Nyűgös voltam, sírós, harapós, és még örülhettem, hogy ez nem egy héttel előbb kezdődött, mint általában szokott, szóval jóval rövidebb volt a szenvedés, de annál intenzívebb.
Délutánra eljött a pillanat, hogy hazafelé a buszon elkezdtem pörgetni magam a sírás felé, de annyira, hogy a végén kinevettem magam. (Remélhetőleg ebből semmi nem látszott mások számára.)
Csak annyi történt, hogy a buszom mindig elmegy Anyuék előtt, ahol a két fiúval laktam egy ideig a válás után, és erről eszembe jutottak azok az évek, meg vádolni kezdtem magam, hogy sokkal jobban is csinálhattam volna akkor és ott, ami tök hülyeség, de a sírásig hergeltem magam ezzel.
Láttam az összebújós estéinket, egy Petőfi kötetet, amiben volt egy csomó kedvenc versük, mindig kérték őket esténként.
Láttam, ahogy reggelenként indulunk az oviba, iskolába, közben esős napokon csigákat mentünk az útról, hogy ne menjenek keresztül rajtuk.
Emlékeztem hogyan siettem haza minden egyes nap, hogy végre velük lehessek, mert jobban rájuk voltam szorulva én, mint ők rám.
És csak cibáltam elő egyik képet a másik után az elmém legféltettebb bugyraiból, míg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen én most sírni szeretnék, ezért csinálom ezt. Ezen meg nevetnem kellett.
Hát így.
A vidámabb zárás érdekében megmutatom az új manikűrömet, ami csodás összhangot mutat a kesztyűmmel & sapkámmal. Hát nem gyönyörű? :-)
