Furcsa vasárnap

Ez a joghurttortám rengeteg eperrel, aminek egy része bele lett turmixolva a joghurtos tejszínbe, másik része meg darabosan volt benne. Irtó finom, mondjuk arról fogalmam sincs, hogy a teteje miért más színű, de mindegy.

A vendégség (Apuék jöttek hozzánk) nagyon jól sikerült, mindenki itthon volt, jót beszélgettünk, ettünk, minden nagyon tuti volt.

Továbbra is mindenhol jegyzetek, Belami javában vizsgázik. Még a fürdőszobában a hajvasalók tetején is papírok, szerintem a kádban is tanul. Belenéztem, egy szót sem értek. :-)

És hogy eloszlassam kicsit az idilli ködöt, amit az előző bejegyzésem okozhatott.

Vasárnap kitaláltuk Charlieval, hogy gyermeknap alkalmával elvisszük a fiúkat kirándulni, megmutatjuk nekik, hogy hol szeretnénk nyaralót pár éven belül, de nyugdíjasként mindenképp.

Belami még csak-csak örült az ötletnek, bár közölte, hogy leginkább egy bizonyos papucsot szeretne kapni gyermeknapra.

Ám Kismacsó! 

Azt a nyűglődést, amit levágott, hogy neki el kell jönnie egy családi programra.

Ilyen beszélgetéseink voltak.

Én: -Hát nem gyönyörű itt? Ez a csend, ez a nyugalom!

Ő: -Nem. Otthon sokkal csöndesebb és nyugalmasabb lenne.

Én: -Belami papucsot szeretne gyereknapra. Neked van valami vágyad?

Ő: -Hogy hazamenjünk végre.

Ettől mi még nagyon jól szórakoztunk, de még Belami is megjegyezte, hogy milyen bogaras mostanában az öccse. 

Hazafelé kitalálta, hogy tegyük ki Kisszőkénél, mert az is rajta nyűglődik, "Hátjajsenkinemtudjaőtbékénhagynimááár!".

Még véletlenül sem akarta, hogy a ház előtt tegyük ki, mert mi égő lenne, hogy az ősök szállítgatják. Ezért pár sarokkal hamarabb kiszállt, mi meg egy darabon követtük brahiból, Belami konkrétan az autó ablakából kurjongatott utána, én meg könnyesre, bepisilősre nevettem magam. 

Végül lehengeredtünk róla, mielőtt dührohamot kapott volna, és elmentünk immár hármasban fagyizni, a bogaras, nyűglődő kamaszunk nélkül. Nyugalom!!! :-) 

"Szeretni kell, ennyi az egész"

Picsogni jövök, de nem vagyok szomorú, vagy elkeseredett, "csak" egy anyuka, aki úgy szeretné a kamasz gyerekéről levenni a kamaszság összes nyűgét, csak sajnos nem lehet, úgyhogy rídogál egy kicsit itt is.

Nem titok, hogy Kismacsó az átlagnál nehezebb kamasz, mert nem tud/akar minden dolgába beavatni, az érzelmeiről meg nem szeret beszélgetni. Nehéz.

Így történhet, hogy hajnali egykor ülök mellette az ágyon, simizem a hátát, és jó, hogy háttal van nekem, mert időnként le kell törölni a kézfejemmel az arcomon csorgó könnyeket.

A tehetetlenség könnyei ezek, hogy neki fáj valami, én meg nem tudom levenni róla.

Már majdnem elaludtam éjfél körül, mikor arra riadtam, hogy Charlie kimegy a bejárati ajtón, majd bejön.

-Mit csinálsz? -kérdeztem kómásan.

-Valaki kinyitotta az ajtót, hallottam. (Iszonyú hangos a bejárati ajtónk nyitása, de direkt hagytuk így miattam, meg úgy általában, biztonsági okokból. Soha nem gondoltuk, hogy a kamasz gyerekünk kiszökését akadályozza meg egyszer.)

Szó szót követett, kiderült, hogy Kismacsó akart kimenni észrevétlenül, de visszafordult, mert mosdóban kellett mennie.

Kérdeztük, hogy mégis hová akar menni éjfél után?

-Meg kell néznem valamit, de utána azonnal hazajövök.

-Mégis mit kisfiam, és főleg hol? -kérdeztem az ágyban ülve, teljesen tanácstalanul, hogy ez meg most mi. Charlie az íróasztalánál ült, és nem szólt semmit.

-Nem hívott meg, nem értem miért, meg kell néznem mi van ott.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, kétségbeesetten próbáltam összeilleszteni a mozaikot, hátha.

