Nincs most ötletem, hogy mi legyen a cím

Az elmúlt hét egy merő gyönyör volt a két színházzal, kirándulással, úgyhogy most elég nehéz visszatalálni a szürke hétköznapokba. 

Az operett szombaton kellemes volt, semmi kiakasztó, semmi újítás. Nekem tetszett, bár nem vagyok egy nagy operett rajongó. 

Vasárnap reggel elindultunk Dédestapolcsányba, rögtön Szilvásvárad mellé, nagyon jó volt. 

Van is egy "abszolút boldogság" pillanatom innen, mikor Charlie, Mőr és én a szállásunk hátsó kertjében fetrengtünk, Charlie egy napozószéken, én a hintaágyban, Mór a fúben. Ráláttam a patakra, hallottam a csobogását, majd kinyúltam a lábammal, hogy meglökjem magam a hintán, úgyhogy volt még ez a lágy ringatózás, meg a madárcsicsergés... Elraktároztam alaposan ezt a pillanatot. 

Túráztunk is egy kisebbet, Mór nagyon élte ezt az egészet, a boldogsága meg ragadós tud lenni nagyon. 

Még hétfőn is ott voltunk, kimentünk a vásárra, de nekem az csalódás volt, Csupa bóvli, én azt hittem, hogy kézműves cuccok lesznek, de sajnos abból volt a legkevesebb. Végül én elég gyorsan visszamenekültem Mórral a szállásra, a kedvenc patakom mellé, Charlie meg még nézelődött kicsit, de aztán jött ő is. Csak délután indultunk vissza, még Gyöngyösre is elautóztunk egyet látogatni, estére értünk haza.

Azt nem állítanám, hogy nem szaladt el a ló velem étkezés terültén, mert válogatás nélkül mindent magamba tömtem, ami a kezem ügyébe került. Volt a csokis drazsétól elkezdve a pizzán át minden, úgyhogy majdnem egy kilóval voltam több kedden reggel, mint mostanában. Mára már visszaállt a súlyom hatvanöt alá (nyilván vízvisszatartás volt inkább, mint valódi hízás), de tegnap még úgy kivántam az édességet, valószínűleg az összeborogatott inzulinháztartásom miatt, hogy a falat tudtam volna kaparni a kíntól. Végül csináltam egy zabpelyhes túrós süteményt cukormentesen, kiszámoltam mennyi fér bele, és muszáj volt annyival beérnem, holott az egész tepsivel magamba tudtam volna tömni. Aztán este tornáztam, és onnantól jobb lett, a mozgás mindig segít a helyére rántani a vércukromat és az inzulinháztartásomat. Összességében ma már a régi rutin szerint haladok, ez is egy olyan pont volt, ahol könnyen feladhattam volna az egészet, de túl sok energiám fekszik ebben december óta, észen vagyok. Ráadásul újra és újra meg kell állapítanom, hogy egy inzulinrezisztenciával küszködőnek azért kell a kontroll a szénhidrátban (is), mert a sok "rossz" szénhidrát még többet akar, előjön a farksaéhség, amit nagyon nehéz kordában tartani. Ha stabilan van a vércukrom, és mozgás is van, akkor sokkal kevésbé játszik ez a mindent elsöprő éhség. 

Kismacsó itthon van, tanul az államvizsga második felvonására, az első ötös lett. Eddig nagyon pöpec minden. 

Belamival csak telefonon értekezünk több, mint egy hete, de minden rendben vele, sokat túrázik, ez most a legkedvesebb hobbija. Azt tervezi, hogy nyáron Grúziába megy egy hosszú gyaloglásra... Annyira nem bánnám, ha inkább itthon túrázgatna. 

No, megyek a dolgom után!

Étkezések, de meddig is?

Múltkor Belamival beszélgettünk arról, hogy tulajdonképpen hány étkezés az ideális, és jobb e sokszor kicsit enni, mint inkább háromszor, bőségesen? 

