonra hajtok. Napi egy óra sétára egyik cipőm sem alkalmas, kivéve persze a futócipőmet, de a google szerint az sem erre való, mert nem segíti az átgördülést, azaz a gyalogláshoz vékonyabb, ruganyosabb talpú cipő kell.
Ötletet szívesen fogadok, ne fogjátok vissza magatokat!

Most ennyi jutott nagy hirtelen eszembe... Na, majd a tetoválásos ötletemet máskor. ;-)

 

Mostanában

a sírból hozok vissza egy csomó mindent.
Barátságokat. Leporolom, a fény felé tartom őket, és újból megvizsgálom, hogy kell e nekem. Mert második esélyt mindenki kaphat.

Pénteken elutaztam a "volt életem" városába Tűzhöz.
Az egész napot együtt terveztük, sőt az estét is, kicsit féltem az egésztől a múltkori találkozás fényében.

Aztán valahogy minden visszakattant a helyére.
Már nem beszéltünk "arról", mert -szerencsére- nincs mit.
Kávéztunk, elmentünk ebédelni, aztán a turkálóba, majd copfba való díszt kerestünk ezer helyen.
Elhoztuk Tűz gyerekeit az iskolából, óvodából.
Utána összeszedtük, ami az esti bulizáshoz kell, és átvonultunk Tűz apukájához, hogy ott készüljünk az estére, meg majd oda menjünk aludni utána.

Pont úgy, mint boldogult "szingli korunkban".
A nosztalgia kimosta belőlem a rossz érzés utolsó morzsáit is, most úgy érzem sikerült elengedni minden rosszat, ami az idén történt Tűz és közöttem.
Az eszem néha belehuhog a fénybe, hogy "És a bizalom?", de leintem, hát had érezzem már jól egy kicsit magam.

Nosztalgia buli volt. :-)
Azt hiszem kezdek kiöregedni a bulizásból, de a készülődést még mindig nagyon élvezem.
Szeretek viháncolva ruhákat próbálni, imádok széppé sminkelni, illatfelhőbe burkolózni, elismerő pillantásokat bezsebelni. Jó az nagyon.

Tükör.
Vele -ugye- rendeződtek a soraink. A hosszú szünet jót tett mindkettőnknek, én már nem fullasztom meg a törődésemmel, ő meg többet tesz a barátságba a régebbi, majdnem semmihez képest.

Tegnap némi huzavona után eljött hozzám.
Most én kínlódtam, mert a szombat nem volt jó, és igazából a vasárnap is csak neccesen, tekintve, hogy Apuék vendégeskedtek nálunk.
Mondjuk ők eredetileg az öcsémhez jöttek látogatóba, de Charlieval mi vittük el őket a Pszichiátriára, majd utána nálunk ebédeltek, ilyenek.

A találkozó végül összejött, és annyira nagyon jó volt.
Tükör boldog, ettől ki van simulva, cukker, aranyos kölyök.
Felvették a legnívósabb légitársasághoz utaskísérőnek, hamarosan külföldre költözik. Vége lesz a kórházi munkának, a fillérezésnek, egyéb nyomorító tényezőknek.
Ettől felbátorodva letette az antidepresszánst, le akar szokni a dohányzásról, és a jelenlegi munkahelyén is kiállt magáért, ami miatt most nagyon jó neki ott dolgozni.
Elégedett, mosolygós, és ezúttal ő adott energiát nekem, nem fordítva.

Remélhetőleg az utolsó cigijeit szívta a cukrászda előtt, ahová beültünk, mikor egy kő emelvényre állva nyilatkoztattam ki nagy igazságokat az életről, mire ő nagy komolyan bólogatott.
Még az emelvényen állva is felfelé néztem rá, tekintve, hogy százkilencvenvalahány centi.
A cukrászdában elsutyorogtuk egymásnak egy csomó mindent magunkról, és ő azt mondta a végén, hogy nálam derűsebb emberrel nem nagyon találkozott még. Ezen úgy megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. Én?! Derűs?! De hisz egy depresszív p.csa vagyok!
Erre azt mondta, hogy tévedek. Én mindig úgy beszélek a gondjaimról, hogy már a megoldást is vázolom. És ettől -szerinte- olyan megnyugtató vagyok, meg pozitív. Hát nem kedves? :-)

És bár sötét viharfelhők gyülekeznek az emberiség egén, én igenis próbálok rendet tenni a kis mikro közegemben, akármennyi és akárhogyan is adatik.
Szeretni akarok és bízni, száműzni minden negatív érzelmet az életemből.
De félek, ez nem vitás.

