Amikor a fal adta a másikat

Hétfőn azzal zártam a bejegyzésemet, hogy nem vagyok jó paszban.

Majd kicsit később megtudtam, hogy Kismacsónál pár vizsgálattal ki kell zárni a rák gyanúját. Azt nem szeretném megosztani, hogy miféle rákét.

Tudom, hogy mindig van lejjebb, de hétfő estére már olyan mélyen voltam, hogy azt nem tudom elmesélni. Ráadásul én az egészről nem is tudhattam, mert a gyerek nem hozzám fordult ezzel, hanem Charliehoz. Charlie meg meg sem próbálta előlem eltitkolni, mert úgyis észrevettem volna rajta, de igazából ő azt hitte, hogy valami "szóra sem érdemes" dologról lesz szó, meg sem fordult a fejében, hogy a rák is felmerülhet, mint olyan. 

A vizsgálatok eredményeire péntekig kellett várni.

Addig levegő nélkül csináltam végig a hétköznapokat, és minden reggel egy pokol volt az ébredés, mert ahogy betöltött az agyam, már jött is a felismerés, hogy miért is várjuk/ nem várjuk a pénteket. 

Aztán eljött a péntek.

Charlie elvitte Kismacsót az orvoshoz, de persze be nem mehetett vele most sem.

Én itthon vártam a híreket.

Mórt nem mertem levinni délben sétálni, míg nem telefonálnak, hogy mi van. 

Hogy miért? Azért, mert két hete, pont pénteken, pont a déli sétánál telefonált Anyu a rossz hírrel. Hát így keletkeznek a babonák.

Nem, nem rák.

Feljöttem a víz alól, az orrom épp kint van, de azért még van min/kin izgulni.

És tele van a hócipőm.

Meg félek.

Mert ennyire törékeny minden ebben a k.rva életben.     

Félelmeim

Ma, ahogy sétáltam keresztül a téren az irodámba, az ovi előtt húzott maga után egy síró gyereket az anyukája. Nyilván nem volt kedve oviba menni a kisfiúnak.
Erről meg eszembe jutott, hogy valamelyik nap meg kinti játéknál láttam ugyanebben az oviban egy sírdogáló kislányt az udvaron, egyedül ült egy játékon, és potyogtak a könnyei, egy pillanatra meg is álltam, mert a szívem szakadt meg érte.

Én ezt nem bírnám ki újra.
Nekem valami borzasztó trauma volt, mikor Belami oviba került három évesen. Utált menni, minden reggel szívhasogatóan sírt, gyűrögette a rózsaszín maciját, úgy integetett még az ablakból is. Végem volt egész napra, csak a gyerek járt a fejemben, hogy mennyit sírhat utánam. (Az óvónők szerint csak nekem szólt a cirkusz, mert miután elmentem, mindig szépen játszott, bekapcsolódott mindenbe.)
Na mindegy, valószínűleg saját félelmeimet vetítettem ki a gyerekre, mert emlékeim szerint én is gyűlöltem oviba járni, és ennek az emléke mélyen beégett sajnos.

Kismacsó egy másik félelmemet "nyögi".
Amikor kb. kettő éves volt, rutin sérv műtétre mentünk, és ott kiderült, hogy nagy a baj, thrombocytopeniája van. És bizony ezért kék-zöld a lába mindig, sőt akkor már a törzsén is voltak bevérzések, amiket mutogattam én a háziorvosnak, de azt mondta rá, hogy ilyen idős korban ez tök természetes, hisz sokat esnek-buknak. Közben Kismacsó pont nem az a típus volt, sőt abban az időben elég sokat is aludt.
Igazából soha nem derült ki pontosan, hogy mi volt ennek a kiváltó oka, mert a műtét helyett átvizsgálták teljesen, de a rossz véreredményén kívül semmit nem találtak. Végül IVIG kezelést kapott, a véreredménye megjavult, és azóta egyszer hozta még rám a frászt pár éve. Akkor megint autóimmun betegség lehetőségét lebegtették előttem egy bőrgyógyászati betegség miatt, amiről a végén kiderült, hogy nagy valószínűség szerint ótvar volt.
A lényeg, hogy Kismacsóval kapcsolatosan egy szűnni nem akaró félelmem van, ha csak köhög egyet. Teljesen természetesen kezelem, ha Belami náthás, de elmegy az eszem, ha Kismacsó az.
Valószínűleg itt is bejátszik a saját korai élményem, mikor a semmiből hirtelen agyhártyagyulladásom lett, és mindenki sírt felettem, gondolom nem sok esélyt adtak nekem. Máig emlékszem a pityergő mentősre, elég szarul nézhettem ki, pedig annyira nem éreztem rosszul magam. Harmadikos voltam.

