Jó lenne azt írni, hogy kicsattanok az energiától, és pozitív vagyok, de nem.
Van most bennem egy konstans szorongás mindentől. A munkától, de a magánéleti dolgaimtól is, a bennem végbemenő (változókor) változásoktól, tényleg mindentől.
Szeretném torkon ragadni, és a "szemébe nézni" ennek a szorongás kupacnak, de igazából nem is látom egy helyben, csak kapkodom a fejemet utána.
Mondok egy példát.
Én alapvetően egy jól szervezett, előre gondolkodó nő vagyok. Bárhová megyek, már előtte nap lefuttatom magamban, az indulást, az időpontokat, mindent. Ehhez képest szombatra kinéztem a buszt a főiskolai találkozásra, a fejembe beleragadt az óra és a perc, és kb. indulás előtt derült ki, hogy nem jól. Már azt sem tudom, hogy elnéztem, vagy egyszerűen az agyam magától kötött ki egy másik időpontnál. Plusz, hogy máskor vissza szoktam ellenőrizni legalább egyszer, most azt sem, mintha valami köd ereszkedett volna az agyamra. Végül Charlie hathatós és gyors segítségével elértem a hamarabb induló buszt, de a kapkodás nem tett jót a hangulatomnak, meg úgy egyáltalán.
De ugyanezt "eljátszottam" vasárnap is, teljes nyugalommal leültem megnézni egy filmet, pedig tudtam, hogy jönnek Belamiék, és vacsorát akarok nekik csinálni. Végül kár lett volna nagy főzésbe csapni, mert előtte grillezni voltak, úgyhogy cseppet sem voltak éhesek, de ezt nem tudhattam, szóval hülyén is elsülhetett volna.
Aztán most folyamatosan a nagyszülőség témájába futok bele, ez sem véletlen.
A főiskolai találkozón, mivel levelező volt, elég változatos korosztályokból vagyunk. Én a fiatalabbak közé tartozok, mert a legtöbbnek már van unokája, és hamarosan nyugdíjba mehet, de olyan is van, aki már nyugdíjas. Volt, aki imád nagyszülő lenni, és olyan is, aki némileg teherként éli meg, hogy mindig lakik valaki a szülői házban a gyerekei közül unokával.
Eltűnődtem rajta, hogy vajon én hogyan fogom megélni a nagyszülőséget?
Annyira nagyon egyértelmű lesz minden, mint a fiúknál? Ugyanazt fogom e érezni, mint mikor Belami megszületett, és reggelente úgy ébredtem, hogy belém hasított valami hihetetlen öröm löket, hogy van egy kisfiam? Hogy éjszaka is álltam az ágya felett, és gyönyörködtem benne, meg hitetlenkedtem 19 évesen, mert annyira boldoggá tett, hogy ő van?
Kismacsónál is megvolt ugyanez, csak már magabiztosabban, magától értetődőbben, de az intenzítása nem változott.
Annyira nagyon szeretném, ha a nagymamaság is ilyen lenne, vagy ilyenebb.
Nem akarok azon szorongani, hogy csak egy cuki babát látok majd az unokámban, és ha fárasztó lesz számomra, akkor nem tudok / akarok majd igazán és hitelesen jelen lenni. Van bennem egy ilyen élmény (nem szeretném leírni, hogy kivel kapcsolatosan), és ez riaszt saját magamtól.
Vagy épp pont az lesz a gond, hogy nem férek majd eléggé közel hozzá, még úgy sem, hogy Ágival én nagyon jól vagyok.
Ilyenek (is) járnak a fejemben, és legyinthetnék rá, hogy ráér ez még, de...
A következő párbeszéd zajlott vasárnap.
Belami: -Minél hamarabb születik a gyerekünk, annál több időt tölthetünk vele. Ha várunk vele Ági szakvizsgájáig, akkor az mínusz 1 év.
Ági: (bólogat nagy lelkesen)
Én: -Várjatok! Akkor már az is lehet, hogy Hawaiiról hárman jöttetek haza?
Ági: -Azt azért nem hinném, de igazából bármi előfordulhat.
Úgyhogy nem véletlenül jön ez most folyamatosan az arcomba.
Szóval..
Van itt minden. Tűnődés, szorongás, csendes drukk, öröm, minden.
Hihetetlen szorongó lettem a menopauzától :(
VálaszTörlésJaj! Akkor ez is vastagon benne van. :-(
Törlés