Holtpont

Azt hiszem, hogy péntek környékén billentem át a saját holtpontomon.

Addig egyszerűen nem sikerült teljesen jól lennem. Kedden vagy szerdán kijött a herpeszem is, ami egyértelműen szokta jelezni, hogy az immunrendszerem nincs rendben. (Jó ég, mit rettegtem, hogy az esküvőre herpeszem lesz! Szerencsére megvárta a végét, hogy a fene enné meg.)

Szinte biztos vagyok benne, hogy a hormonjaim szórakoznak, mert még mindig nem jött meg, és a súlyom is nő indokolatlanul. Szerintem ez nem igazi súlygyarapodás, csak a visszatartott víz, mert normálisan eszek, és számolom a kalóriákat. Elképzelhető, hogy a változókor miatt már ez sem elegendő, de azért reménykedek, hogy nem marad rajtam, és nem kell szigorítanom sem ennél jobban. 

Szóval pénteken reggel úgy ébredtem, hogy kezdek jobban lenni.

Jelenleg offoltam a vitaminokat és az allergiára sem szedek semmit. Nem mondom, hogy néha nem kap el a tüsszögés és a szemviszketés, de nem rosszabb, mint gyógyszerrel is volt. Azért felírattam és kiváltottam az az orrsprayt, amit Lobelin ajánlott, de még nem vetettem be, hátha átvészelem ezt a hónapot minden nélkül, kicsit telítődtem a gyógyszerektől, egyebektől. Cserébe igyekszem nagyon változatosan enni, még sok-sok vitamint lehet összeszedni a jól megválogatott ételekből, van napfény, és a húsok helyett is van alternatíva, bár azt azért hetente egyszer-kétszer eszek. Én ezt most átmenetileg tervezem, aztán majd visszatérek pár étrend kiegészítőhöz, de úgy éreztem, hogy ez most kell nekem.

Mi van még?

• Hennáztam szerdán.
• Pénteken fodrásznál voltunk, ment a szokásos acélmagnóliás hangulat, jót beszélgettünk, pletykáltunk. 
• Épp csak a végét csapta le a hajamnak, most nem olyan felnyírt és rövid, így aztán alig látszik, hogy fodrásznál jártam, 
• Belamiék még nászúton, nagyon élik. Gyönyörű helyeken járnak (Hawaii), küldik a képeket és a videókat. 
• Kismacsóék közös otthont akarnak venni Lunával, ennek örülök, de vannak szorongásaim ezzel kapcsolatosan. Nyilván saját tapasztalataimból erednek, ezért igyekszem nem átnyomni senkire, csak azt felvetni, ami észszerű. Nem könnyű.
•  Ma is futottam, így meg is lett a heti három edzés, de lehet, hogy holnap még letolok pár kilométert.

Remélem, hogy ez már tényleg a régi kerékvágás, ami jó nekem. 

Tévelygéseim az egészségügyben

Ma a fogorvos feltette az implantátumra a koronát, vagy hogy is mondják ezt.

Még 2006-ban kaptam ezt a csapot a letört, előtte gyökérkezelt fogamba, és a rajta lévő fogszínű borítás valamikor 2023-ban lejött. Mivel oldalt lévő fog, nem látszott, de azért engem zavart. Főleg, hogy nem tudtam azt sem, az implantátum sérült e. 

Aztán januárban kértem időpontot a területileg illetékes orvoshoz, és február közepére kaptam. (Azért, hogy belenézzen a számba, és megmondja mennyiért, és mikor tudja megcsinálni.) Valahogy volt egy rossz érzésem, úgyhogy februárban kértem időpontot egy sokak által ajánlott maszek orvoshoz is. Oda hamarabb kaptam, mint a másikhoz. Elmentem, megnézte, azt mondta, ha az implantátum nem sérül, mikor lecsiszolja róla a műanyag maradékát, akkor arra tud koronát csinálni 50 ezerért. Ha új kell a csapból is, akkor 70 ezer. 