Lassan derengeni kezdett, hogy a kis szívszerelme csinál valami bulit, amiről neki nem szólt, és ezért most ez a hiszti, vagy inkább féltékeny kirohanás.

Kismacsó úgy toporgott, mint valami harci paripa, én meg pont úgy is éreztem magam, mint egy gyakorlatlan lovas a gyeplővel: húzzam vagy eresszem? Charliera néztem segélykérőn, de ő is teljesen összezavarodva ült velem szemben. 

A gyerek a háromszögünk harmadik sarkában, és egy pillanatra kikacsintott belőlem a "kívülálló", az jutott eszembe, hogy ez akár egy színdarab is lehetne.

Hát nem, ez nem színdarab kérem, hanem a való élet, úgyhogy vissza az aggódó anya bőrébe, lássuk mit lehet csinálni!

-Édesem, késő van, esik az eső..

-Nem esik, megnéztem -vágott közbe Kismacsó.

-De ilyenkor te már nem lehetsz az utcán, a törvény..

-Kivették ezt a törvényből, már nem így van -itt egy kicsit kizökkentem a szerepemből, mert szerintem nem vették ki, de akkor meg honnan veszi, mert tényleg képes utána nézni.

-Mit tennél a helyemben, ha te lennél felnőtt, és a 15 éves gyereked hajnali fél egykor ki akarna futni a város másik végébe, előreláthatólag cirkuszolni? Hm? -játszottam ki egy ütőkártyát.

-Na jó -vette a kezébe az irányítást Charlie -Öltözz fel, elviszlek autóval, megállok két utcával arrébb, megnézed, szépen visszajössz, és hazajövünk -mondta, engem meg elöntött a szerelem, meg a hála, hogy én úgy imádom ezt a Charlie gyereket, hogy képes hajnalban megkocsikáztatni a féltékeny kamaszunkat, hogy megnyugodjon.
Kismacsó azonban sértődötten bevágtázott a szobájába, őt nem érintette meg a hála szele, sőt.
Néhány másodpercig még üldögéltem az ágyban, aztán úgy döntöttem, hogy valamit csinálni kellene.

Beóvakodtam a gyerek szobájába, aki az ágyban feküdt, kezében a telefonja, a falnak fordulva.
-Alszol? -kérdeztem.
-Próbálok -mondta, de nem fordult felém.
-Ide jöhetek melléd? -csak egy vállrándítást láttam, úgyhogy közelebb óvakodtam a saját gyártmányú időzített bombámhoz.
-Simizzem a hátad? -ismét vállrándítás, úgyhogy megkockáztattam a testkontaktust. Csak úgy sistergett a bőre alól az ideg, komolyan éreztem.
-Tudod, szerintem semmiképp nem lett volna jó, ha most oda mész, ahová nem hívtak. Csak beégetted volna magad. És lehet, hogy csajos bulit csinált, tényleg csak ennyiről van szó. Bíznod kell a másikban, másképpen nem megy. Ha pedig nem szolgált rá a bizalmadra, akkor az úgyis kiderül, mert mindig kiderül.
-Szerintem pont semmi nem történt, csak én elkezdem továbbgondolni, és egyre valóságosabbnak érzem, a végén úgy felidegesítem magam -nyílt meg egy apró percre a falnak, mert arra nézett még mindig.
-Jaj szívem, ne légy féltékeny, az az önbizalomhiányosok sajátja, és te nem vagy az! Tudom.

Nem szólt, de az izmai ernyedni kezdtek, úgyhogy simiztem tovább, közben törölgettem a könnyeimet. Hisz nekem ő egy kisfiú, az én kisfiam, akinek ha fáj valami, akkor az nekem is fáj.
És én rettegek attól, hogy nem jól reagálok a jelzéseire, mert annyira más, mint én.
Mikor pici volt, akkor sírt, ha baja volt, és én megnyugtattam, most nem mindig lehet, és nem is mindig hagyja (és soha nem sír már).
Tüskés, kevés beszédű, és a kamaszságtól szélsőséges lett, ami régebben egyáltalán nem volt jellemző.
Annyira nagyon féltem, és félek, hogy elcsúszik valami rossz irányba a kapcsolatunk. Minden ilyen kiugró eseményt szételemezgetek magamban, hogy jól reagáltam e, nem történt e valami visszafordíthatatlan.
Ha nagyon tanácstalan vagyok, akkor egyszerűen csak nagyon szeretem és nem csinálok semmi mást. Ez megy. Ez nagyon megy. ;-)  
  

Tudtátok?