A régen beígért történet

Most az van, hogy Tükörrel megújítottuk a barátságunkat.
Ez már egyáltalán nem olyan, mint tavaly volt, de azt hiszem nekem jobb így.
Nem vagyunk napi kapcsolatban, de hetente többször egymásra írunk, meg beszélünk is, és ráadásul igazságosan megosztva: hol én, hol ő veszi fel a szálat.
Jó lenne már személyesen találkozni, remélem hamarosan össze tudjuk hozni.
Összességében ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy később derül ki, hogy miért is előnyös egy akkor még előnytelen változás. (Na ezt jól megmondtam, de talán értitek.)

Tűz. (Az a bizonyos beígért sztori.)
Jaj, hát én soha nem hittem volna, hogy mi így eltávolodunk! Na, ebben az esetben nem mondom azt, hogy ez majd a későbbiekben jól jöhet, mert ez tragikus.

Nagy vonalakban az történt, hogy idén, év elején Tűz elkezdett más munkát keresni, és az én javaslatomra!!! (annyira hülyeség volt) megkereste az ex férjemet is.
Ők nem voltak egymás számára ismeretlenek, hisz Tűz volt nekem, mikor még minden rendben volt a házasságunkkal, meg akkor is, mikor elromlottak a dolgok. Végigcsinálta velem a válásomat, tudott mindent, és a barátnőm maradt akkor is, mikor másik városba költöztem a gyerekekkel.
Akkor rögtön az ex nem tudott állást, de kb. egy hónap múlva szólt Tűznek, hogy most épp van hely náluk, és segíteni is tud a bejutásban.
A felvétel egy sok lépcsős folyamat volt, mindenféle kitételeknek kellett megfelelni, szóval gyakran beszéltek, chateltek.
Aztán egy bizonyos pontnál elkezdődött az évődés, hogy Tűz majd hogyan legyen hálás, ilyenek.
Tűz viszolygásba burkolt izgalommal számolt be mindenről, én meg eleinte próbáltam lerázni, hogy hagyjon már engem ezzel.
De csak nem hagyta abba, úgyhogy eligazítottam, hogy térjen észhez, hisz ismeri az exet, most is van családja, meg a felettese lesz, meg Tűznek is van férje, két gyereke, nem lesz ennek jó vége.
És vazz' nem, nem hagyta abba, folyamatosan engem gyilkolt ezzel, hogy ez mennyire rossz neki, meg kényelmetlen.
Kezdett elgurulni a gyógyszerem, de még mindig tök türelmesen mondtam, hogy ne válaszoljon neki, ne reagáljon, mert az ex úgyis hamar megunja, és új "áldozat" után néz, ilyen.
Tűz közben még mindig nem ott dolgozott, de már egyre közeledett az időpont, és ő azt magyarázta, hogy kedvesnek kell lennie az exszel, mert még keresztbe tesz neki.
Aztán volt Kismacsó ballagása, ahol mindketten ott voltak: ex családostul, gyerekestül, Tűz meg egyedül.
Megmondom őszintén, én nem értem rá azzal foglalkozni, hogy ők hogyan néznek egymásra, meg egyáltalán, de utána több felvonásban meg kellett hallgatnom Tűztől, hogy ex miket írogatott neki utána, hogyan nézte, blablabla. Lassan észre kellett vennem, hogy ez az idióta barátnőm beleesett az én csélcsalap exembe. Remek.
Én -ugye- ismerem Tűz férjét, gyerekeit, sőt a szüleit is, gyakran kerti partiztam velük. Végigfutott rajtam, hogy mi lesz, ha ez kiderül. Meg bizony kényelmetlen szitu amúgy is, hisz sz.r érzés beszélgetni Tűz férjével úgy, hogy közben tudom: a volt férjemmel kavar a neje.
Mondtam Tűznek, hogy én elfogadom, ha nem bír magával, de én ehhez nem asszisztálok tovább, nekem ne mesélgessen semmit, sőt lehet, hogy én akkor kivonulnék ebből ez egészből inkább. Persze egyből vette a fordulatot, hogy inkább engem választ?!?!?!, lezár mindent az exszel (elvileg még mindig csak beszélgetés volt, meg egy csók, más semmi).
És itt fordult minden rosszra. Felhívta a volt férjemet, és azt mondta, hogy ő nem beszélhet vele többé, mert én megtiltottam, illetve ő nem akar nekem fájdalmat okozni. Aztán ezt elmesélte nekem, és kérte, hogy ne haragudjak, hogy mögém bújt. Mi vaaan?!?!

