Hétfőn azzal zártam a bejegyzésemet, hogy nem vagyok jó paszban.
Majd kicsit később megtudtam, hogy Kismacsónál pár vizsgálattal ki kell zárni a rák gyanúját. Azt nem szeretném megosztani, hogy miféle rákét.
Tudom, hogy mindig van lejjebb, de hétfő estére már olyan mélyen voltam, hogy azt nem tudom elmesélni. Ráadásul én az egészről nem is tudhattam, mert a gyerek nem hozzám fordult ezzel, hanem Charliehoz. Charlie meg meg sem próbálta előlem eltitkolni, mert úgyis észrevettem volna rajta, de igazából ő azt hitte, hogy valami "szóra sem érdemes" dologról lesz szó, meg sem fordult a fejében, hogy a rák is felmerülhet, mint olyan.
A vizsgálatok eredményeire péntekig kellett várni.
Addig levegő nélkül csináltam végig a hétköznapokat, és minden reggel egy pokol volt az ébredés, mert ahogy betöltött az agyam, már jött is a felismerés, hogy miért is várjuk/ nem várjuk a pénteket.
Aztán eljött a péntek.
Charlie elvitte Kismacsót az orvoshoz, de persze be nem mehetett vele most sem.
Én itthon vártam a híreket.
Mórt nem mertem levinni délben sétálni, míg nem telefonálnak, hogy mi van.
Hogy miért? Azért, mert két hete, pont pénteken, pont a déli sétánál telefonált Anyu a rossz hírrel. Hát így keletkeznek a babonák.
Nem, nem rák.
Feljöttem a víz alól, az orrom épp kint van, de azért még van min/kin izgulni.
És tele van a hócipőm.
Meg félek.
Mert ennyire törékeny minden ebben a k.rva életben.