Szóval nagyon örülök, hogy a fiúk szerencsésen felnőttek, és egészségesek, de nem bírnám végigcsinálni újra ezt. Túl sok a tapasztalatom, a tudásom, a lelkierőm, türelmem meg vészesen lecsökkent a korral.  Ez van. 

Egy hétig a pokolban

Elég f.s héten vagyok túl, amit nagyobb részt magamnak köszönhetek.

Kicsit régebbről kell kezdenem.
Pár hete Kismacsó mutatta a könyökét, hogy magasugrás közben lehorzsolta róla a bőrt. Elég ronda volt, de adtam neki egy tubus Bepanthent, hogy "kenjed fiam!", oszt' jól is volt.

Eltelt vagy másfél hét, mikor mutatja megint, hogy nem gyógyul, csúnya.
Én nem tudom, hogy nem láttam addig (nyilván hosszú ujjú pulcsik miatt), de oltári ronda volt a sebe. Valahogy körülötte is felhólyagosodott, meg a hóna alatt is lett egy kisebb seb, nem értettem az egészet.
Leginkább ekcémának néztem (gyulladás és genny nem volt), ezért odaadtam az ekcémára való kenőcsömet (kezemen néha van a hidegtől), de mondtam neki, hogy hétfőn orvos (péntek este jutottunk erre), ezt már látnia kell bőrgyógyásznak.

Aztán hétfőn úgy alakult, hogy én szakértőire vittem egy lányt, úgyhogy megkértem szépen Charliet, hogy kísérje el Kismacsót a bőrgyógyászhoz.
Jó sokáig ültek ott, mert én már visszafelé jöttem Pestről, mikor hívott.

Nagyon elbizonytalanodva mesélte, hogy nem tudják pontosan mi van, de autoimmun betegség is ott van a pakliban, és a bőrgyógyász nem volt túl boldog, vissza is rendelte őket egy hét múlva.
Azt kérte, ha újabb hólyag jönne ki, akkor azonnal menjünk, hogy a folyadékból tudjanak mintát venni, mert abból kiderülne, hogy autoimmun betegségről van e szó.

Úgy egy perc alatt kerültem a pokol legmélyebb bugyrába.
Az van, hogy Kismacsót három évesen sérv műtétre vittem, és ott kiderült, hogy a trombocita száma vészesen lecsökkent, ezért belső vérzésektől tartva azonnal fektetni kezdték.
Nem derült ki pontosan, hogy mitől volt neki, de (a záróján fertőzést írtak) a második héten kapott három alkalommal IVIG-et (igen, azt), majd a trombocitája beállt a megfelelő tartományba, és 13 évig beteg sem volt többé.

Én azt a két hetet az életben nem fogom feldolgozni.
Utána adtam be a válópert (persze nem ez miatt), és kezdtem új életet.

Múlt hétfőn egyszerre szabadult rám az összes rettegés és félelem, amit próbáltam jó mélyen elásni, hogy mennyire nagyon remegek a betegségtől, legfőképp a gyerekeim betegségétől.

Ohh, tudom én, hogy mindenki félti a szeretteit, de az mégsem normális, hogy gyakorlatilag működésképtelenné váltam egy hétre, és semmi más nem járt a fejemben, csak az alkudozás minden felsőbb hatalommal: inkább százszor én, mint egyszer is ő.

Az volt a legfárasztóbb az egészben, hogy kifelé nagyon szerettem volna nem mutatni, hogy mi zajlik bennem, közben meg az ébrenlét összes óráját át tudtam volna sírni a rettegéstől.

Nem jött egy újabb hólyag sem, sőt nagyon szépen gyógyultak a sebek, ma már úgy mentünk, hogy alig látszik az egészből valami.

Vittem a régi kórházi papírokat, meg összeírtam minden kérdésemet, hát nem voltam túl népszerű a dokinéninél, az első perctől az agyára mentem, ezt éreztem.
Ma már fertőzés volt a diagnózis, és meggyőzött róla, hogy amennyiben autoimmun ok lett volna, vagy gluténérzékenység (ezt én tippeltem), akkor ez nem gyógyult volna meg egy hét alatt, és nem állt volna meg két sebnél.
A gluténérzékenységre amúgy is csak elhúzta a száját, meg élesen azt mondta, hogy elhihetem, ha indokoltnak látná, akkor vizsgálná rá.
Persze Kismacsóra olvadozott, jópofizott vele, hihetetlen milyen hatással van emberekre (főleg nőkre). Meg is beszélték ők ketten, hogy az arcán lévő pattanásokat is lerendezik, ha már itt van, úgyhogy kaptunk kencékre recepteket, egy hónap múlva meg tali.
Gondolom én nem hiányzok, szerintem mindenkinek üdvösebb lesz, ha megint Charlie kíséri a gyereket.

