Kezdjük hálásan a napot!

Ma reggel félálomban számba vettem, hogy mennyi minden szép és jó van az életemben, és igazán szerencsés vagyok.

A legfontosabb a családom és az egészségem.
Egészségem köszi, rendben!
Aztán van mellettem egy társ, akivel sokat (mostanában rengeteget) nyűglődünk egymáson, de azért csak vele lehet, hogy jelzem felé a rosszkedvemet, pár perc után meg már hangosan nevetünk, mert kitalál valami vicceset nekem. (Sajnos ő nem ilyen szerencsés velem, de igyekszem.)

A két fiú. Nekem ők tökéletesek.
Vasárnap öten mentünk Zozóékhoz szülinapi ebédre (Charlie testvérének volt), úgyhogy én az autóban beszorultam hátra a két fiú közé. Mindkettő jó magas, széles vállakkal, szóval tényleg be voltam szorulva, de úgy élveztem. Sugározták át a jó, és nagyon erős energiájukat, ismerős volt a melegük, az illatuk, hisz szimbiózisban éltünk mindig is.
Borzasztóan megvisel, hogy távolodnak, pedig tudom, hogy így kell lennie. Ez a világ rendje, és nem is akarom, hogy a szoknyám szélén maradjanak, mert az nem lenne normális.
Tudom, hogy ez a leválás a mostani rosszkedvem egyik fő kiváltója, de reményeim szerint szépen belerázódok majd. Nem könnyű.

A munka.
Rendben, nem elégít ki, de elég jó a fizetésem (sokkal több, mint az állami fenntartásúban volt, és kevesebbet is gürcölök érte), több a szabadidőm, és fizikailag sem nem szakadok bele egyáltalán. Inkább az idegeim lógnak időnként cafatokban, de legalább van alkalmam visszatöltődni.
Ráadásul tudok változtatni ezen, ha akarok. Most nem akarok, úgyhogy jobb, ha befogom, és csinálom. Ennyi.

Azt hiszem jó nekem. 😉