Valami eltört bennem. Hogy így odadob indoknak abban a helyzetben, amit ő okozott saját magának azzal, hogy nem bírt magával.
Azt is mondta, hogy az ex rám dühös, meg fel is akart hívni, hogy miért szólok bele az életükbe, de ő leállította. Ó a hős!

Nagyon ideges lettem. Már épp volt egy viszonylag normális viszonyom a volt férjemmel, amit azért igyekeztem fenntartani, hogy a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat meg tudjuk beszélni, erre ez a hülye liba bekavar. Egyszerre mérhetetlenül dühös lettem rá, meg csalódott voltam, hogy így elárult.
Elhatároztam, hogy felhívom ebben az ügyben az exet, és tisztázom vele a helyzetet.
Egy csütörtöki estén jeleztem neki, hogy másnap beszélni szeretnék vele, hívni fogom délelőtt. Kb. két perc múlva jött Tűztől egy üzi: -Ugye nem rólam akarsz beszélni R-vel?
Visszaírtam neki, hogy ez az én dolgom, de ne aggódjon, mindent meg fog tudni időben.
Aztán leültem, és írtam egy levelet mindkettőjüknek.
Azért írtam le, mert egy hangot sem akartam mást mondani, mint ami abban van, és mindkettőjüknek ugyanazt (megelőzve a további kavarásokat).
Másnap először exet hívtam, beolvastam a levelet. Tulajdonképpen semmit nem mondott rá, annyira azért nem hülye. Mikor megkérdeztem, hogy tényleg fel akart e hívni, hogy ledorongoljon, akkor azt mondta, hogy eszében sem volt, ha akart volna, megtette volna.
Utána Tűznek olvastam fel a levelet, és elmondtam, hogy szóról szóra ugyanezt hallotta ex is, mert sok volt a kavarásból.
Erre elkezdett sírni, hogy neki mennyire elege van, minden oldalról satuba szorítva érzi magát, mert egyik oldalról én szorítom, a másik oldalról meg az ex.
Engem nehezen lehet kihozni a sodromból, de ez volt az a pont, amikor elkezdtem üvölteni vele, hogy nehogy ő legyen már megsértődve, mikor hónapok óta ugatom neki, hogy baj lesz, ne tenyereljen bele olyasmibe, amiben nem kellene, de hiába.
Azt hiszem nem ordítottam volna vele, és nem is vágok a fejéhez egy csomó szart, ha nem csinálja ezt a "még ő van megsértődve" cirkuszt.
Az az igazság, hogy azt nem lehet egy bejegyzésben leírni, hogy mennyi apró tüske ment a "körmöm" alá, míg ez az egész tartott, és hányszor kértem, hogy vagy ne meséljen semmit, vagy hagyja abba, de nem.
Így utólag már úgy érzem, hogy nem tudatosan, de igenis akart ezzel előttem villogni, és igenis volt benne egy női vetélkedés, mert ilyen mondatok is elhagyták a száját menet közben: "Meg azt is mondta, hogy tőled most már megőrül, értem meg most megőrül." Meg: "Nem, nem akkor lesz szabadságon, hanem utána héten, mondta nekem."
És igen, nem szabadott volna hagyni, hogy ilyeneket mondjon, de biztos más is volt már így, hogy abban a pillanatban, mikor ilyeneket mondanak, akkor annyira elképed, hogy csak jóval később érti meg: őt tulajdonképpen vérig sértették. Lassú a felfogásom, na!
Szóval az ordítós telefon után én többé nem hívtam, egyszerűen nem nem volt opció.
10 nap után felhívott, és próbáltuk megbeszélni. Szerintem mindenki elfogadta, hogy egy határt átlépett (én is), de valahogy mégsem éreztem azt, hogy megérti, hogy nekem mégis mi a problémám.

