A lecke

Azt még nem is meséltem, hogy kedden a vonaton találkoztam egy bácsival, aki miatt megint ráébredtem, hogy nagyon kell értékelni azt, amit olyan természetesnek veszek: az egészségemet.

Úgy jött be a fülkébe, hogy szinte átesett a küszöbön, nekem meg az jutott az eszembe, hogy "ha ez részeg, kereshetek másik helyet", főleg, hogy tök egyedül voltam bent.
De nagyon udvariasan, szépen beszélt, aztán megláttam, hogy remeg a keze, a lába..., nagyon. Gondolom Parkinson-kór, vagy ilyesmi.
Elkezdett valamit a szandálján igazgatni, szerintem beljebb akarta csatolni, de olyan nagyon nehezen ment neki, hogy megkérdeztem: segítsek e. (Na itt most megjegyezném, hogy valószínűleg a munkám miatt, de a magánéletemben nagyon zárkózott vagyok: nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kezdeményezek semmit vonaton, utcán, stb..., szóval az, hogy felajánlottam egy vadidegennek: becsatolom a szandálját, az már tényleg az a kategória, hogy megkerülhetetlen a segítségnyújtás, mert egyszerűen bunkóság lett volna nem észrevenni a küzdelmét.
Erre ő: -Jaj, nagyon kedvesnek tetszik lenni, de meg kell oldanom egyedül, sajnos ez már mindig így lesz, és nekem hozzá kell szoknom. Ma reggel is felkeltem hajnali háromkor, hogy egyedül megcsináljak mindent magam körül és el tudjak indulni most. (12 óra körül volt épp.)
Mondta mindezt valami végtelen derűvel, nekem meg egy pillanat alatt telefutott a szemem könnyel, meg a szívem ki akart szakadni, hogy ez a bácsi így is hogy tud örülni az életnek, és a sok nehézség neki csak akadály, amit le kell győzni.
És bizony még hosszú percek teltek el, de a szandálját egyedül csatolta vissza, majd elégedetten hátradőlt.
Én meg eltűnődtem azon, hogy mennyire természetesnek veszem az egészségemet. Azt, hogy nekem a szandám beljebb csatolása 10 másodperc, hogy otthon bárhová felmászok takarítás okán, hogy nem gond, ha elromlik a lift, és fel kell menni a kilencedikre, vagy nincs buszjegyem, és ki kell gyalogolnom, bicikliznem valahová, stb...
Végül is, kedden leckét kaptam az életből megint.