Uno

Azt hiszem, itt az ideje, hogy blogos nevet adjak az unokámnak.

Sokáig egy teljesen más név forgott a fejemben, de aztán kialakult, hogy mi lesz a neve valójában, és akkor ránéztem a becézéseire. Egyből megtetszett az, hogy "Uno". Ez igazából "egy"-et is jelent, úgyhogy ez is megállja a helyét. 

Ági a harmincadik hétben van, és beindult nála a beszerzési láz.

Tegnap Budapesten voltunk Apuéknál, névnapokat és szülinapokat ünnepeltünk náluk. Ott voltak Belamiék és Miklósék is. Ági és Belami kicsit késve érkeztek, mert babakocsit néztek valahol, és akkor már egyéb dolgokat is megnéztek/megvettek. Amin felvontam a szemöldökömet, az egy olyan zokni?, ami monitorozza a gyermek alvását, pulzusát, véroxigén szintjét, stb. A telefonon lehet tanulmányozni a grafikonokat, esetleg tudományosan altatni. Bár nem könnyű levenni ezt a szerkentyűt, ha mégis sikerül a babának, akkor máshogy sípol, mint mikor valóban baj van, ezért -elvileg- nem hozza a frászt a szülőkre. 

Azt mondja Belami, hogy a Bethesdában, ahol dolgozott a legeleljén, volt ilyen szerkentyű, és ő már akkor kitalálta, hogy a saját gyerekének lesz ilyen, de ő is meglepődött, hogy már simán hozzá lehet jutni, nemcsak a kórházakban van. Azért hol vagyunk már attól, mint lassan harminckét éve, mikor éjjelente figyeltem, hogy lélegzik e rendesen Belami?

Babakocsija is új lesz, mert arra jutottak, hogy legalább két gyereket kell kiszolgálnia, úgyhogy akkor legyen a legjobb.

Még nem fix a választás, de szerintem nagyon menő lesz. Valami semleges színben gondolkoznak (zöld), hogyha a második gyermek lány lesz esetleg..

Mivel majd csak nyár végén, esetleg ősszel költöznek az új lakásba, nem vesznek előre sok bútort, elsőre babaöböl lesz a hálóban, esetleg egy pelenkázó még. 

Végtelenül cukik, ahogy készülnek, nagyon szeretek témázni velük erről. 

Luna és Miklós is jól vannak, én meg csak tobzódtam az érzésben, hogy megint és mind együtt vagyunk. 

Ott volt az öcsém és a barátnője, meg Apu húga és az egyik fia, szóval tizenhárman voltunk, plusz Uno. Rohangáltam embertől emberig, hogy mindenkivel tudjak szót váltani, de nagyon élveztem. Én olyan nagyon szeretem az ilyen napokat! 

Mór 6 éves

 

Jeans

Az egyik netflixes sorozatban láttam meg, hogy a film egyik jelenetében a főszereplő hölgyön farmering és farmernadrág van. Együtt, egyszerre.

Valamikor régen, egy stílustanácsadó azt mondta, hogy NE legyünk alul és felül is farmerban, mert az sok(k). Úgyhogy én ehhez tartottam magam, de mikor megláttam ezt a jelenetet, azonnal össze kellett próbálnom a sötétebb farmeringemet a hasonló színű halarás barrel típusú farmerommal. El is határoztam, hogy én ezt így lehozom, csak csavarok egyet az egészen egy nagyon feltűnő bizsuval, ami annyira csicsás, hogy nagyjából semmihez nem való, én mégis oda vagyok érte. Szerintem összességében nagyon feldobta a csupa farmer szettet, oldotta a szigorú sötétkéket. Többen is mondták, hogy nagyon tetszik nekik. (Jóvanna'! Néha vannak érdekes ötleteim nekem is.)

.

Végtelenül gyorsan tudok magamnak generálni egy jó kis szorongást. 

És erre a lehető "legjobb" időpont az éjszaka - hajnal.

