Egy hétig a pokolban

Elég f.s héten vagyok túl, amit nagyobb részt magamnak köszönhetek.

Kicsit régebbről kell kezdenem.
Pár hete Kismacsó mutatta a könyökét, hogy magasugrás közben lehorzsolta róla a bőrt. Elég ronda volt, de adtam neki egy tubus Bepanthent, hogy "kenjed fiam!", oszt' jól is volt.

Eltelt vagy másfél hét, mikor mutatja megint, hogy nem gyógyul, csúnya.
Én nem tudom, hogy nem láttam addig (nyilván hosszú ujjú pulcsik miatt), de oltári ronda volt a sebe. Valahogy körülötte is felhólyagosodott, meg a hóna alatt is lett egy kisebb seb, nem értettem az egészet.
Leginkább ekcémának néztem (gyulladás és genny nem volt), ezért odaadtam az ekcémára való kenőcsömet (kezemen néha van a hidegtől), de mondtam neki, hogy hétfőn orvos (péntek este jutottunk erre), ezt már látnia kell bőrgyógyásznak.

Aztán hétfőn úgy alakult, hogy én szakértőire vittem egy lányt, úgyhogy megkértem szépen Charliet, hogy kísérje el Kismacsót a bőrgyógyászhoz.
Jó sokáig ültek ott, mert én már visszafelé jöttem Pestről, mikor hívott.

Nagyon elbizonytalanodva mesélte, hogy nem tudják pontosan mi van, de autoimmun betegség is ott van a pakliban, és a bőrgyógyász nem volt túl boldog, vissza is rendelte őket egy hét múlva.
Azt kérte, ha újabb hólyag jönne ki, akkor azonnal menjünk, hogy a folyadékból tudjanak mintát venni, mert abból kiderülne, hogy autoimmun betegségről van e szó.

Úgy egy perc alatt kerültem a pokol legmélyebb bugyrába.
Az van, hogy Kismacsót három évesen sérv műtétre vittem, és ott kiderült, hogy a trombocita száma vészesen lecsökkent, ezért belső vérzésektől tartva azonnal fektetni kezdték.
Nem derült ki pontosan, hogy mitől volt neki, de (a záróján fertőzést írtak) a második héten kapott három alkalommal IVIG-et (igen, azt), majd a trombocitája beállt a megfelelő tartományba, és 13 évig beteg sem volt többé.

Én azt a két hetet az életben nem fogom feldolgozni.
Utána adtam be a válópert (persze nem ez miatt), és kezdtem új életet.

Múlt hétfőn egyszerre szabadult rám az összes rettegés és félelem, amit próbáltam jó mélyen elásni, hogy mennyire nagyon remegek a betegségtől, legfőképp a gyerekeim betegségétől.

Ohh, tudom én, hogy mindenki félti a szeretteit, de az mégsem normális, hogy gyakorlatilag működésképtelenné váltam egy hétre, és semmi más nem járt a fejemben, csak az alkudozás minden felsőbb hatalommal: inkább százszor én, mint egyszer is ő.

Az volt a legfárasztóbb az egészben, hogy kifelé nagyon szerettem volna nem mutatni, hogy mi zajlik bennem, közben meg az ébrenlét összes óráját át tudtam volna sírni a rettegéstől.

Nem jött egy újabb hólyag sem, sőt nagyon szépen gyógyultak a sebek, ma már úgy mentünk, hogy alig látszik az egészből valami.

Vittem a régi kórházi papírokat, meg összeírtam minden kérdésemet, hát nem voltam túl népszerű a dokinéninél, az első perctől az agyára mentem, ezt éreztem.
Ma már fertőzés volt a diagnózis, és meggyőzött róla, hogy amennyiben autoimmun ok lett volna, vagy gluténérzékenység (ezt én tippeltem), akkor ez nem gyógyult volna meg egy hét alatt, és nem állt volna meg két sebnél.
A gluténérzékenységre amúgy is csak elhúzta a száját, meg élesen azt mondta, hogy elhihetem, ha indokoltnak látná, akkor vizsgálná rá.
Persze Kismacsóra olvadozott, jópofizott vele, hihetetlen milyen hatással van emberekre (főleg nőkre). Meg is beszélték ők ketten, hogy az arcán lévő pattanásokat is lerendezik, ha már itt van, úgyhogy kaptunk kencékre recepteket, egy hónap múlva meg tali.
Gondolom én nem hiányzok, szerintem mindenkinek üdvösebb lesz, ha megint Charlie kíséri a gyereket.

Arra jutottam, hogy a háziorvostól kérek egy általános vérvizsgálatot, és ha az is rendben, akkor befejezem a pörgést.
Amennyiben kijön rajta bármi, akkor egyből magán dokihoz viszem, és immunológushoz is kérek időpontot.
Most meg igyekszem megnyugodni.