Kérdés kérdés hátán (személyes poszt, lehet, hogy átmeneti)

Úgy alakult, hogy tegnap megcsináltuk az összes fejlesztéstervezést, úgyhogy ma már nem kellett mennem dolgozni, de tartok tőle, hogy nem is tudtam volna.
Tegnap hazaértünk Charlieval, ettem, aztán gyors fürdés után lefeküdtem, hogy majd olvasok, de már 20.30-kor elaludtam, és fel se keltem reggel 7 óráig. K.O. volt a javából.

Nem, és nem bírom megszokni ezt a munkát, egyszerűen képtelen vagyok felzárkózni ehhez.
Kétszer 12 órát még valahogy lehúzok egymás után, de a harmadik már halál, tegnap konkrétan sírni tudtam volna a hasogató fejfájástól a megbeszélések alatt, egyszerűen lemerült az összes elemem.

Napok óta ezen tűnődöm, hogy mi a francos bajom van a munkámmal.
Oké, van egy kolléga, aki annyira rosszindulatú, hogy leírni sem tudom, és nem tudok a közelében tíz percnél tovább megmaradni, de igazából nem is kell, mert műszak átadást, átvételt annyi idő alatt meg lehet oldani, a teameken, meg az egyéb megbeszéléseken, meg jó messze ülök tőle, szóval ez nem kifogás. (Ráadásul az összes többi tök jófejnek tűnik.)
Oké, hogy elkezdte a fúrásomat, de erre külön felhívta a figyelmemet mindkét felettesem. Mondjuk senki semmit nem szólt, de a gyerekektől hallok ezt-azt, úgyhogy még úgy is tud mérgező levegőt kibocsátani, hogy ott sincs. Ám ilyen mindenhol van, ahol kettőnél többen dolgoznak, szóval nem hinném, hogy ez a bajom.
A gyerekeket egytől-egyig nagyon megszerettem, iszonyatosan sok jó tulajdonságuk van, és egy csöppnyi rosszindulat sincs egyikben sem. Sőt, kapaszkodjatok meg, az egyik titkos kedvencem Szilvike lett, a pszichiátriai beteg kislány.

Akkor?!?!
Miért van gyomoridegem minden egyes műszak előtt, és miért mondogatom magamnak a reggeli kezdésnél, hogy "én ezt nem fogom kibírni este 19.30-ig"? (Hangzavar, Lulu nénizés folyamatosan, káosz és időnként anarchia.)
A fejem azért kezd fájni, hogy bevehessem a gyógyszert, amitől egyúttal fel is dobódok kicsit?
Kezdek gyógyszerfüggővé válni?

Az előző helyen az volt a baj, hogy nem tudtam visszatöltődni.
Itt úgy vagyok beosztva, hogy egy-egy ilyen "kemény menet" után van pár napom töltődni, és minden hónapban van egy hosszabb időszak, amikor be sem vagyok osztva (most 11 nap lesz majd vasárnaptól folyamatosan).
A családom szerint ez egy szuper munka (Charlie nem mindig érzi így, mikor hétvégére vagyok beosztva), és tárgyilagosan nézve én is így gondolom.

Miért érzem még mindig bizonytalanul magam ebben az egészben?
Mert azt érzem, hogy nem vagyok elég kemény kezű? Kell e egyáltalán keménynek lenni ezekkel a gyerekekkel? Egyáltalán bármelyik gyerekkel?
Elsírhatom e magam egy gyerek előtt, ha úgy érzem?
Kérhetek e bocsánatot egy gyerektől, ha úgy érzem?
Kell e ragaszkodnom azokhoz a szabályokhoz, amikkel nem értek egyet?
Időnként a kisebb ellenállás felé haladok?
Gyenge vagyok?
Kell magyarázkodnom egy gyereknek, hogy mit miért csinálok, és miről mit gondolok? Ettől jobban elfogadják az általam diktált szabályokat, vagy simán gyengének tűnök?
Miért éreztem magam hülyén, mikor megkérdezték vasárnap tőlem, hogyha én vagyok a másik nevelő, akkor miért tartok egy gyerekfelügyelő véleményétől, és miért nem sz.rom le, hogy mit mond?
Miért érzem sokszor azt, hogy ezek a gyerekek sokkal életrevalóbbak nálam, és ne én akarjam már megmondani a tutit a kis kipárnázott életemmel?

Talán a jellemem nem fér meg ezzel az egésszel.
Nekem fontos a rend, hogy átlássak mindent. Itt ez elképzelhetetlen (a rend és az átláthatóság is).
Nem bírom a váratlan dolgokat. Itt minden perc hozhat váratlan fordulatot, és ettől pattanásig vagyok feszülve 12 órában. Nyilván itt megy el az energiám, nem is a történésektől.

Lehetséges e, hogy nekem azért kell ez a munka, hogy változzon a jellemem? Vagy csak küszködök, és szenvedek, míg ki nem fogok égni teljesen?
Máris keressek más munkát? Vagy igenis erőltessem ezt az egészet?

Annyit elmondhatok, hogy már nem irtózok a váratlan érintésektől olyanoktól, akik nem a családtagjaim.
Sokat ölelgetem a gyerekeket. Még legtöbbször ők kezdeményezik, és én fogadom, de előfordult már, hogy én kezdeményeztem.
Nem merevedek le tőle, sőt érzem az energiák kedvező áramlását, szóval valamit már sikerült megtanulnom.

És a többi?
Vajon sikerülhet?

Nagyon látszik, hogy nem pedagógus vagyok.
Csak egy szociális munkás, aki felnevelt két gyereket.
Elég ez?
Elég az én jellemem, egész lényem ide? Vagy több kárt okozok, mint hasznot?

Rengeteg kérdés van bennem, és még nem látom a következő lépést.
Vélemény? Mit láttok így kívülről? Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, még úgy is, hogy tudom, egy blog kevés információ egy emberről.