Ha más mesélné, nem hinném el, meg egy cikk (átmeneti poszt)

Gyanútlanul vásároltunk épp Charlieval, mikor a sorok közül egyszer csak elém lépett egy ex kollégám, és köszönés után a második mondata az volt, hogy nem akarok e hozzájuk átmenni dolgozni. Szerinte náluk sokkal jobb, nekem is tetszene.

Gyakorlatilag bennem ragadt a szusz, és mire levegőt vettem volna, már vonszolt is a főnöke elé, akivel történetesen épp bevásároltak ők is.

Jól beprotezsált nála, meg dicsért agyba-főbe a fülem hallatára, így továbbra se nagyon tudtam levegőt venni. Kaptam telefonszámot, valamikor el kellene mennem megnézni a helyet, meg gondolom a kérdéseimet is akkor tehetném fel, mert úgy kicsit lila fejjel sok értelmes nem jutott az eszembe, meg alkalmas se nagyon volt az egész helyzet. (Ezt hívják lerohanásnak, tuti recept, ha azt akarod, hogy a másikban bent ragadjon a szó.)

Na, ez az, amit ha te mesélnél, nem hinném el.

Azóta kóválygok, Charlie meg nevetgél rajtam, hogy a rocksztárság kitart továbbra is, de én ezt egyáltalán nem találom viccesnek. Sőt, hányingerem van az idegességtől, mert megőrülök a váratlan helyzetektől, és bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtetszik ez a másik lakásotthon. 

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak... Ja, és ezt biztos válaszul kaptam a sorstól, mert nyavalyogtam az életközepi válságomról. Nesze neked Lulu, legyen min tipródni drága! Hát köszi b.zd meg!

És a cikk, amit ígértem Kismacsóék versenyéről, mert "benne vagyunk a tévében!", ja nem, csak a neten. 😉 (Amúgy valóban nem elégedett a harmadik hellyel, mert szerinte ők voltak a legjobbak, és vicc, hogy azok lettek az elsők, akik, de hát "c' est la vie". 

Én nagyon büszke vagyok rá, és mondtam is neki az előbb, hogy inkább azt szeretném, ha majd nagy üzletemberként felvenne maga mellé dolgozni, és kávét főznék, meg nem engednék be hozzá senkit, akit nem akar. Mire ő: -Nyolc órában? Mire én: -Ne légy kicsinyes, majd irányítom a többi titkárnőt, akik valóban értenek a titkárnőséghez! Közben főzöm a sok kávét. ((hihi)) )