2017. október 31., kedd

Kérdés kérdés hátán (személyes poszt, lehet, hogy átmeneti)

Úgy alakult, hogy tegnap megcsináltuk az összes fejlesztéstervezést, úgyhogy ma már nem kellett mennem dolgozni, de tartok tőle, hogy nem is tudtam volna.
Tegnap hazaértünk Charlieval, ettem, aztán gyors fürdés után lefeküdtem, hogy majd olvasok, de már 20.30-kor elaludtam, és fel se keltem reggel 7 óráig. K.O. volt a javából.

Nem, és nem bírom megszokni ezt a munkát, egyszerűen képtelen vagyok felzárkózni ehhez.
Kétszer 12 órát még valahogy lehúzok egymás után, de a harmadik már halál, tegnap konkrétan sírni tudtam volna a hasogató fejfájástól a megbeszélések alatt, egyszerűen lemerült az összes elemem.

Napok óta ezen tűnődöm, hogy mi a francos bajom van a munkámmal.
Oké, van egy kolléga, aki annyira rosszindulatú, hogy leírni sem tudom, és nem tudok a közelében tíz percnél tovább megmaradni, de igazából nem is kell, mert műszak átadást, átvételt annyi idő alatt meg lehet oldani, a teameken, meg az egyéb megbeszéléseken, meg jó messze ülök tőle, szóval ez nem kifogás. (Ráadásul az összes többi tök jófejnek tűnik.)
Oké, hogy elkezdte a fúrásomat, de erre külön felhívta a figyelmemet mindkét felettesem. Mondjuk senki semmit nem szólt, de a gyerekektől hallok ezt-azt, úgyhogy még úgy is tud mérgező levegőt kibocsátani, hogy ott sincs. Ám ilyen mindenhol van, ahol kettőnél többen dolgoznak, szóval nem hinném, hogy ez a bajom.
A gyerekeket egytől-egyig nagyon megszerettem, iszonyatosan sok jó tulajdonságuk van, és egy csöppnyi rosszindulat sincs egyikben sem. Sőt, kapaszkodjatok meg, az egyik titkos kedvencem Szilvike lett, a pszichiátriai beteg kislány.

Akkor?!?!
Miért van gyomoridegem minden egyes műszak előtt, és miért mondogatom magamnak a reggeli kezdésnél, hogy "én ezt nem fogom kibírni este 19.30-ig"? (Hangzavar, Lulu nénizés folyamatosan, káosz és időnként anarchia.)
A fejem azért kezd fájni, hogy bevehessem a gyógyszert, amitől egyúttal fel is dobódok kicsit?
Kezdek gyógyszerfüggővé válni?

Az előző helyen az volt a baj, hogy nem tudtam visszatöltődni.
Itt úgy vagyok beosztva, hogy egy-egy ilyen "kemény menet" után van pár napom töltődni, és minden hónapban van egy hosszabb időszak, amikor be sem vagyok osztva (most 11 nap lesz majd vasárnaptól folyamatosan).
A családom szerint ez egy szuper munka (Charlie nem mindig érzi így, mikor hétvégére vagyok beosztva), és tárgyilagosan nézve én is így gondolom.

Miért érzem még mindig bizonytalanul magam ebben az egészben?
Mert azt érzem, hogy nem vagyok elég kemény kezű? Kell e egyáltalán keménynek lenni ezekkel a gyerekekkel? Egyáltalán bármelyik gyerekkel?
Elsírhatom e magam egy gyerek előtt, ha úgy érzem?
Kérhetek e bocsánatot egy gyerektől, ha úgy érzem?
Kell e ragaszkodnom azokhoz a szabályokhoz, amikkel nem értek egyet?
Időnként a kisebb ellenállás felé haladok?
Gyenge vagyok?
Kell magyarázkodnom egy gyereknek, hogy mit miért csinálok, és miről mit gondolok? Ettől jobban elfogadják az általam diktált szabályokat, vagy simán gyengének tűnök?
Miért éreztem magam hülyén, mikor megkérdezték vasárnap tőlem, hogyha én vagyok a másik nevelő, akkor miért tartok egy gyerekfelügyelő véleményétől, és miért nem sz.rom le, hogy mit mond?
Miért érzem sokszor azt, hogy ezek a gyerekek sokkal életrevalóbbak nálam, és ne én akarjam már megmondani a tutit a kis kipárnázott életemmel?

Talán a jellemem nem fér meg ezzel az egésszel.
Nekem fontos a rend, hogy átlássak mindent. Itt ez elképzelhetetlen (a rend és az átláthatóság is).
Nem bírom a váratlan dolgokat. Itt minden perc hozhat váratlan fordulatot, és ettől pattanásig vagyok feszülve 12 órában. Nyilván itt megy el az energiám, nem is a történésektől.