Aznap, mikor az sztk-s orvoshoz készültem, felhívott az asszisztense, hogy beteg lett a doktornő, nézzünk másik időpontot, majd benyögte március közepét. Mondtam neki, hogy ne vicceljen már, mégis miért várjak hónapokat 10 perc miatt, hogy mondjon egy árat, mert ez fizetős lett volna ott is mindenképp. Hebegett, habogott, végül mondtam neki, hogy akkor inkább hagyjuk az egészet, én nem fogok júniusig ezzel sz.rakodni. 

Így történt, hogy végül a maszek dokit választottam, és nem bántam meg.

Szépen le tudta szedni a csapról ami nem kellett oda, levette a mintát, és ma megcsinálta. Továbbra sem látszik semmi, de én érzem, és most nagyon örülök magamnak.

És még nincs vége.

Csinál még nekem pár folyékony? fognyak tömést, hogy az elvékonyodott (régen szarrá súrolt) fognyakakat megerősítse, meg így szebb lesz a mosolyom is. Azóta már megtanultam helyesen fogat mosni, de előtte... inkább hagyjuk is, nem tudom miért kellett szétsúrolnom a fogaimat. 

Mammográfia pipa, új munka miatt tüdőszűrés pipa.

Még egy nőgyógyászati szűrés, meg az elmaradt endokrinológus, és erre az évre letudtam -remélhetőleg- az orvosos dolgokat. 

Étkezések, de meddig is?

Múltkor Belamival beszélgettünk arról, hogy tulajdonképpen hány étkezés az ideális, és jobb e sokszor kicsit enni, mint inkább háromszor, bőségesen? 

Egy ideje inkább az utóbbit olvastam jobbnak, mert most az a megállapítás, hogy nem jó, ha a hasnyálmirigyet folyamatos inger éri, hagyni kell pihenni. Belami konkrétan arról beszélt, hogy mostanában olvasott egy orvosi tanulmányt, ahol arról írtak, hogy napi nyolc órába kellene az étkezéseket belesűríteni, és a többi tizenhat órában nem enni, csak inni. Tiszta vizet. Nyilván, ez csak egészséges embernek ajánlott, de én azért úgy is meredeknek érzem. Mondtam is Belaminak, hogy nekem ez biztosan nem menne, de nem is látom át, hogy nyolc órában mennyi érkezést lehetne megvalósítani. Belami azt mondta, ő ki fogja próbálni, mert ezzel lassítani lehet az öregedést, meg egyéb jó élettani hatásai is vannak.

Azért szöget ütött a fejembe a dolog, mert mostanában eléggé eltolódott a vacsorám ideje.

Mióta későn sötétedik, és meleg van, az utolsó séta a hosszú, és sokszor este kilenckor még a futiban bajlódunk, szóval, ha kilenckor eszek, akkor másnap reggel hat-hét óráig kilenc, maximum tíz óra telik el, ami tényleg kevés. 

El is kezdtem gondolkodni, hogy hogyan csinálhatnám jobban, és most az van, hogy reggel hét körül reggelizek, nem túl sokat, mert nem esik jól, aztán van tízórai tizenegy körül (gyümölcs és egy kis joghurt, vagy gabonás dolog a lassabb felszívódás miatt), az ebéd egy-két óra magasságában, ez bőségesebb. Futós napokon igyekszem letolni a távot öt óra körül, és legkésőbb hétkor megvan a vacsora sok fehérjével, közepes mennyiségben. 

Így azért tizenkét óra biztosan van az utolsó étkezés és a reggeli között, de szombaton például úgy jött össze, hogy ötkor már megvacsoráztam, úgyhogy tizennégy óra telt el a két étkezésem között.

Attól féltem, hogy nagyon nehéz lesz.

De egyáltalán nem. Teljesen belefér, szenvedés nélkül. A közérzetem sokkal jobb, a mérleget meglátjuk majd, de összességében sokkal optimálisabbnak érzem az egészet így, hogy testre szabtam magamnak. Az az érdekes, hogy többször is végigaludtam az éjszakát, ami nálam nagyon ritka. 

