Karácsony 2016

Mi pénteken vesztünk össze Charlieval, ami nálunk karácsonykor menetrendszerű, így most örültem, hogy hamarabb túlestünk rajta.
Ahh, csak a szokásos: ki mit nem csinált, csinált az ünneppel kapcsolatosan (ajándékvásárlás pölö'), csak az a baj, hogy nekem nagyon elgurult a gyógyszerem, és mondtam olyanokat, amiket nagyon nem kellene: "Ha ennyire sz.r minden, amit csinálok, akkor váljunk el!", és hasonló finomságok, nagyon olaszos vérmérsékletem van, be is rekedtem, annyit ordibáltam Charlieval.
Összességében azért dühödtem be ennyire, mert nagyon igazságtalannak éreztem Charlie kirohanását, és megvadultam. Szerencsére a gyerekek nem voltak itthon a szereplésemen, még jó.
Ettől aztán mindketten észhez tértünk, és a lehető legolajozottabban csináltuk végig az elmúlt két napot, egy hangos szó nem esett közöttünk, azt hiszem nagyon rendben volt a karácsonyunk az idén.

Szombaton mi már reggel elkezdtük a saját kis négyes ünneplésünket: Charlie csinálta a főételt (én pénteken megsütöttem a sütiket, megcsináltam a levest), mi a fiúkkal díszítettük a fát.
Aztán kései ebéd, ajándékozás.

Hopp, hopp, ajándékaim!
Kaptam egy Bialetti kávéfőzőt Charlietól:

A fiúktól ezt a csodálatos mamuszt:

És még parfümöt vett nekem Charlie, a karkötőt meg ma kaptam sógornőméktől:

Este mentünk Anyuékhoz a szokásos közös ünneplésre, szépen kiöltözve, én még sminkeltem is.

Ma keresztlányéknál voltunk, ott volt anyósom is, így Charlie családjával is megünnepeltük a karácsonyt.

Holnap a fiúk mennek az apjukhoz, nekünk meg elkezdődik a valódi pihenés, ennek örömére le is töltettem Charlieval öt filmet, amiket az előbb választottam ki trailerek alapján.
Hjaj, ezek ám a kellemes elfoglaltságok! Annyira, de annyira lelassítanám most az időt.

Gyakran ideges

Tegnap azon akadtam ki, hogy Charlie miért hozott megint egy láda epret, miért nem csak 2-3 kilót. 

Dúltam, fúltam, morogtam, hogy én nyolc óra munka, meg másfél óra utazás után pihenni szeretnék, nincs kedvem este kilencig a konyhában szuttyogni. 

Nyilván ő is dolgozott ugyanennyit, de ő szeret főzni, tök fölösleges úgy beállítania, hogy ez neki teher. Jó, néha biztosan az, de többnyire szereti csinálni.

Én ellenben utálok főzni, ebben az ügyben mindig a könnyebb utat keresem, és inkább beérem egy jó szenyával vacsorára, mint, hogy ott görnyedezzek a tűzhely felett.

Ez persze elég önzőségnek tűnhet két gyerek mellett, de az egyik itthon sincs, a másik meleget eszik ebédre a suliban, a férjem is menüzhet, szóval néha jó lenne lazítani, főleg, ha a saját bőrömre megy a dolog. És bizony ilyenkor még azt sem szeretem, ha ő főz, mert akkor csak utána enyém a terep, és időben ugyanott vagyok. 

Reggel meg szó szót követett az autóban, úgy felhergeltük magunkat kölcsönösen (mi máson, mint Kismacsó nem tanulásán?), hogy egy szó nélkül vágtam ki a kocsiajtót, majd a köszönést is mellőzve mentem a buszmegállóba, és azt éreztem, hogy ez a legjobb, amit tehetek, mert ennél csak rosszabb lefolyást vizionáltam, ha még egy percet is tovább maradok. (Mondjuk az ujjaimat a nyakára fonom...)

Na jó, most aztán csalódtatok bennem, de hát ez is én vagyok. (Sajnos.)  

Esős

Nem mondanám, hogy ez az én napom.
Reggel kinéztem az ablakon, és megörültem, hogy nem esik, meg a hőmérséklet is jó. Már el is határoztam, hogy sportcipőben, farmerben nyomulok majd, mire szakadni kezdett az eső.