Egy ideje inkább az utóbbit olvastam jobbnak, mert most az a megállapítás, hogy nem jó, ha a hasnyálmirigyet folyamatos inger éri, hagyni kell pihenni. Belami konkrétan arról beszélt, hogy mostanában olvasott egy orvosi tanulmányt, ahol arról írtak, hogy napi nyolc órába kellene az étkezéseket belesűríteni, és a többi tizenhat órában nem enni, csak inni. Tiszta vizet. Nyilván, ez csak egészséges embernek ajánlott, de én azért úgy is meredeknek érzem. Mondtam is Belaminak, hogy nekem ez biztosan nem menne, de nem is látom át, hogy nyolc órában mennyi érkezést lehetne megvalósítani. Belami azt mondta, ő ki fogja próbálni, mert ezzel lassítani lehet az öregedést, meg egyéb jó élettani hatásai is vannak.

Azért szöget ütött a fejembe a dolog, mert mostanában eléggé eltolódott a vacsorám ideje.

Mióta későn sötétedik, és meleg van, az utolsó séta a hosszú, és sokszor este kilenckor még a futiban bajlódunk, szóval, ha kilenckor eszek, akkor másnap reggel hat-hét óráig kilenc, maximum tíz óra telik el, ami tényleg kevés. 

El is kezdtem gondolkodni, hogy hogyan csinálhatnám jobban, és most az van, hogy reggel hét körül reggelizek, nem túl sokat, mert nem esik jól, aztán van tízórai tizenegy körül (gyümölcs és egy kis joghurt, vagy gabonás dolog a lassabb felszívódás miatt), az ebéd egy-két óra magasságában, ez bőségesebb. Futós napokon igyekszem letolni a távot öt óra körül, és legkésőbb hétkor megvan a vacsora sok fehérjével, közepes mennyiségben. 

Így azért tizenkét óra biztosan van az utolsó étkezés és a reggeli között, de szombaton például úgy jött össze, hogy ötkor már megvacsoráztam, úgyhogy tizennégy óra telt el a két étkezésem között.

Attól féltem, hogy nagyon nehéz lesz.

De egyáltalán nem. Teljesen belefér, szenvedés nélkül. A közérzetem sokkal jobb, a mérleget meglátjuk majd, de összességében sokkal optimálisabbnak érzem az egészet így, hogy testre szabtam magamnak. Az az érdekes, hogy többször is végigaludtam az éjszakát, ami nálam nagyon ritka. 

Hamarosan megyek terheléses vércukor vizsgálatra, meg inzulint is néznek majd 0, 60 és 120 perckor, kíváncsi leszek...   

Azt tapasztalom,

hogy sokkal jobb itthon reggelizni, közvetlenül felkelés után.

Mikor gyerek voltam, gyűlöltem reggelizni (meg úgy általában enni).
Mindenki az éhenhalástól féltett, tényleg nagyon sovány kislány voltam.
Aztán egyszer az iskolában (még alsóban) elszédültem délelőtt, és kiderült, hogy azért, mert nem reggelizek.
Na, innentől rám is szálltak otthon, és ennem kellett pár falatot iskola előtt, egyszerűen rosszul voltam ettől.
Rendesen berögzült, hogy utálok felkelés után enni, nekem úgy a jó, ha eltelik 1-2 óra, utána eszek.
Az előző munkahelyemen ez így is volt az elmúlt tíz évben, punktum.

Aztán Belami többször mondta, hogy reggel azonnal kell enni, ezt tanulta az egyetemen, csakhogy ő is utálja.
Kismacsó viszont ébredés után azonnal ül az asztalhoz, és félig csukott szemmel, de reggelizik mindig, ugyanígy Charlie is.

Na most, az új munkahelyemre későbbre kell beérni (többnyire), úgyhogy ha kivárnám ezzel a reggelit, akkor az délelőtt kilenc körülre esne. Ez tényleg soká van már nekem is.
Úgyhogy elkezdtem itthon reggelizni, és azt vettem észre, hogy sokkal energikusabb vagyok egész délelőtt, és pici tízóraival, ami sokszor csak egy tejeskávé, tök jól elvagyok délután egyig is.
Az uzsonna sokszor kimarad, van helyette korai vacsora, aztán maximum egy lightos utóvacsora.
Általában négy-öt étkezésem van, és ha odafigyelek, meg előre gondolkozok, akkor tök jól alakul a kajálásom, már csak a mennyiségekből kellene picit faragni, aztán jól is van.
(Csak érdekességként, Belami szerint egészséges embernek naponta háromszor kell(ene) ennie, ez most az új tan. Szerintem meg ez eléggé egyéni.)