És azt tudtátok, hogy a kamaszok érzelmekért felelős agyi része gyors fejlődésnek indul, amit az érzelmek koordinálása rész nem tud követni, illetve az a struktúra kicsit később indul be.
Na most, ezért van az, hogy a kamaszok kiszámíthatatlanok, érzelmeik ingadoznak, nem találják a helyüket.
Jó hír, hogy a koordinációs rész előbb-utóbb magára talál, azaz felzárkózik, és akkor hirtelen minden egyszerűbb lesz.
Mindezt Belami magyarázta el nekem hétvégén, mikor panaszkodtam Kismacsóra.
Hát akkor jól van, ennek így kell lennie.

Kamaszpanasz

Kismacsó kamaszsága sokkal, de sokkal nehezebb, mint Belamié.

Belami hisztis volt és közlékeny, Kismacsó csendes, harapófogóval kell kihúzni belőle mindent.

Belami előbb-utóbb minden disznóságát bevallotta, Kismacsó részéről meg nyakbehúzva várom a kellemetlen meglepetéseket.

És hát azok vannak.

Pénteken szörnyen jópofának tartották úgy 6-8-an az osztályból, hogy a délutáni nyelvtan verseny előtt sört igyanak, majd így menjenek a megmérettetésre.

És megtudtam, mert én mindent megtudok, amit nagyon titkolnak előttem.

Mikor ez kiderült, már az apjuknál voltak a fiúk, így volt időm emésztgetni, hogy mit csináljak.

Először nagyon kétségbe estem, mert tele a család szenvedélybeteggel, és én nem akarom, hogy Kismacsó is az legyen.

De azt is tudom, hogy minél jobban tiltanak valamit egy kamasznak, annál vonzóbb lesz számára, meg a kortársak nyomása is nagy.

Ezen jól fel is idegeltem magam, hogy akkor mi a francot csináljak mégis, mert jóvá nem hagyhatom az alkoholizálást, és a szobába sem csukhatom minden nap 24 órában.

Aztán beszélgettünk erről több emberrel is a hétvégén, és mindenki elmesélte, hogy ő mit csinált 15 éves korában a haverokkal, és rá kellett jönnöm, hogy én is 13 évesen szívtam el az első slukkot az iskola budijában, és a barátnőmmel 15 évesen jártunk rá a mostoha anyám likőrjére.

Hétfőn épp tornázni készültem otthon, Kismacsó meg leült a szőnyegre a hátam mögé egy hatalmas kakaós csigával, nyilván, hogy murizhasson rajtam, amint ott bohóckodok a szőnyegen Béres Alexandrára.

-Na, most elkaplak barátocskám-gondoltam, és hirtelen leültem vele szembe a szőnyegre törökülésben, és egyszerűen rákérdeztem a dologra.

Meglepődött, de nem tagadta le, azt hitte, hogy az apja tájékoztatott, vagy Belami, mert az apja észrevette, hogy végigaludta a péntek délutánt nála, és elővette.

Mondtam neki, hogy nem tőlük, de mindegy is, mert nem ez a lényeg.

Azt mondta, hogy érti az aggodalmunkat, de tudja, ismeri a határokat, szerinte ez belefér.

Én elmeséltem neki, hogy az öcsém is azt hitte, hogy ő uralja az alkoholt, de -amint az ábra mutatja- nem.

És az iskolából is kirúghatják, ha ez kiderül: ittasan mentek egy iskolai rendezvényre.

Kismacsó szerint kicsit jobban bízhatnék benne, mert fogalmam sincs hányszor mondott már nemet dolgokra (cigaretta, fű), és fog is, és melyik haverja nem. És pont az a barátja is ilyen, akit mi az ördögtől valónak hiszünk, míg az, akiről meg csupa jót gondolunk, az meg már mindent kipróbált.

Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tenne a helyemben.

Szerinte nem kellene ennyit görcsölnöm. Okos, nagyfiú már. Hát ja.

Nem nyugodtam meg, de a gyereknevelés már csak ilyen.

Nem lankadhatsz, szemed tartsd nyitva éberen, és ugorj, ha szükség van rád! 

Amúgy meg csinálj úgy, mintha laza lennél! Még akkor is, ha egy merő görcs vagy.

Bízz az alapokban, amit -elvileg- hat éves koráig lefektettél!

Jaj, de szeretném, ha nevetve emlékezhetnék vissza úgy 10-20 év múlva erre az egészre!