Hamarosan megyek terheléses vércukor vizsgálatra, meg inzulint is néznek majd 0, 60 és 120 perckor, kíváncsi leszek...   

Egy pillanat boldogság

Tegnap rengeteget dolgoztam az irodában, gyakorlatilag az ebédemet is a gép előtt ettem meg, annyira. 

Hajtott, hogy utána lazulhassak, meg még ma is pihenősebb napot csináljak.

Este hazajött Belami, nagyon jó volt.

Mórral elmentünk elé esti séta alatt. Mórci szaglászott, elvolt, és mikor mondtam neki, hogy "Nézd már, ott jön Belami!", akkor kilőtt, és olyan örömtáncot járt a gyerek körül, hogy nem lehetett nevetés nélkül megállni. Teljesen odavan, ha valamelyik fiú hazaér, egyszerűen imádja őket. 

Persze meg is értem, Belami egész este szórakoztatta Mórt, bújkáltak, kergették egymást a lakásban. Belami még fürdéskor is beengedte őt a fürdőszobába, hallottam, hogy beszél hozzá, Mór meg -szerintem- feküdt a kilépőn, és hallgatta. 

Aztán a kanapén feküdtek együtt, Belami már félig aludt, Mór meg a macijával asszisztált ehhez. 

Végül Belami elment aludni, Mór bekísérte a szobájába, és az alvós maciját lepottyantotta Belami ágya elé, hogy azért ott is legyen kicsit, mert aludni azért visszajött, a szokás -kérem- nagy úr. 

Sajnos ez egy ilyen rövid vizit volt, mert ma reggel már ment vissza Pestre dolgozni. 

Anyu egyre jobban van, felmerült, hogy hamarabb hazaengedik, mint egy hét.

Ma is beszéltünk, már teljesen olyan volt a hangja, mint mikor otthonról hív. Nagyon örülök.

Amúgy tegnap este volt egy pillanat.

Mór visszakocogott a fiúk szobájából, felvett egy másik játékot, és begömbölyödött a fekhelyére (amúgy nem sokszor használja, a parkettán, kövön szeret aludni a meleg bundája miatt), rajtam meg átfutott, hogy mindenki rendben van, én is, a dolgok is, és olyan jó érzés volt ebben a pillanatban megpihenni, és semmi másra nem gondolni. 

Kezdjük hálásan a napot!

Ma reggel félálomban számba vettem, hogy mennyi minden szép és jó van az életemben, és igazán szerencsés vagyok.

A legfontosabb a családom és az egészségem.
Egészségem köszi, rendben!
Aztán van mellettem egy társ, akivel sokat (mostanában rengeteget) nyűglődünk egymáson, de azért csak vele lehet, hogy jelzem felé a rosszkedvemet, pár perc után meg már hangosan nevetünk, mert kitalál valami vicceset nekem. (Sajnos ő nem ilyen szerencsés velem, de igyekszem.)

A két fiú. Nekem ők tökéletesek.
Vasárnap öten mentünk Zozóékhoz szülinapi ebédre (Charlie testvérének volt), úgyhogy én az autóban beszorultam hátra a két fiú közé. Mindkettő jó magas, széles vállakkal, szóval tényleg be voltam szorulva, de úgy élveztem. Sugározták át a jó, és nagyon erős energiájukat, ismerős volt a melegük, az illatuk, hisz szimbiózisban éltünk mindig is.
Borzasztóan megvisel, hogy távolodnak, pedig tudom, hogy így kell lennie. Ez a világ rendje, és nem is akarom, hogy a szoknyám szélén maradjanak, mert az nem lenne normális.
Tudom, hogy ez a leválás a mostani rosszkedvem egyik fő kiváltója, de reményeim szerint szépen belerázódok majd. Nem könnyű.