Utoljára májusban volt nézve tsh és t3, t4, meg nulla és százhúsz perces cukor & inzulin, minden tökéletes volt. Annyira, hogy a százhúsz perces cukrom nem ment az éhgyomri alá, amit szinte soha nem sikerült még kivitelezni, mert egy picit mindig alatta volt.
Jóóó vagyok, na! :-)

Egészségügyi nap

Kimaxolom még a munkahelyemen az utolsó hetet (ha már az Egészségházban dolgozunk), mert ma voltam terheléses cukor és inzulin vérvételen (0' és 120'), TSH mérésen, és közötte még a fogászatra is beugrottam a bölcsességfogamat megmutatni. Kaptam is beutalót a szájsebészetre, mert ki kell valamikor húzni, tekintve, hogy nincs helye, nő az arcomba bele. Remek.

Én lettem olyan rosszul a cukros víz megivása után, hogy komolyan azt éreztem: én ezt most ki fogom hányni.
Sajnos evés után sem lett sokkal jobb, egész nap szédelegtem, totál odacsapott az inzulinháztartásomnak ez kis "móka".

Munka után meg Charlie elvitt vacsorázni egy olasz étterembe, még a névnapom miatt, ami a napokban volt.
Annyira nem voltam formában még mindig, mert elcsomagoltattam a vacsorám felét, de a másik fele már csudi jól esett.

Mindent bele saláta hétvége

Elég sokat veszekszünk Charlieval mostanában, mintha most lenne a hetedik évünk, pedig nem is, már a nyolcadikat is elhagytuk.
Nyilván fáradt, ezért kevésbé tudja kontrollálni magát, én meg ugrok azonnal.

Az is baj, hogy ordibálás közben arra jutottam, talán olvassa a blogom. Mert azt is mondta, hogy inkább osztok meg mindent a virtuális világgal, mint vele.
Nos, ennek csöppet sem örülök, sőt, fontolgatom, hogy lelécelek, de úgy nincs kedvem, szeretem az életemnek ezt a pöttyös kis fészkét.

Aztán szombat estére lecsillapodott minden, salátát ettünk (megint) a tévé előtt, hozzá száraz muskotályos fehér bort ittunk, kerek lett a világ.

Azt nem mondom, hogy gusztusosan néz ki, de nagyon finom, ezt nyugodtan elhihetitek nekem.
Van benne minden finomság: salátalevél, répa, káposzta, kukorica, paradicsom, jégcsap retek, sajtok (mozzarella, cheddar, Pannónia), olívaolaj, joghurt, krémsajt, és eszembe sem jut minden összetevő.

Tele hassal eszközöltem magamon egy kisebb kozmetikai kezelést, plusz szemöldökfestést, utána hajat mostam.

Mivel tegnap délelőtt a szokásos takarítás is megvolt, így a mai nap pihenős.
Anyuéknál ebédeltünk Charlieval, a fiúk még az apjuknál voltak.
Nem ettem sokat, de megint tök rosszul voltam utána, nekem rengeteg a leves+második+desszert. Nem szoktam hozzá, többnyire ebédre vagy levest, vagy húst eszek valamivel. A desszert meg jó a délutáni kávéhoz.

Mindenesetre hazajöttünk, én meg feljelentkeztem egy zárt inzulinrezisztenciás csoportba, már fel is vettek.
Elkezdem komolyabban beleásni magam a témába, mert kb. utolsó percben vagyok, mikor még gyógyszer nélkül is helyre lehet pakolni a vércukromat, és még az inzulinom is rendben. Nem szeretnék cukorbeteg lenni, mint szegény nagyapám volt.