Még pénteken derült ki, hogy Miklós jön szombat estére a haverjaihoz meglepetés szülinapozni, és előtte beugrik egy kávéra hozzánk. Mondta, hogy nagyon nincs kedve Budapestről elvezetni idáig, majd aztán vissza, de mégiscsak a gyermekkori barátai, meg minden. Végül csak megérkezett, és mondta, hogy nem fog alkoholt inni, mert hajnalban vissza szeretne érni Budára, amúgy is, vérvétele lesz hétfőn, nem fogja szétcsapni magát. Mi azért mondogattuk neki Charlieval, hogyha mégis úgy dönt, akkor Charlie érte megy a buliba, itt alszik, vasárnap délelőtt meg majd visszaviszi az autójához. Ránk is hagyta, de láttam rajta, hogy a fejébe vette a programot, attól aztán nem fog eltérni. 

Ok. Azért Charlie telefonja a hálóban volt (normális esetben minden kütyü ki van tiltva onnan), és a legnagyobb nyugalomban lefeküdtünk aludni.

Olyan hajnal három körül felriadtam, és kezdtem azon pánikolni, hogy rendben, hogy nem iszik, de biztosan fáradt lesz, mi van, ha elalszik a volán mögött. Innen már egyenes út vezetett egy combos kis szorongáshoz, és tartott egészen addig, míg nem jött a telefonomra egy üzenet, hogy szerencsésen hazaért. Annyira megkönnyebbültem, hogy írt, pedig most nem is mondtam, de valószínűleg érezte, hogy ez szükséges nekem. Persze utána már ennek a farvizén olyan hülyeségeket álmodtam (Mór elveszett), hogy kifejezetten örültem a reggelnek. 

Ma talán Belamiék is eljönnek, ha a konyha kiállításon nem fárad el Ági túlzottan.

Ők végül vettek egy nagyobb lakást, ami teljesen új, nagyon jó helyen van, és nyárra lesz teljesen kész. A ház már áll, kívülről kész van, a belső tereket kell kitalálniuk, mert azt az ő ízlésük szerint csinálják meg. Ági mostani lakása is ettől a cégtől való, nagyon jó tapasztalatai vannak velük, ezért is választották ezt a megoldást végül. A kertes házzal kompromisszumokat kellett volna kötniük, vagy nagyon ki kellett volna költözniük a városból, azt meg Ági nem akarta. Végül arra jutottak, hogy most ez a legoptimálisabb, később ezt a lakást jól tudják értékesíteni, ha mégis ragaszkodnak a kerteshez. 

Így most lesz gyerekszoba, háló, Belaminak dogozószoba, meg hatalmas nappali. Közel lesznek a kórházhoz, és a központhoz, és ami még nagyon fontos, hogy hozzánk is. Babakocsis távolságra leszünk egymástól, nem muszáj az autót sem elővenni. 

A kórház meg azért fontos, mert úgy néz ki, mindkettőjük munkahelye lesz, ugyanis Belami egy fél állásban a helyi kórházban is lesz.

Az történt ugyanis, hogy Belami megkezdi a következő szakorvosi rezidens éveit, mert úgy érzi, a jelenlegi nukleáris medicina szakorvosi végzettségéhez nagyon jó lenne a radiológus képzés, remekül kiegészítené a kettő egymást. Ezért ehhez a helyi kórházat kereste meg, és nagyon nagy örömmel fogadták. Nyilvánvalóan az is mozgatja, hogy szeretne minél többet helyben dolgozni a családja miatt, szeretné kivenni a részét a kisfia köröli teendőkben, és úgy nehéz lenne, ha hétköznapokon reggel hattól este hatig távol van. Ez még akkor sem működik kielégítően, ha heti egy-két nap home office van. Szóval most az a terv, hogy helyben lenne heti négy napot, ebből valamennyi Budapesthez kötné, meg egy személyes jelenléte lenne ott. A többi a helyi kórház ideje lenne, és itt valamennyi ügyeletet is vállalhatna, nem kellene ezért is utaznia. 

Majd kialakul, örülök, hogy tele vannak tervekkel, és mindet szépen meg is valósítják.

Az unokánkkal minden rendben, már kaptunk képeket az arcocskájáról is.

Szerintem tiszta olyan, mint Belami, amennyire egy ultrahang fotón meg lehet ezt állapítani, de ezzel csak Charliet zsibbasztom, őket nem. (hihi)

Érdekes módon nem ruhákat vettem először neki, hanem könyveket. Ha valóban olyan lesz, mint Belami, akkor ez a lehető legjobb választás elsőre. 