Lehetséges e, hogy nekem azért kell ez a munka, hogy változzon a jellemem? Vagy csak küszködök, és szenvedek, míg ki nem fogok égni teljesen?
Máris keressek más munkát? Vagy igenis erőltessem ezt az egészet?

Annyit elmondhatok, hogy már nem irtózok a váratlan érintésektől olyanoktól, akik nem a családtagjaim.
Sokat ölelgetem a gyerekeket. Még legtöbbször ők kezdeményezik, és én fogadom, de előfordult már, hogy én kezdeményeztem.
Nem merevedek le tőle, sőt érzem az energiák kedvező áramlását, szóval valamit már sikerült megtanulnom.

És a többi?
Vajon sikerülhet?

Nagyon látszik, hogy nem pedagógus vagyok.
Csak egy szociális munkás, aki felnevelt két gyereket.
Elég ez?
Elég az én jellemem, egész lényem ide? Vagy több kárt okozok, mint hasznot?

Rengeteg kérdés van bennem, és még nem látom a következő lépést.
Vélemény? Mit láttok így kívülről? Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, még úgy is, hogy tudom, egy blog kevés információ egy emberről.

9 megjegyzés:

  1. 1. Elég a jellemed stb. 2. Azért vagy bizonytalan mert tokéletesen akarod csinálni. Azt meg gondolom ennyi kulonbozo tipusu szemelyisegu gyerekkel lehetetlen. 3. Azért vagy tele kérdésekkel, bizonytalansággal mert érdekel :) Szóval szerintem teljesen normális hogy gyotrodsz csak probalj meg ne nyakig merulni benne ;) Az is segithet ha mindennap pl végiggondolod mi volt abban a napban ami pozitív élményt adott mert gondolom azért olyan is van.
    Ja és igen szerintem lehet bocsánatot kérni egy gyerektol sot ha ugy adódik kell is, hisz ha azt látja egy felnott ezt teszi akkor konnyebben megtanulja hogy bocsánatot kérni, hibát beismerni is tudni kell :) Kéne errol priviben beszélgetni mert igy pár szóban nehéz osszefoglalni :D Olellek és légyszi légyszi bízz magadban és hallgass a megérzéseidre, osztonokre hisz nálad az jól mukodik. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem a kulcsmondatod: "...csak próbálj meg ne nyakig merülni benne.." Azt hiszem orrig merültem, az a baj. Ki kellene kászálódni.

      Törlés
  2. Szerintem aki emberekkel foglalkozik mindig tele van kérdésekkel, jól csinálom, nekem való, ez az én utam? Itt mindig váratlan helyzetek, reakciók vannak. Én azt érzem, hogy most fontos és hasznos lenne, ha egyéni szupervízióra tudnál menni, átbeszélhetnétek a kérdéseidet, félelmeidet. És utána meg tudnád magadnak fogalmazni, hogy tényleg ez a Te utad vagy nem. Gabi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szupervízió. Nagyon jó ötlet. Elképzelhetőnek tartom, hogy itt van is ilyesmi. Megérdeklődöm. Köszönöm!

      Törlés
  3. Nekem is rögtön a szupervízió jutott eszembe, és minden másban is egyetértek az előttem szólókkal.

    VálaszTörlés
  4. Szupervízióra még egy szavazat!

    Amikor 20 éves koromban felkértek a templomban, hogy legyek az ovis csoport vezetője úgy, hogy előtte két főállású óvónő volt a csoportvezető, akkor bepánikoltam, hogy úristen, dehát én csak egy kis közgázos kislány vagyok, nincs semmi közöm az egészhez. Akkor azt mondta a lelkész, hogy ezeknek a gyerekeknek nem a diplomámra van szükségük, hanem arra, hogy szeressék és megértsék őket. Nyilván ez más téma, mert az csak heti pár óra volt, semmi felelősség, de releváns abból a szempontból, hogy most is azt gondolom, nem az a lényeg, hogy "csak szociális munkás vagy, aki felnevelt két gyereket", hanem hogyha ennyi kérdést teszel fel magadnak a munkáddal kapcsolatban, akkor az azt jelenti, hogy érdekel, hogy mit csinálsz és ez az alapja, hogy valaki jó legyen abban, amit csinál.
    Szóval a gyerekek oldaláról nézve szerintem kurvanagy mázlijuk van ezeknek a kölköknek :D

    A te oldaladról viszont tényleg jó lenne a szupervízió, hogy meg ne bolondulj a sok-sok kínzó kérdéstől :)

    VálaszTörlés
  5. Szupervízió. Ha a munkahelyeden nem elérhető és érdekel, írj nyugodtan: tamaslilla@gmail.com

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Megkérdezem, és ha itt nincs lehetőség, akkor keresni foglak. ;-)

      Törlés