Blogvember, november 16.

Ez a nap olyan volt, hogy sok érdekes nem történt.

Reggeli után bevásárlás magunknak, meg Charlie anyukájának. Utálok bevásárolni. Mondtam már? 

Elmentünk a Dechatlonba is cipőt venni Charlienak, vagyis inkább bakancsot. Ha már ott voltunk, vettem magamnak hosszabb szárú zoknikat, télen jobbnak érzem. Meg egy sima fekete leggingset, szeretem, ha van itthon belőle elég, a legkényelmesebb szabadidős viselet. Nekem. 

Ebédet együtt csináltunk Charlieval. 

Egészen pontosan egy darabig úgy csináltam, mintha a kelkáposzta főzeléket én csinálnám, aztán leültem egy kávéval a konyhaasztalhoz, és csicseregtem Charlienak, de már lópikulát sem csináltam, hagytam őt kibontakozni. Magának sütött csirke alsócombot, én most nem eszem meg a húst megint. 

Aztán csak úgy eltelt a délután, semmi értelmeset nem csináltam.

Belamival beszéltem, ők ma disznótorban voltak Ági családjával, arról mesélt. Nekem a disznótor egy horror, világ életemben utáltam, csak még jobban lehozott a húsról, ha csak a közelébe kerültem. És bizony kerültem, mert az anyai részről a nagyszüleim falusi emberek voltak sok állattal, szóval családi program volt a tor. Azt kell mondjam, hogy a leghosszabb könyveket olvastam el ilyen alkalmakkor (például egy disznótoros hétvége alatt olvastam ki Jókaitől Az arany embert) valamelyik távolabbi szoba mélyén, és enni se nagyon jöttem elő, mert a szagtól nem bírtam. Azért elég fárasztó gyerek voltam a sok nyűgömmel, amit elég jól kezelt mindenki, nekem soha nem erőltettek semmit, elfogadták a bogaraimat.

Szegény nagymamám! Egyszer akart befogni valami baromfipucolásba, hogy szedjem ki a tokot, vagy mit, de halálra váltan közöltem, hogy semmi esetre nem fogok hozzáérni az elpusztult állathoz. Először azt hitte, hogy viccelek, de ilyennel én soha nem vicceltem.

Amúgy imádtam náluk lenni, pont azért, mert jó volt ebben a falusi közegben úgy, hogy semmit nem erőltettek. Valami olyan étel mindig volt, amit végül megettem (valami fenomenálisan főzött a nagymamám), és ha valamiből maradt, mindig ott sertepertélt körülöttünk a velem egyidős németjuhász kutyánk Betti, az szívesen besegített. Amúgy ő volt a testőrünk, mindenhová kísért bennünket az öcsémmel, emlékeim szerint az utcán is jött velünk, senkire rá sem nézett addig, amíg a közelünkbe nem jött. Akkor sem csinált semmit, csak nézett, de úgy, hogy biztonságban voltunk teljesen. 

Annyira imádtam azt a kutyát, majd még mesélek róla, olyan szép szürke rajzolatút azóta sem láttam, tényleg olyan volt, mint egy farkas. Tizennégy évesek voltunk, mikor ő meghalt. 

Na, jól elkanyarodtam.

Szóval Belami szerint jó volt a disznótor, de vacsorára tejberizst kért Ágitól, annyira eltelt a szagokkal, meg a hús látványával. Ő eléggé hasonló típus, mint én, néha eszik húst, de jobban preferálja egy ideje a húsmentes ételeket. Na, Kismacsó nem ilyen.

Charlie névnapját szervezgettük, meg a decemberi hagyományainkat, hogy melyiket (Mikulás, mézeskalács sütés), mikor tudnánk összehozni. Azért nagyon örülök, hogy van igény ezekre az eseményekre továbbra is.

Semmi különös, meg emlékezés

Nincs változás, alapjáraton működök.

