Mikor a szüleim elváltak, akkor először az öcsémmel mindketten Apunál voltunk, aztán megosztoztak rajtunk, úgyhogy én maradtam, az öcsém meg Anyuhoz került.
Na, innentől kezdve az apai nagyanyám vette kézbe egy-két dolgom, többek között azt, hogy mit is mozogjak.
Ésss! a balettet találta ki, mert olyan x lábú voltam, meg amúgy is, a balett olyan nőies.
Hát én nagyon szenvedtem tőle, de mégis sokat köszönhetek neki, mert nagyon hajlékony vagyok, és a mai napig emlékszem egy csomó pozícióra, amit a család szórakoztatására be tudok mutatni, illetve kevésbé taposom befelé a cipőimet, mint előtte, főleg, ha figyelek a járásomra.
A balett olyan igazi volt, egy öreg, majdnem vak zongoristával, meg egy nagyon csinos Jutka nénivel, aki mindig dresszben, kis szoknyában nyomta az órákat, és beállt a rúd mellé, hogy bemutassa a gyakorlatokat.
Szőke volt, enyhén sminkelt, és mindig hegyes kis kontyban volt a haja a feje tetején.
Kedves és türelmes volt, mégsem szerettem balettra járni, talán a többi gyerek miatt, már nem emlékszem pontosan. Jobb volt nekem otthon, szerettem egyedül lenni már akkor is.
Hogy ez most miről jutott eszembe?
Kezembe került az egyetlen balettos képem a fészes játék miatt, és feltolultak az emlékek.
Most épp nem a legjobbak.
Például, hogy mennyire utáltam gyerek lenni, hogy mennyit voltam szomorú és magányos, és az a gyerek SOHA nem szeretnék újra lenni, szóval én nem szoktam visszavágyni a gyermekkoromba.
Pedig szerettek, imádtak a családban, és szerintem az oviban és általános alsóban is sajnálgattak a felnőttek, mert elég sajnálni való sovány, csendes kislány voltam, szomorú szemekkel.
A gyerekek meg többnyire nem nagyon tudtak ezzel mit kezdeni, így békén hagytak. Volt egy-két kis barátnőm, aztán jól is volt, sokszor ők is a terhemre voltak inkább.
Ha pedig valaki mégis belegyalogolt a lelkembe, azt megvertem.
Tulajdonképpen a későbbi, általános negyedikben kialakult legjobb barátsággal is ez volt az első tranzakcióm: össze-vissza rugdostam a majdani barátnőm hófehér térdzokniját, mert nagyon nagy volt az arca.
Később jobb lett.
Úgy általános negyedikben találtam magamra, köszönhetően annak, hogy az osztályfőnököm egy férfi lett, aki Apu sporttársa volt, úgyhogy elkezdett "futtatni" a suliban, én meg szárnyakat kaptam, és onnantól kitűnő tanuló voltam nyolcadikig, meg a társasági élet egyik központja.
Azóta is azt vallom, hogy igazából nem az iskola a lényeg, hanem a pedagógus, mert az tudja/nem tudja kibontani a gyermekben rejlő tehetséget, ő tud/nem tud szárnyakat adni. Na de ez már egy másik téma.
Mutatom kicsit azt a képet, ami így felkavart:
De jó ez a kép!:)
VálaszTörlésÉn sem szerettem gyerek lenni, valahogy mindig az a pszichológiai duma jut a gyerekkoromról eszembe, hogy "egy gyerek ne azért legyen jó, mert nincs más választása".
Köszönöm! <3
VálaszTörlés