Eltelte pár hét, közben megszerveztük, hogy elmegyek hozzá.
Fura volt az egész. Nem részletezem, de őszintétlen volt, és részéről volt valami nagyon nagy merevség, amit akkor nem értettem.
Én ugyan meg nem kérdeztem volna, de elmondta, hogy mióta az új helyen dolgozik talán kétszer találkozott exszel bent, mert egyszerűen nem keresztezik munka közben egymás útját, gyakorlatilag nem is egy szárnyban vannak. A hisztis telefon óta semmilyen egyéb kapcsolat nincs közöttük.
Nem kételkedtem a szavában, de valami zavart, és nem tudtam, hogy mi.
Ez végig meg is maradt, sőt valami enyhe rosszindulat is megcsapott felőle, de ez is olyan volt, hogy látszólag inkább nagylelkűség, gyakorlatilag meg nem az, mert ismerem, tudom a rezdüléseit.

Aztán itthon rájöttem.
Hát persze! Pont ez a baja. Hogy ex nem keresi, nem érdekli, ilyen könnyen lehengeredett róla. Csorbult a vonzereje, mert én nem tudtam kussban lenni, és szépen hallgatni az eszement történeteket.

Most komolyan.
Tényleg ezt várta tőlem? Tényleg ez a fontos?
Hát milyen ember vagyok én, hogy ilyen "barátaim" vannak? 18 év alatt nem vettem észre?

Nem, nem.
Ez nem ilyen egyszerű. Biztos, hogy nem.
Csak... egyszerűen változunk. Elkanyarodik a történetünk. Vagy más lesz.
Csak... ettől még olyan rohadt szomorú ez az egész. Nem?

Tükör

Mára jobb lenne egy kicsit vidámabb bejegyzés, mint a tegnapi, bár...
Az az igazság, hogy sok most. Sok a munkám, sok, ami kint zajlik a világban, sok, hogy a férjemet nagyon megviseli a munkanélküliség, sok Kismacsó kamaszodása, Belami távolsága, és a bölcsességfogam is rendületlenül nő az arcomba bele, mert nincs neki hely a fogsoromban. Rengeteg ez így együtt, összeroskadok a súlya alatt, úgy érzem.
Persze össze fogom kapni magam hamarosan, ahogy szoktam, nem kell félni.

Tükör felhívott hétfőn.
Tükörrel egy rövid, de nagyon intenzív baráti kapcsolatom volt 2014 júliusától egészen 2015 február elejéig.
Azért tudom ilyen pontosan, mert február 6-án éjszaka lemondta Charlie meglepetés szülinapját, és én egyszerűen elengedtem, nem írtam, nem kerestem többé. Mondjuk ő sem.
Teltek a hónapok, és kezdett olyan lenni, mintha csak álmodtam volna az egészet: a kávéházas átbeszélgetett délutánokat, az együtt töltött időt. Már nem is gondoltam rá.

Aztán hétfőn megkeresett.
Először nem is akartam vele beszélni, de hát nőből vagyok, megölt volna a kíváncsiság, ha nem tudom, hogy mit akar mondani.
Elmondta, hogy félt a dühömtől eleinte, utána meg elszaladt az idő, és egyre nehezebb lett felvenni a szálat, és ő várt, hátha majd én. (Mondjuk arra várhatott volna ítéletnapig.)
Aztán úgy döntött, hogy megpróbálja. És itt van. És bocsánatot kér. És hiányoztam. Nagyon-nagyon hiányoztam. Blablabla....

Persze nincs harag.
Az már rég nincs. És amúgy sem vagyok haragtartó.
Csak a bizalom. Az tört meg, mint Tűznél. És így már nem olyan, nem lesz olyan, mint rég.
Tükörnél ez még jól is jöhet, mert túlságosan rágyógyultam, túl sokat tettem a közösbe, szinte függtem tőle. Talán ezzel az eltávolodással egészségesebben tudok viszonyulni hozzá, lesz egy olyan barátom, aki időnként felbukkan, és jól el tudok vele beszélgetni, de különben nem vagyunk benne egymás minden egyes napjában. Na mindegy, majd meglásssuk'. (Mondta a vak.)

Elég furán válogatom a barátaimat.
Nem állítanám, hogy nem nyomaszt ez is. Ilyenkor azért elgondolkodok, hogy bennem hol a hiba, mert nem kennék mindent másra.
Még nem jártam a végére ennek, nem volt elég időm rá. Egyszer csak eljön az "aha" élmény, akkor le fogom írni. Ígérem.