Ez azt jelenti, hogy jól vagyok, nem vagyok rosszkedvű, de igazán jó sem. Olyan semmilyen. 

Telnek a napok, teszem a dolgom, időnként örülök valaminek, máskor bosszankodok, de még ezek sem kiugró mértékűek. BORZASZTÓAN unalmasnak és kiszámíthatónak érzem magam. Ez amúgy nem baj nekem, esetleg másnak. 

Gondolkoztam rajta, hogy mivel tudnám megdobni kicst a hangulatomat. Talán egy buli? Tánc hajnalig, kimerülésig? Talán... Aztán eszembe jut, hogy arra nem tudom rávenni magam, hogy elmenjek egy étterembe, akkor tulajdonképpen mit is akarok?! Áhh!

Persze erről a buli témáról eszembe jutott Tűz barátnőm, akivel megszakítottam a kapcsolatot pár éve (2015), mert az ex férjemmel kavart a hátam mögött, és a férje engem vont felelősségre.

Érdekes, hogy az akkori felháborodásomból már semmi nem maradt, sőt, ha ő eszembe jut, akkor inkább a jó dolgok buknak fel, mert mi tényleg össze voltunk nőve évekig, mint a borsó, meg a héja. Talán ezért is viselt meg annyira az egész, mert én tényleg bíztam benne, és eszembe sem jutott, hogy átver. 

Tudtam róla, hogy tetszik neki az exem, mert elmondta, mikor közös munkahelyük lett, de az elejétől kértem, hogy ne csinálja, hagyják békén egymást. Egy darabig még őszinte volt velem, de én egyre idegesebb lettem az egésztől, és egyre kevésbé szépen mondtam neki, hogy stop. Aztán úgy döntött, hogy fontosabb neki ez a bizarr kapcsolat, mint a mi barátságunk, de titokban csinálja, hogy mindkettőt megtarthassa.

Mikor a férje elkapott egy üzenetet az exemtől, akkor felhívott, és volt egy nagyon kellemetlen órám, amíg próbáltam meggyőzni arról, hogy félreért valamit, nincs semmi Tűz és az ex férjem között. Annyira nagyon dühös voltam és csalódott, mert számomra (nyilván) egyértelmű volt a viszonyuk, hogy telefonon keresztül leordítottam Tűz fejét, nem hallgattam meg, amt mondani akart, és közöltem vele, hogy soha többé hallani sem akarok róla. 

Persze ez nem volt ennyire egyszerű, mert flottás telefonjaink voltak, de némi idő után ezt kulturáltan lerendeztük, és messengeren fel szoktuk köszönteni egymást szüli- és névnapon. Szánalmas.

Egyszer-kétszer beszéltünk telefonon, ő kezdeményezte, de mindig arra jutottunk, hogy ezt nem lehet már visszacsinálni. A bizalmat. Nyilván ő is sérült, hogy nem hallgattam meg, és kiradíroztam őt az életemből, mint egy ceruza rajzot. Ezt akkor próbálta is megfogalmazni, de én még akkor is sértett voltam, pedig eltelt már csomó idő (1-2 év), és azt éreztem, nekem van csak igazam, ő legfeljebb a bocsánatomért esedezhet.  

Majd megint eltelt már vagy 6 év, mióta utoljára próbáltunk erről beszélni, és pár napja rengeteget jár az eszemben, nem tudom miért. Az a baj, hogy nagyon hiányzik a régi Tűz, de a józan eszemmel tudom, hogy olyan már úgysem lehet semmi, nem látok megoldást. Elég sz.r ügy, de ez van.   

Igazi november

Vasárnap este, szempillafestés miatt, csukott szemmel feküdtem kétszer tizenöt percet, és közben a fülemen volt a füles, zenét hallgattam.