HOBO, meg a családi örökségem

Először elmesélem, hogy az októberben betegség miatt elmaradt Hobo koncert tegnap este volt megtartva.

Földes László 81!!! éves, de simán végignyomta a két órás koncertet. Igazából én nem vagyok a rajongója, kb. két számát, ha ismertem, de Charlie nagyon szereti, úgyhogy azt gondoltam, miért is ne, nem árt az ízlésemet kicsit megdolgozni valami új benyomással. 

Szerintem elképesztően szép idős ember lett Földes Lászlóból, és olyan az orgánuma, a személyes jelenléte, a karizmája, hogy telejesen odavoltam érte. Én nem mondom, hogy innentől csak hobo számokat fogok hallgatni, de biztosan megkeresek párat abból, ami tegnap volt, plusz versmondást is szeretnék találni tőle, mert nagyon van érzéke ahhoz is. 

Jaj, nagyon jól éreztük magunkat Charlieval, pedig eskü', megfordult a fejünkben, hogy kedden este, hullafáradtan, inkább mégsem megyünk, mert szerdán is munka, ráadásul sok. Olyan jó, hogy győzött a smucigság, azaz, ha már kifizettük a két jegyet, akkor elmegyünk.

Meg olyan is van, hogy rájöttem, nagyon hasonlítok Apámra is.

Én külsőleg, de leginkább arcilag, teljesen Anyu vagyok, a természetem viszont inkább Apué. Az OCD-t egyértelműen az ő családjából hozom, és nagyszerűen átörökítettem Miklósra, és sokszor úgy látom, hogy Belamira is. 

Emlékszem, hogy gyerekként is társasházban éltünk, és Apu volt a rend nagy örzője, simán rászólt bárkire a szemetelés miatt, és kurvára összeszedte más szemetét, ha nem tudta ki a ludas. Csak a fejemet csóváltam akkor, hogy én bizony nem szedegetném más szemetét, nehogy már.

Aztán karácsony előtt azt vettem észre, hogy a társasházunk kerítése melletti szemetet szedegetem gumikesztyűben kutyasétáltatáskor, mert jönnek a gyerekek, és hogy néz már ki, hogy az utcán szemét van?!?! 

Most meg széttörték a kukások a szelektív kukát, nagy nehezen elvitték, de pár lakó azóta is a kuka helyére! hordja a szemetet, pedig van külön szemetes, csak az be van zárva, és gondolom lusta kinyitni. Engem ez olyan mértékben idegesített már a napokban, hogy megugrott a vérnyomásom, ahányszor kimentem a házból, esküszöm, hogy képes volt elrontani a napomat a látvány. Küzdöttem, mint malac a jégen, végül ma gumikesztyűt húztam, meg vittem le zsákokat, és összeszedtem a hajléktalanok és egyéb kukabúvárok által széttúrt szemetet, meg amit szétfújt a szél, és behordtam a zárt szeméttárolóba. Ne is kérdezzétek, van takarítónk amúgy, de nem érezte küldetésének, hogy az udvart is rendbe kapja, amit valahol megértek. Szóval utána írtam a liftre egy korrekt kis felhívást a lakóknak, hogy vegyék már észre magukat. A következő lépésem az lesz, ha ez a probléma nem szűnik meg, hogy a közös képviselőtől kikérem a kamerafelvételeket, és nem fogom sajnálni az időt, hogy megnézzem, ki rakja oda a szemetet, és esküszöm, hogy az ajataja elé fogom önteni az egészet. Faxom, de tényleg!

Na erre mondom, hogy minden fogadkozásom ellenére pont olyan leszek lassan, mint Apu.   

Hirtelen felindulásból elkövetett vásárlások

Sajnos, még mindig imádok turizni, és/meg ruhát és/vagy cipőt venni.

Rengeteg ruhám van pedig, meg sok-sok cipőm és táskám. Isten lássa lelkem, folymatosan selejtezek, meg adományozok belőle, de hiába, így is több a bevétel, mint a kiadás.

Persze igyekszem tartani magam, és tényleg csak olyasmit veszek meg, ami valamiért nagyon megfog.