Jól eltűntem...

Táboroztatunk.
Nem alszunk ott, de mire hazaérek, addigra kész, vége az energiámnak. Az agyamra megy az egész.

Közben Tűzzel is volt egy komoly és őszinte beszélgetésem, mert buli ide, vagy oda, azért vannak problémáink.
Semmiképp nem szeretném, ha úgy lenne, mint Tükörrel, akivel minden kapcsolatot megszakítottam februárban. Mindezt úgy, hogy nem vesztünk össze, csak elengedtem őt, ő meg jól megvan nélkülem, szóval ezzel nincs is mit tenni. Remélem többé nem kerül a szemem elé.
Nem, ezzel nem azt mondom, hogy haragszom rá, és ő a hibás, csupán ezt úgy elba..tuk mindketten, hogy szó nincs rá, és gyógyír sem (szerintem).
Pedig hatalmas barátságnak indult, de már hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak én láttam bele ezt, tulajdonképpen "tükörbe néztem", és csak a saját magam lobogását láttam, őt magát nem is.
Aztán fizikálisan eltávolodott, én meg megláttam végre... a nagy büdös semmit.
Hát jár így az ember a felnőttkori barátsággal, de Tűzzel nem akarom engedni, hogy így legyen. Punktum.

Barátnős

Isteni királyságosság van.
Este megyek a barátnőmhöz, csapunk egy csajos éjszakát.

Tegnap előkészültem.
Mondjuk továbbra sem tudom, hogy miért épp sötétkékre kentem a körmeimet, de gyanítom a lakk neve gyakorolt rám mágikus vonzerőt, hogyaszondja': Vampire's Love (hihi).

Megint teljesen indokolatlan az egész, mert a nadrágom fekete lesz, a felsőm meg ezüstszürke, és ezüst kiegészítőim lesznek.
Mindegy. Kezdek belerázódni, hogy nem kell mindig mindennek tökéletesen passzolni.

Most viszont mennem kell, mert még hajat mosok, csomagolok, aztán indulnom is kell.
(És még a mosógép sem járt le, ki is kell teregetni.)

Péntek éjjel táncra kelsz

Ja, és pénteken még barátnőztem is.

Ugye úgy volt még hét elején, hogy nem lesz belőle semmi, mert vasárnap Kismacsónak befogadás van a gimnáziumba, és nekem ott illene megjelennem. Erre a barátnőm kitalálta, hogy akkor menjek pénteken. Nem volt kibúvó. 

Nagyon jó volt. 

Már hét óra körül ott voltam nála, és 11-ig csak beszélgettünk, eszegettünk, meg készülődtünk. 

Szerintem említettem már, hogy imádok készülődni. Szép lassan sminkelni, ruhát összeválogatni.

A legviccesebb jelenet az volt, mikor a barátnőm bugyiban és melltartóban ült a szőnyeg közepén, és lyukat fúrt a szandálja pántjába valami hatalmas eszközzel (asszem' ollóval), én meg már másodjára rángattam fel a két majdnem egyforma nadrágom közül az elsőt, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb. Végül Tűz (a barátnőm blogos neve) felnézett a barkácsolásból, és választott helyettem. 

Nagyon-nagyon egyszerűre vettem a figurát, már ami a ruhát illeti: fekete volt a nadrágom és a pólóm is. Ez szinte kiáltott valami feltűnő bizsuért, így ez lett a befutó. 

Arany színű volt a táskám

(régi kép) és a cipőm is.

Azt hiszem eléggé berúgtunk mindketten. De csak olyan vállalhatóan, igazán jókedvűen. Százszor elmondtuk egymásnak, hogy bármennyire kevés időnk is van mostanában egymásra, azért mi nagyon szeretjük egymást.

Egyetlenegy dolog van, ami zavaróan sokat került szóba, és Tűz egyszerűen nem tud erről lehengeredni, úgy érzi köteles beszámolni nekem róla, de sajnos erről nem írhatok. Ez az ő titka, és még ismeretlenül sem szeretném kibeszélni.

Végül sétálva mentünk haza, mert remek jó volt az idő, majd jól bereggeliztünk (?) hajnali négy körül, utána aludtunk 9.30-ig. 11-kor meg már itthon is voltam, és azóta próbálom kiheverni a péntek éjszaka fáradalmait. Azért annyira nem szörnyű a helyzet. :-)