Mivel az egyik szememet szigorúan csukva kell tartanom a festék miatt, elég nehéz zenét választanom, úgyhogy ráhagytam az alkalmazásra, hogy ő válogasson. Sikerült előbányásznia olyan darabokat, hogy a másnap induló ciklusom hangulatingadozásával együtt, igen nagy mélységbe jutottam. 

Igazából nem volt rossz, inkább meglepődtem, ahogy elárasztottak mindenféle emlékek. 

Hihetetlen élességgel bukkant fel egy-egy pillanat, nem is értettem, miért pont az. 

Láttam Belamit a születése után, szinte éreztem az illatát, mint akkor. Aztán Kismacsó haját fésültem a babafésűvel, tudjátok, ami ilyen puha szálakból áll, és műanyag, kék nyéllel.  

Aztán hirtelen Szolnok utcáin jártam, Kismacsó a sötétkék babakocsijában, Belami előrébb pár lépéssel a biciklijén. 

Eszembe jutott Amira barátnőm, akivel néhány éve megszakítottam a kapcsolatot, mert az ex férjemmel kezdett kavarni, és a férje engem kért számon, szóval annyira abszurd volt az egész, hogy nem bírta el a gyomrom sehogyan. A mai napig nem tudok ezzel mit kezdeni, de sajnálom, mert mi tényleg nagyon közel álltunk egymáshoz, nem szabadott volna hagyni, hogy így alakuljon. Neki sem, nekem sem. 

Ezekből meg jött a gondolat, hogy mennyi mindent éltem már meg, és miért van az, hogy nem mindig esik jól az emlékek erdejében kalandozni. Többnyire pont megfelelő a felületet karistolni, mert az olyan megnyugtató, pihentető. Vajon, ha már nagyon öreg leszek -ha leszek- , akkor hogy leszek ezzel?

Továbbra is van ez az álmosító, ködös idő.

Eleinte élveztem, bekuckóztam teával, kávéval, olvasnivalóval, de kezdem unni. Na nem az olvasást, kuckózást, hanem, hogy folyton álmos vagyok. 

Még Mór is többet alszik, mert ma hat óra helyett hétkor kelt, én meg nem állítottam ébresztőt, mert ma itthonról dolgozok, szóval csúsztunk egy órát. Nem baj, az a jó, hogy megtehetjük. Imádom a kötetlen munkaidőnek ezt az előnyét, mondjuk azt már kevésbé, hogy este kilenckor is rám írhat valaki munka ügyben. De, valamit valamiért, ugye.

Ma nem volt kedvem sírni

Azt hiszem, hogy erre a napomra nem leszek túl büszke, de emlékezetes marad, az biztos.

Csak mert egész nap lóf.szt sem csináltam, de tényleg. Megnéztem két Disney mesét, és pont ezért nem főztem, hát pizzát rendeltünk, és dobozból ettem a tévé előtt, hogy még mosogatni se kelljen. Elég sok bort megittam hozzá, mert Charlienak eszébe jutott, hogy el kell menni a boltba, és akkor ő nem ihat alkoholt, szóval az ő borát is én ittam meg.

Aztán délután ebben a mederben folyt tovább saját magunk kényeztetése, mert fagyit ettünk, meg sütit. Meg sorozatot is néztünk. 

Összességében elég szarul vagyok.

Inkább fizikálisan, mert ennyire azért nem szoktam elrúgni a pöttyöst kaja ügyben. Hát most megvolt ez is. Lépjünk is tovább!

Egyetlen hasznos cselekedetem az volt, hogy a múltkori selejtezésből összegyűjtött apróbb emlékeket elraktam az "emlék bőröndbe".

Ez egy viharvert, igazi koffer az egyik szekrénynek a tetején, kicsit dísz, de ez rejti azokat a dolgokat, amiket majd nagyon öregen elő fogok szedni, és elmélázok felettük.

Vannak benne szerelmes levelek, jó sok, igazából nem vagyok benne biztos, hogy valaha is szeretném újra elolvasni őket, de kidobni még nem tudtam őket.