Csak aztán jön egy telefon (munka), amitől menet közben elborul az agyam, és azt érzem, hogy nekem jár most egy turizás kikapcsolódásként. Aztán, ha ott meglátok egy érdekes színt, főleg, ha az a típusomnak is megfelelő, akkor...

 

És ha ez nem lenne elég, akkor pont meglátom azt a csótányroppantó talpú, bazi kényelmes cipőt, amit már vadászok egy ideje. 

Ilyen outfitekhez.

Ehh! 

A szombat

Szombaton reggel keltünk öt után kicsivel.

Levittem Mórt, szegény nem is értette, hogy mi ez a korai kelés, álmosan ténferegtünk lent elintézni a kis és nagy dolgait. 

Addig Charlie megcsinálta a szent teát, meg ettünk pár falatatot, aztán indultunk is, hogy fél nyolcra odaérjünk Charlie tesójáékhoz lerakni Mórt. Onnan negyven percet írt a GPS Óbudára, de ez -ugye- forgalomtól függ, szóval rászámoltunk még harminc percet. Természetesen így nem tartott az egész út harminc percnél tovább, de nem bántuk, mert volt idő jó parkolót keresni, aztán meg egy Starbucks-ba estünk be, és egy kellemes fél órát töltöttünk a pisztáciás kávénkkal (nekem nem jött be), meg a sütinkkel.

Aztán visszasétáltunk a workshop helyszínére, ahol egyből körbevezettek minket, majd a bőrökhöz kormányoztak, hogy válasszunk belőlük. Jaj, mind-mind valódi bőr volt, és csodálatos színek, alig lehetett választani. Végül a színtípusomnak megfelelő színekből válogattam.

Nekem arra is figyelnem kellett, hogy a domborításhoz vékonyabb bőr jó csak. Alapvetően valami szép barnát szerettem volna, de nem volt olyan, mint amit elképzeltem, úgyhogy egy petrolkéknél kötöttem ki, és ahhoz választottam a világosabb színeket. 

Mikor ez megvolt, akkor megkaptuk a sablonokat, és elkezdtük kiszabni a részeket. Charlie -ugye- mérnök, szóval a szabásmintából ő egyből vágta, hogy mi hová tartozik, szóval szerintem ő jobban szórakozott, mint én. Én meg, mint egy mérgezett egér, rohangáltam a bőrök között, mert annyi szép volt, hogy időnként meggondoltam magam a többi színt illetően. Végül maradtam az eredeti elképzelésnél, de azóta is fáj a szívem a csillogóbb bőrökért. Nem, nem bántam meg a végeredményt, mert olyan darab született, amit a hétköznapra a farmeres szereléseimhez jól ki tudok használni, és az alapvető célom ez volt.

Volt ebédszünet, úgyhogy elmentünk egy padthai wokbar-ba, és megünnepeltük a Valentin napot is.

Én azt hittem, hogy lassan készen is lesz a táska, de kiderült, hogy nagyon sok nyalánkság van még, szóval a meghirdetett kilenctől este hatig tartó workshop valóban addig is tartott.

A domborítás. Nagyon érdekes folyamat volt.

Ez egy uszkárfej szívben, ha valakinek nem egyértelmű. Én találtam a neten, és változtattam domborítás kompatibilissé. 

Ez pedig a kész mű:

A pánt is a világosabb rózsaszínű, belül pedig ugyancsak bőr a bélés (barna), nagyon jó a tartása ettől. A fedele belül egy vattacukor szín, ebbe a monogrammom is bele van ütve.

Annyira jó illata van, és olyan tetszetős, hogy a hálóban van az asztalon, és folyton rákalandozik a tekintetem, de lassan belepakolok, és használatba veszem. 

Végül de jó nap lett a szombat!

Csoda jó volt Charlieval alkotni, meg valami olyasmit csinálni, amihez egyáltalán nem értek. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lehet valami szakmunkában nagyon ügyesnek lenni, és alkotni maradandó dolgokat. 

Szívből ajánlom a Your Art Bags-ot, egy élmény volt ez velük, plusz a gyönyörű, egyedi bőrtáska. Bármikor szívesen mennék megint, lenne egy-két ötletem még más típusú táskára. 

Mikor azon igyekszem, hogy elrontsak egy jónak ígérkező eseményt

Én nem tudom mi van velem, de ez a február most az oktalan szorongások ideje.