A munka.
Rendben, nem elégít ki, de elég jó a fizetésem (sokkal több, mint az állami fenntartásúban volt, és kevesebbet is gürcölök érte), több a szabadidőm, és fizikailag sem nem szakadok bele egyáltalán. Inkább az idegeim lógnak időnként cafatokban, de legalább van alkalmam visszatöltődni.
Ráadásul tudok változtatni ezen, ha akarok. Most nem akarok, úgyhogy jobb, ha befogom, és csinálom. Ennyi.

Azt hiszem jó nekem. 😉

Lépcsők

Ma rájöttem, hogy a világ legjobb lépcsőzőgépe van nekem: le-, meg felszaladok a kilencedikre néhányszor, oszt' jól is van.
Erre a héten jöttem rá, mert tervezetten szerelték a liftajtót, úgyhogy minden áldott nap meg kellett másznom a kilenc emeletet.
Észrevettem, hogy nem vagyok túl jó kondiban annak ellenére sem, hogy a munkám miatt rengeteget lótok-futok, biciklizek.

Ezért az új edzésprogramom a következő.
Callanetics gyakorlatok, a blokkok között le-, meg felszaladok kilenc emeletet. Nem viccelek, komolyan ezt csinálom.
Szerencsére ritkán találkozok emberrel menet közben, kínos lenne.

Amúgy elhűltem a hajlékonyságom visszafejlődésén is, mert a Callanetics gyakorlatokban én nagyon perfekt voltam mindig is (rohadt lazák a csípőizületeim), de ez a "mindig is" a múlté, úgyhogy nyugodtan összekaphatom magam ezen a tájon is.  

A lecke

Azt még nem is meséltem, hogy kedden a vonaton találkoztam egy bácsival, aki miatt megint ráébredtem, hogy nagyon kell értékelni azt, amit olyan természetesnek veszek: az egészségemet.

Úgy jött be a fülkébe, hogy szinte átesett a küszöbön, nekem meg az jutott az eszembe, hogy "ha ez részeg, kereshetek másik helyet", főleg, hogy tök egyedül voltam bent.
De nagyon udvariasan, szépen beszélt, aztán megláttam, hogy remeg a keze, a lába..., nagyon. Gondolom Parkinson-kór, vagy ilyesmi.
Elkezdett valamit a szandálján igazgatni, szerintem beljebb akarta csatolni, de olyan nagyon nehezen ment neki, hogy megkérdeztem: segítsek e. (Na itt most megjegyezném, hogy valószínűleg a munkám miatt, de a magánéletemben nagyon zárkózott vagyok: nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kezdeményezek semmit vonaton, utcán, stb..., szóval az, hogy felajánlottam egy vadidegennek: becsatolom a szandálját, az már tényleg az a kategória, hogy megkerülhetetlen a segítségnyújtás, mert egyszerűen bunkóság lett volna nem észrevenni a küzdelmét.
Erre ő: -Jaj, nagyon kedvesnek tetszik lenni, de meg kell oldanom egyedül, sajnos ez már mindig így lesz, és nekem hozzá kell szoknom. Ma reggel is felkeltem hajnali háromkor, hogy egyedül megcsináljak mindent magam körül és el tudjak indulni most. (12 óra körül volt épp.)
Mondta mindezt valami végtelen derűvel, nekem meg egy pillanat alatt telefutott a szemem könnyel, meg a szívem ki akart szakadni, hogy ez a bácsi így is hogy tud örülni az életnek, és a sok nehézség neki csak akadály, amit le kell győzni.
És bizony még hosszú percek teltek el, de a szandálját egyedül csatolta vissza, majd elégedetten hátradőlt.
Én meg eltűnődtem azon, hogy mennyire természetesnek veszem az egészségemet. Azt, hogy nekem a szandám beljebb csatolása 10 másodperc, hogy otthon bárhová felmászok takarítás okán, hogy nem gond, ha elromlik a lift, és fel kell menni a kilencedikre, vagy nincs buszjegyem, és ki kell gyalogolnom, bicikliznem valahová, stb...
Végül is, kedden leckét kaptam az életből megint.