Kissé feszült voltam délelőtt, és bár a kis kolléganőm csak a szokásos formáját hozta (értsd: akaszkodott minden mondaton), én leordítottam a fejéről a haját.
Kicsit már meg is bántam, hogy hagytam így kiáradni az összes problémámat vele kapcsolatosan (jobban híve vagyok a higgadt megbeszélésnek), de tényleg sok volt már a parttalan párbeszédekből, amiknek semmi más céljuk nem volt a nekem (meg másoknak) való ellentmondáson kívül.
Mondjuk sokszor meséltem neki (is), hogy heves vérmérsékletű vagyok, és csak a munkahelyen igyekszem ezt elfojtani. Most nem sikerült. Magára vessen!

Ja, és még cipőm sincs és nem is lesz soha.
Pénteken csak az egyik boltba tudtam elvonszolni magam, a másikhoz elfogyott a kedvem, egyszerűen nem éreztem késznek rá magam, hogy a lábfelmérés után 60 ezres cipőket kínálgassanak nekem.
Ráadásul pénteken még a gyermektartást sem utalták, így különösen üresnek éreztem a zseben az efféle hóbortokhoz (mármint, hogy legyen egy kényelmes cipőm a gyalogláshoz).

Ismét elkezdtem írni a kalóriabázist.
Valószínűleg mégsem vagyok teljesen tisztában a mennyiségekkel, mert ahogy én érzem (többségében) az evészetemet: fogynom kellene. Aztán meg nem.
Lehet a számolás megy az agyamra? ;-)

Charlie meg én

Vannak gondjaink.
Az indulatok időnként az egekbe csapnak, de ez várható volt.

Charlie apának teremtődött.
Neki a gyermek fontos, ha nem a legfontosabb.

Mikor 2007-ben találkoztunk, én szinte azonnal elmondtam neki, hogy nekem természetes úton már nem lehet gyerekem.
Megkérdezte, hogy vállalnék e nehezebb utat, hogy legyen közös.
Beleegyeztem, és természetesnek tűnt, hogy azonnal sikerülni fog, hisz kétszer már sikerült.

Na, az elkövetkezendő nyolc évben megtanultam mi a magyarok istene ez ügyben.
Nem, és nem sikerült, ráadásul a vetélés gyötrelmeit is át kellett élnünk, nem is egyszer.
Ezekben az években megtanultam, hogy semmi nem biztos, és semmiből nem következik biztosan semmi. Nehéz, fájó lecke volt, de azt hiszem bevéstem rendesen.

Annak idején én egy, azaz egy darab lombikban gondolkoztam, aztán mikor már a nagyon sokadiknál jártam, akkor a 40. életévemet tettem meg lélektani határnak.

Hát ez eljött.
Kimondtam, amit ki kell mondani, és felkészültem minden rosszra, ami emiatt történhet velünk, a házasságunkkal.

És forrong most minden.
Sok Charlie "nem szeretem" munkahelye, az én kőkeménységem, a testvére könnyen jött, hamarost apasága, egyéb viszonyulások.

Én ezt nem így akartam, nem így terveztem.
Ezt dobta a gép, és most fogjuk erősen a hajó korlátját, hogy le ne fújjon bennünket a szél, bele a háborgó tengerbe, bár vannak pillanatok, amikor már legszívesebben én ugranék, mert nem bírom.

Szombaton, mikor hazaértem Tűztől, és megint, és újra összevesztünk, akkor nekiszegeztem a kérdést: -Szerinted mi el fogunk válni?
Teljesen sportszerűtlen mélyütés volt ez részemről, de én ilyen vagyok, akarom tudni a legrosszabbat.
Épp képeket szerkesztett a számítógépen, mikor az íróasztalnak támaszkodva ezt kérdeztem.
Nyakamban volt még a sálam, mert vásárolni indultam a veszekedés előtt, és megakadva az öltözködésben álltam ott, teljesen tanácstalanul.
Felnézett, és annyira fájdalmas volt a tekintete, hogy inkább abbahagytam. Letekertem a sálat a nyakamból, kimentem a konyhába összepakolni, hogy majd vele tudjak menni az ő családjához ebédre, ahol ott a várandós sógornő is. Mert ez a dolgom, mert hozzá tartozok.

Később gyöngéden felvetettem, hogy el kellene mennünk párterápiára.
Azt mondta nincs értelme, még magához sem tud teljesen őszinte lenni, nemhogy egy idegen emberhez.

Kértem, hogy szeresse magát.
Úgy érzi ez soha nem fog neki menni.

Én meg nem értem.
Azt hittem, hogy mindenki szereti magát, és csak valami elfajzottság volt nálam, hogy pár évig én sem szerettem önmagam.

Nem tudom mi lesz, hogy lesz.
Csak azt tudom, hogy nagyon erősen kell inkább egymásba kapaszkodni, nem a korlátba.