Ahogy indult a hónap, ráfeszültem erre a táskakészítős projektre, mert azt éreztem, hogy sehogy nem akar ez összejönni nekem. Volt -ugye- az, hogy a színházi bérletünk pont 14-én kezdődik, végül azt áttestáltuk Belamiékra. Utána kiderült, hogy plusz egy fő jöhet velem, persze Charliera gondoltam, de akkor mi lesz Mórral? A fiúk az egy héttel eltolt szülinapon lesznek, és az a szomszéd sem ért rá, aki az esküvőn bevállalta Mórt. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy egyedül megyek mégis, mert egyszerűen nem volt kedvem tolni tovább az időpontot, hovatovább szerettem volna már túlesni az egészen. 

Ennek farvizén lassan egy mumussá nőtte ki magát a 14-e szombat.

A hét elejére felvettem a teendők listájára a sablon elkészítését a domborításhoz, és az egész nem tartott 15 percnél tovább, mégis úgy éreztem, hogy belefulladok ebbe a projektbe. Túl sok ötlet volt már a fejemben, meg a rengeteg megtervezett táska a telefonom memóriájában..., miközben combos kis pánikot fejlesztettem ki magamban, hogy minél rosszabbul érezzem magam.

13-án fodrász volt a délutáni program. (Teljesen véletlenül alakult így.)

Ott vettem észre, hogy előjött a herpesz a számon, olyan jól sikerült legyalulnom a immunrendszeremet ezzel a hülye szorongással. Pont a krém sem volt a táskámban, úgyhogy nem sikerült időben lekenni, majd csak itthon.

A fodrászkodás jó volt, a hajamon nagy változás nem lett, mostanában csak a végét kérem lecsapkodni, valahogy nincs kedvem sem rövidebb hajhoz, de hosszabbhoz sem. 

Este még mindig itt tanácstalankodtunk Charlieval, hogy hogyan is csináljuk a másnapot.

Végül Charlie tesója bevállalta Mórt, de akkor bele kellett kalkulálni a reggeli indulásba azt is, hogy Mórt elvigyük hozzájuk. Akkor este már azt mantráztam magamnak, hogy "nemsokára holnap este lesz már", annyira vártam, hogy vége legyen a szombatnak.

Innen folytatom, de előljáróban annyit, hogy a fentiek ellenére végül nagyon-nagyon jól sikerült a szombat.

Folyt. köv.

Charlie szülinapja

Ez most egy nagyon szép nap minden szempontból.

Ma lett 51 éves Charlie, és erre az alkalomra egy közös éttermezést szerveztem össze a fiúkkal. Már karácsonykor lestipistopoltam ezt a napot, hogy legyen idejük úgy szervezni a dolgaikat. Aztán kiderült, hogy az exem is erre a szombatra gondolta a szülinapozást a fiúk féltestvérével, mert a tesó meg 4-én született. Én általában elég jól tudok alkalmazkodni az ők programjaikhoz, ami a fiúkat is érinti, de most mondtam Belaminak, hogy Charlie szülinapja pont 7-ére esik, szóval nem vagyok hajlandó sehová átpakolni. Igazából én szóltam hamarabb, ám megértem (nem), ha mégis oda mennének inkább, de én akkor is elviszem Charliet a kinézett indiai étterembe, ahová hónapok óta vágyik.

Végül ex átpakolta jövő szombatra a bulijukat, mi meg elmentünk a Taj Mahal étterembe.

Luna sajnos beteg lett, így Miklós egyedül jött.

Öten voltunk, rengeteget beszélgettünk, nagyon-nagyon finomakat ettünk.

Utána elmentünk még Belamiékhoz kávézni, ott folytattuk a kellemes időtöltést, és én minden percét kiélveztem ennek. Olyan ritka, mikor mindannyian együtt tudunk lenni. Luna hiányzott, de egy jó ürügy, hogy hamarosan megismételjük ezt az akciót. Van itt még olyan étterem, ahol nem jártunk. 

Úgy kellett már ez a mai nap nekem, mint egy falat kenyér.

Remélem, innentől egy felfelé ívelő szakasz kezdődik. 

 

(Sakkarah)