Arra jutottam, hogy a háziorvostól kérek egy általános vérvizsgálatot, és ha az is rendben, akkor befejezem a pörgést.
Amennyiben kijön rajta bármi, akkor egyből magán dokihoz viszem, és immunológushoz is kérek időpontot.
Most meg igyekszem megnyugodni.

 

Apró szösszenet,

de nem bírom ki, hogy ne meséljem el. :-)

Tegnap késő este Belami a Lights Out című horrort nézte a moziban, kb. éjfél volt, mire a házunkhoz ért.
És nem tudta beütni a kódot, mert NEM VOLT ÁRAM!!! (Ez csak annak poén, aki látta a filmet, vagy tudja, hogy miről szól.)
Azt mondja a gyerek: -Tudod, akkor még fel sem fogtam, mert kinyitottam kulccsal a lépcsőház ajtaját. Csak aztán nyúltam a világítás felé, és rájöttem, hogy "ja, akkor az sem fog működni!". Én nem tartom magam fososnak, de míg kilenc emeletet megmásztam (lift sem működött) a telefon fényénél, hát na. Torkomban dobogott a szívem, és nem a fizikai megerőltetéstől. :-) :-) :-)

A káosz felszámolása az agyamban, és a lakásban

Ma pont arról beszélgettünk anyósommal, hogy mennyire rá lehet pörögni témákra, és akkor nincs megállás.
Nálam most úgy kezdődött, hogy Belami Bécsbe ment Széphajúval, meg a haverjával, és még annak a barátnőjével.

Így négyen, autóval...tömegbe...
Nálam ez most mindkettő para tényező, mert rossz az idő, meg köd van, és a terrortámadások meg ott vannak, ahol egyszerre sok ember van.
Ennek a tetejébe jött még, hogy pénteken moziba mentünk Charlieval, ahol az egyik jelenetben az anya bemászik a konténerbe a meggyilkolt lányához, és őrjöng a fájdalomtól.
Na, én ennek úgy a hatása alá kerültem, hogy nem tudtam nem rettegni Belamiért. Egyfolytában mondogattam magamban, hogy nem fogom kibírni, ha valami történik vele, én abba belepusztulok, de azonnal. Komolyan teljesen leépítettem önmagam, még a herpeszem is kiújult péntek este, annyira.
Szerintem Belami vett ebből az egészből valamit, ami bennem zajlott, mert gyakorlatilag kb. 5 óránként lejelentkezett szombaton sms-ben, és azonnal felhívott, amikor hazaértek a barátjáékhoz.
Most meg már itthon vagyunk mind a négyen, volt nálunk a Mikulás, teljesen meg vagyok nyugodva.

Amúgy én nem aggódok folyamatosan, meg az agyam sem szokott ennyire elborulni, ezért is ijedtem meg pénteken, hogy biztos valami előérzetem van, nem kellene elengedni a gyereket.
Végül arra jutottam, hogy biztosan a film erősítette fel bennem azt az alap aggódást, ami azért megvan mindig, hiába is tagadnám.

Teljesen más.
A héten esélyem sem volt szabira jönni, hogy folytassam a NAGY takarítást, de szombaton új szintre léptünk Charlieval az ügyben.

Készen van a mi szobánk.
De annyira, hogy még a nagy ruhásszekrény is ki lett húzva, meg a virágaim is lezuhanyoztak, a függönyök meg tiszták, az ablakkal egyetemben.
Ha így haladunk, akkor az ünnepekre úgy is készen leszek, ha nem jövök szabadságra a takarítás miatt.

Nekem ez hatalmas megnyugvás, el sem hinné az, aki nem kényszeres.
Én teljesen szétcsúszok, ha káosz van körülöttem, és úgy érzem, hogy nem tartom kézben a dolgokat. Annyit sikerült elérnem (mert azért tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális), hogy nem kapok már rohamot, ha nem sikerül minden héten megcsinálnom a szent takarításomat, mert van egy alap (fürdő, vécé kifertőtlenítése, gyors porszívózás), amit ha megcsinálok, akkor megnyugszom, és gond nélkül kihúzom a következő hétvégéig.
Igazából ezt magamnak fejlesztettem ki, mert éreztem, hogy teljesen az agyára megyek az egész családnak már, szóval nekik is kell néha egy kis pihenő.
És nem, ehhez képest egyáltalán nem áll glédában minden nálam, sőt! Mégis más szemmel nézek a kupira úgy, ha tudom, hogy volt takarítva, meg lesz takarítva.
Valami keretet ad az egésznek... Nekem. Szükségem van rá, mert instabil vagyok. Legalább ismerem önmagam. Az sem semmi. Hát nem?!