Elég sokat veszekszünk Charlieval mostanában, mintha most lenne a hetedik évünk, pedig nem is, már a nyolcadikat is elhagytuk.
Nyilván fáradt, ezért kevésbé tudja kontrollálni magát, én meg ugrok azonnal.
Az is baj, hogy ordibálás közben arra jutottam, talán olvassa a blogom. Mert azt is mondta, hogy inkább osztok meg mindent a virtuális világgal, mint vele.
Nos, ennek csöppet sem örülök, sőt, fontolgatom, hogy lelécelek, de úgy nincs kedvem, szeretem az életemnek ezt a pöttyös kis fészkét.
Aztán szombat estére lecsillapodott minden, salátát ettünk (megint) a tévé előtt, hozzá száraz muskotályos fehér bort ittunk, kerek lett a világ.
Azt nem mondom, hogy gusztusosan néz ki, de nagyon finom, ezt nyugodtan elhihetitek nekem.
Van benne minden finomság: salátalevél, répa, káposzta, kukorica, paradicsom, jégcsap retek, sajtok (mozzarella, cheddar, Pannónia), olívaolaj, joghurt, krémsajt, és eszembe sem jut minden összetevő.
Tele hassal eszközöltem magamon egy kisebb kozmetikai kezelést, plusz szemöldökfestést, utána hajat mostam.
Mivel tegnap délelőtt a szokásos takarítás is megvolt, így a mai nap pihenős.
Anyuéknál ebédeltünk Charlieval, a fiúk még az apjuknál voltak.
Nem ettem sokat, de megint tök rosszul voltam utána, nekem rengeteg a leves+második+desszert. Nem szoktam hozzá, többnyire ebédre vagy levest, vagy húst eszek valamivel. A desszert meg jó a délutáni kávéhoz.
Mindenesetre hazajöttünk, én meg feljelentkeztem egy zárt inzulinrezisztenciás csoportba, már fel is vettek.
Elkezdem komolyabban beleásni magam a témába, mert kb. utolsó percben vagyok, mikor még gyógyszer nélkül is helyre lehet pakolni a vércukromat, és még az inzulinom is rendben. Nem szeretnék cukorbeteg lenni, mint szegény nagyapám volt.
