Félelmeim

Ma, ahogy sétáltam keresztül a téren az irodámba, az ovi előtt húzott maga után egy síró gyereket az anyukája. Nyilván nem volt kedve oviba menni a kisfiúnak.
Erről meg eszembe jutott, hogy valamelyik nap meg kinti játéknál láttam ugyanebben az oviban egy sírdogáló kislányt az udvaron, egyedül ült egy játékon, és potyogtak a könnyei, egy pillanatra meg is álltam, mert a szívem szakadt meg érte.

Én ezt nem bírnám ki újra.
Nekem valami borzasztó trauma volt, mikor Belami oviba került három évesen. Utált menni, minden reggel szívhasogatóan sírt, gyűrögette a rózsaszín maciját, úgy integetett még az ablakból is. Végem volt egész napra, csak a gyerek járt a fejemben, hogy mennyit sírhat utánam. (Az óvónők szerint csak nekem szólt a cirkusz, mert miután elmentem, mindig szépen játszott, bekapcsolódott mindenbe.)
Na mindegy, valószínűleg saját félelmeimet vetítettem ki a gyerekre, mert emlékeim szerint én is gyűlöltem oviba járni, és ennek az emléke mélyen beégett sajnos.

Kismacsó egy másik félelmemet "nyögi".
Amikor kb. kettő éves volt, rutin sérv műtétre mentünk, és ott kiderült, hogy nagy a baj, thrombocytopeniája van. És bizony ezért kék-zöld a lába mindig, sőt akkor már a törzsén is voltak bevérzések, amiket mutogattam én a háziorvosnak, de azt mondta rá, hogy ilyen idős korban ez tök természetes, hisz sokat esnek-buknak. Közben Kismacsó pont nem az a típus volt, sőt abban az időben elég sokat is aludt.
Igazából soha nem derült ki pontosan, hogy mi volt ennek a kiváltó oka, mert a műtét helyett átvizsgálták teljesen, de a rossz véreredményén kívül semmit nem találtak. Végül IVIG kezelést kapott, a véreredménye megjavult, és azóta egyszer hozta még rám a frászt pár éve. Akkor megint autóimmun betegség lehetőségét lebegtették előttem egy bőrgyógyászati betegség miatt, amiről a végén kiderült, hogy nagy valószínűség szerint ótvar volt.
A lényeg, hogy Kismacsóval kapcsolatosan egy szűnni nem akaró félelmem van, ha csak köhög egyet. Teljesen természetesen kezelem, ha Belami náthás, de elmegy az eszem, ha Kismacsó az.
Valószínűleg itt is bejátszik a saját korai élményem, mikor a semmiből hirtelen agyhártyagyulladásom lett, és mindenki sírt felettem, gondolom nem sok esélyt adtak nekem. Máig emlékszem a pityergő mentősre, elég szarul nézhettem ki, pedig annyira nem éreztem rosszul magam. Harmadikos voltam.

Szóval nagyon örülök, hogy a fiúk szerencsésen felnőttek, és egészségesek, de nem bírnám végigcsinálni újra ezt. Túl sok a tapasztalatom, a tudásom, a lelkierőm, türelmem meg vészesen lecsökkent a korral.  Ez van.