Az igazi kincsek a fiúkhoz köthetők.

A pozitív terhességi teszt Kismacsóról, sajnos Belamié negatív lett az első, utána már laboreredményem van, azt elraktam.

A rugadalózó, fodros ingecske, amiben mindkettőjüket hazavittem a kórházból. Mellette a két kis karszalagjuk. A tinta már alig látszik rajtuk.

Babanaplók. Belamié fullra tele, Kismacsóé szellősebb, akkor már kevesebb időm, hangulatom volt rá. Állítólag ez tipikus. 

Belami híres rózsaszín macija, aminek alig van szőre, és szét van csavargatva az orra, apró gyerekkéz csinálta, mikor álmos, vagy ideges volt. Meg -ugye- a mosás se sokat segített rajta, de még egyben van. 

Kismacsó cumija.

Apró, kihullott tejfogacskák.

Anyák napi ajándékok, amiket ők csináltak. Levelek, amiket nekem írtak, csak úgy. Rajzok, kívánságlisták a Jézuskának. 

Ezek felett már most órákig képes vagyok ülni, de veszélyes üzem, én mondom, könnyen sírás a vége. Úgyhogy most csak beleraktam az innen-onnan előkerült, megőrzendő dolgokat, és gyorsan rápattintottam a fedelét. Ma nem volt kedvem sírni.

Kismacsó szerint

ő pszichológusnak való.
Most már évek óta mondja ezt,pont olyan elszántsággal,mint annak idején Belami azt,hogy ő orvos lesz.

Szerda reggelenként együtt indulunk otthonról,mert nincs első órája,ilyenkor csupa fontos dolgot vitatunk meg abban a 15 percben,míg együtt sétálunk.
Ma megint ez került szóba,és láttam rajta,hogy ezt ő tényleg komolyan gondolja,úgyhogy támogatni fogom,pedig neki is másféle vonalat képzeltem,akárcsak Belaminak. (Őt ügyvédnek szántam,Kismacsót meg mérnöknek vagy rendőrnek.)
És nem azért,mert én akartam/akarom az adott szakmát,hanem mert azt feltételeztem/feltételezem,hogy az áll a jellemükhöz legközelebb.
Jól benéztem mindkétszer.

Szóval sétáltunk,és arról beszélgettünk,hogy mit is jelent pszichológusnak lenni (még az adózás is szóba került),mert szeretném,ha jól átrágnánk ezt a kérdést újra,meg újra,mert nem babra megy a játék.

Aztán megérkeztünk,ahol el szoktunk válni,felágaskodtam,ő meg lehajolt pusziért.
Még futólag végigsimítottam az arcát,és nem húzta el a fejét,szóval majdcsak kilábalunk már a kamaszság sűrűjéből.

Mentem tovább,és arra gondoltam,hogy Kismacsóban tényleg van valami megnyugtató stabilitás,és ez születésétől vele van.
Amikor kicsi volt, elég volt vele foglalkoznom kicsit, máris zen állapotba kerültem.

Imádtam délután csicsikálni vele, mert éjszaka legtöbbször tanultam a fősuli miatt (gyes alatt kezdtem el), és a délutáni altatáskor már én is kipurcantam.

Mindenhová vittem magammal, és eszembe sem jutott, hogy váratlanul sírni fog, vagy hátráltat bármiben, mert egyszerűen tudtam, hogy nem. 

Elmentem vele a város másik végébe úgy, hogy rám volt kötve, és vagy aludt, vagy nézegetett, de mindenhol megállítottak, hogy ilyen gyönyörű kisbabát még nem is láttak, és milyen nagyon nyugodt. Ő meg csak figyelt a szép kék szemeivel, valami földöntúli komolysággal, édes kicsi szívem. 

