Nem lehet szó nélkül elmenni mellette

Annyira borzalmas ez a busztragédia, hogy szó nincs rá.
Tegnap egész nap a hatása alatt voltam, újra és újra visszakanyarodtak rá a gondolataim, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez velem is megtörténhetne, és igazából bárkivel, akinek gyereke, családja van.
Úristen hányszor gondolok arra, hogy inkább ki sem engedem a fiúkat a lakásból, mikor mennek valahová. Hányszor kap el a rettegés, mikor becsukódik a liftajtó mögöttük, mikor egyedül indulnak valahová.
Mindig a közelemben a telefon, ha nem érnek haza, mielőtt lefekszem, de igazából rettegek attól, hogy az a k.rva telefon megszólal mégis... Ahogy megszólalt azoknál a szülőknél most.

Éppen pénteken beszéltünk erről egy nagyon kedves barátnőmmel.
Vártuk a többieket a Frei kávézóban, és valahogy szóba jött a szülőség. Az, hogy annak is megvan a maga szépsége nyugalma, ha nincs az embernek gyermeke. Mert borzalmas ez a folyamatos aggódás, és még vigasztalni sem tudtam, hogy majd később jobb lesz, mert frászt, egyre nehezebb. Nem lehetünk már mindig velük, önállósodnak, és mi már csak a pálya széléről aggódhatjuk hülyére magunkat kísérhetjük figyelemmel minden lépésüket.
Nyilván semmiért nem adnám, hogy vannak, léteznek, és sokkal több ennek a szépsége, de akkor, ott valahogy pont ez jött elő, mintegy megelőlegezve a szombat hangulatát.

Tegnap egy csomószor eszembe jutott ez a beszélgetés, meg az is, hogy mi lenne, ha visszacsöppenhetnék abba a pillanatba ezzel a mai tudással.
Azonnal, de tényleg nem érdekelve, hogy hülyének néznek, venném a telefont, és addig próbálkoznék, míg sikerülne azt az utazást elkerülni. Hogy ne induljanak el, hogy másképp csinálják, nem tudom. Mert minden más olyan hiábavaló. 😢