Úgy intéztem a kézműtétemet egy zsírdaganat miatt, hogy húztam-vontam magammal a kórházban, hogy összeszedjem a papírokat a bódításhoz, és mindenhol olyan szépen tudomásul vették, hogy velem van, nem tudom kire bízni. Ült a babakocsiban, vagy simán a kezembe volt, mikor az altatóorvossal beszélgettem például, egy hangja nem volt, csak figyelt, mindenki tekintetébe beleakasztotta a szemét, és ettől tócsává olvadt mindenki. 

Most is vele beszélik meg a lányok és a fiúk a gondjaikat, még Belami is neki önti ki a szívét, szóval valami van ebben a gyerekben, ami erre predesztinálja, de meglátjuk. 

Még van idő.   

Balett

Istenem de nagyon utáltam!
Mikor a szüleim elváltak, akkor először az öcsémmel mindketten Apunál voltunk, aztán megosztoztak rajtunk, úgyhogy én maradtam, az öcsém meg Anyuhoz került.
Na, innentől kezdve az apai nagyanyám vette kézbe egy-két dolgom, többek között azt, hogy mit is mozogjak.

Ésss! a balettet találta ki, mert olyan x lábú voltam, meg amúgy is, a balett olyan nőies.
Hát én nagyon szenvedtem tőle, de mégis sokat köszönhetek neki, mert nagyon hajlékony vagyok, és a mai napig emlékszem egy csomó pozícióra, amit a család szórakoztatására be tudok mutatni, illetve kevésbé taposom befelé a cipőimet, mint előtte, főleg, ha figyelek a járásomra.

A balett olyan igazi volt, egy öreg, majdnem vak zongoristával, meg egy nagyon csinos Jutka nénivel, aki mindig dresszben, kis szoknyában nyomta az órákat, és beállt a rúd mellé, hogy bemutassa a gyakorlatokat.
Szőke volt, enyhén sminkelt, és mindig hegyes kis kontyban volt a haja a feje tetején.
Kedves és türelmes volt, mégsem szerettem balettra járni, talán a többi gyerek miatt, már nem emlékszem pontosan. Jobb volt nekem otthon, szerettem egyedül lenni már akkor is.

Hogy ez most miről jutott eszembe?
Kezembe került az egyetlen balettos képem a fészes játék miatt, és feltolultak az emlékek.

Most épp nem a legjobbak.
Például, hogy mennyire utáltam gyerek lenni, hogy mennyit voltam szomorú és magányos, és az a gyerek SOHA nem szeretnék újra lenni, szóval én nem szoktam visszavágyni a gyermekkoromba.
Pedig szerettek, imádtak a családban, és szerintem az oviban és általános alsóban is sajnálgattak a felnőttek, mert elég sajnálni való sovány, csendes kislány voltam, szomorú szemekkel.
A gyerekek meg többnyire nem nagyon tudtak ezzel mit kezdeni, így békén hagytak. Volt egy-két kis barátnőm, aztán jól is volt, sokszor ők is a terhemre voltak inkább.

Ha pedig valaki mégis belegyalogolt a lelkembe, azt megvertem.
Tulajdonképpen a későbbi, általános negyedikben kialakult legjobb barátsággal is ez volt az első tranzakcióm: össze-vissza rugdostam a majdani barátnőm hófehér térdzokniját, mert nagyon nagy volt az arca.

Később jobb lett.
Úgy általános negyedikben találtam magamra, köszönhetően annak, hogy az osztályfőnököm egy férfi lett, aki Apu sporttársa volt, úgyhogy elkezdett "futtatni" a suliban, én meg szárnyakat kaptam, és onnantól kitűnő tanuló voltam nyolcadikig, meg a társasági élet egyik központja.
Azóta is azt vallom, hogy igazából nem az iskola a lényeg, hanem a pedagógus, mert az tudja/nem tudja kibontani a gyermekben rejlő tehetséget, ő tud/nem tud szárnyakat adni. Na de ez már egy másik téma.

Mutatom kicsit azt a képet, ami így felkavart: