Veszteségekről

Az elmúlt napokban rengeteget tűnődtem a veszteségről, mint olyanról.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy élnek a szüleim, sőt az egyik nagymamám is. 

Haltak meg már számomra fontos emberek, de egyikkel sem voltam napi kapcsolatban, meg idősek voltak, vagy nagyon betegek, így valahogy elfogadtam, hogy el kellett menniük.

Most, két héten belül, kétszer is megcsapott annak a szele, hogy vannak sokkal fájdalmasabb veszteségek, és én nagyon megijedtem. 

Azt hiszem, a legesleg veszteségem eddig az első házasságomban ért, mikor kiderült, hogy az akkori férjem megcsal.

Emlékszem, milyen pánikrohamom volt, nem mertem lefeküdni, elaludni, mert úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni. Nagyon kemény volt, máig emlékszem a kétségbeesés ezen fokára. 

Utána sem volt jobb, ráadásul nem tiszteltem magam annyira, hogy azonnal véget vessek a méltatlan helyzetnek, hanem csak tocsogtam benne, és ezzel meghosszabbítottam önön szenvedésem poklát még évekig. Butabutabuta én! 

Mire elváltam, már bele voltam fásulva abba, hogy nekem egyszerűen nem lehet jó, nekem mindig mindennel és mindenkivel szívni kell. 

Egyedül a két fiammal tudtam jól lenni, miattuk nyert értelmet az életem, és szerintem már rég nem lennék, ha ők nincsenek. 

Charlieval lassan kisimultak a dolgok.

Rengeteg küzdelmünk volt vele is, de vállvetve, soha nem éreztem magam egyedül. 

Sajnálom, hogy nem tudtam megadni neki a legnagyobb álmát, de próbáltam, erőn felül megpróbáltuk, nem sikerült, el kellett engedni. 

Eljött a nyugalom ideje. Meg az öregedésé.  

Reménykedtem, hogy most egy ideig örülhetek magamnak, a nyugis kis életemnek. Nagyon-nagyon fejbe kólintott, hogy ez egyáltalán nem így működik. Nagyon nem. Törékeny minden.

Hogyan lehet túlélni az életet?

Kezd értelmet nyerni a jelenben élés, hogy jelen legyek, ne hajtsam az időt, az eseményeket. Ne várjam télen a nyarat, nyáron a telet, stb.. 

Legtöbbet Mórtól tanultam mostanában, aki MINDEN PILLANATOT KIHASZNÁL, amit vele foglalkozunk, fáradhatatlan, ha közös élményekről van szó, és hálás mindenért. Őt nem érdekli a múlt, a jövőt meg nem is érti, csak a pillanatban él. Valahogy így kellene nekem is, azt hiszem.  

Rosszkedvem nyara

Vagyok ám, meg írtam is posztot, csak nem fejeztem be, most meg már nincs is kedvem hozzá, szóval az marad vázlat.

Most ilyen van.
Kedvetlen és energiátlan vagyok. Foghatom a melegre, meg mensi előtti feszültségre, esetleg apróbb történésekre, de úgyis mindegy. Nem?

Valahogy nem jó úton járok most.
Beszólok, ahol és akinek csak lehet, akaszkodok, tombolok. Kő kövön nem marad.
Ráadásul akkor sem vagyok kedves, amikor én azt gondolom, hogy az vagyok.
Belami szerint rém barátságtalan vagyok, de azért nem hagyom eltájolni magam teljesen, mert ez zsarolós szövegkörnyezetben hangzott el.
Kismacsó egy hang nélkül ment el az apjához pénteken, és bár vasárnap azt állította, hogy azt hitte alszok azért, nekem ez gyomorszájas volt akkor is.
A szombati családi ebéden Charlie 10 évvel fiatalabb tesója és párja bejelentették, hogy már hárman lesznek a jövő heti esküvőn, el is ment az étvágyam rögvest.
Igazából várható volt, meg nem is sajnálom tőlük ezt az örömöt kicsit sem, de azt azért senki ne várja tőlem, hogy ultrahang képeket, meg videókat fogok nézni, mert biztos, hogy nem. Sőt, szívem szerint többé nem is mennék semmilyen közös programra, és ahogy magam ismerem, meg is teszem. (Nem vagyok rá büszke, de kerülöm az ilyen helyzeteket.)
Persze vasárnap már végigsírtam a takarítást, és nyugodtan telebömbölhettem a porrongyot, és áztathattam a porszívót a könnyeimmel, senki nem volt otthon.

Valamivel most jobb.
A sírás mindig kitisztít kicsit, és elég régen nem sírtam már a nyomorom miatt.
Persze a probléma nem lett megoldva, továbbra sincs közös gyerekünk Charlieval, de már nem rág úgy belülről, mint szombaton.

Sarokba szorított állatnak éreztem magam, és érzem, ha megpróbálom ezt végiggondolni. Tele vagyok rossz gondolatokkal, dühvel, frusztráltsággal. Néha úgy érzem, hogy tudat alatt Charliet hibáztatom mindenért, ezért gyilkolom, ha a kontrollom elhagy.
Aztán meg totál az elfogadás útjára lépek, hisz könnyebb úgy, majd Charlie egy-egy mondattal bűntudatot ébreszt bennem, hogy én ezt meg merem engedni magamnak (hisz van még fagyasztott embriónk), ettől dühös és frusztrált leszek, elkezdem gyilkolni... és a kör bezárul, kezdődik minden elölről.

Ugyan túléli e ezt az egészet a házasságunk? Lehetnek e más közös céljaink? Tudunk e együtt élni majd, ha esetleg biztos lesz: nekünk nincs remény közös utódra? Elbír e ő ezzel a teherrel? Elbírok e én ezzel a teherrel?

Tudom, hogy most mit mondana.
Még ne gondolkozzunk ezen!
De én nem tudok kibújni a bőrömből, látni akarom a lehetséges jövőket. Azonnal, mindet.
Persze nem lehet.

Csak... Nem jó a szakadék szélén billegni sokáig.
Mert képes vagyok, és ugrok. Hogy túl legyek végre a lehető legrosszabbon.

Nem így kellene.
Reménykedni illene, üdvözült arccal, vallásos áhítattal a jövőbe tekinteni. Óh, be kár, hogy nem megy!
Csak a fröcsögő rosszkedv, a gyilkos indulat, az játszik.

Pedig mily sok energia ez! Ha átforgathatnám, újraminősíthetném jó energiává!
Azt kellene.

Ha nem lennék ilyen rohadt fáradt, energiátlan, és nem lenne ez a kurva meleg.
Azt hiszem a lehető legjobbkor van, hogy szabadságra menjek a jövő héten.
És összeszedjem magam, de sürgősen... nagyon sürgősen.

      

Sötét gondolatok a kollektív jövőnkről

Olvasok kettő blogot, amit orvosok írnak. Mindkettő állami kórházban dolgozik, és nagyon elkeseredett.

Én meg attól rettenek meg, hogy Belami is így pofára esik majd. Most még olyan lelkes, annyira friss, lendületes.
Tavaly kifejezetten jól érezte magát a kórházi gyakorlaton, minden este hosszan mesélt róla, hogy mit próbált ki, milyen műtéten volt bent. Nagyon élvezte. A nővérek szerették, kényeztették, bejuttatták mindenhová. Volt kedvenc betege, aki csak őt akarta, elzavarta a nővérkét maga mellől, hogy Belami menjen vért venni, tisztázni (ápolási gyakorlat volt, mindent csinált).
Örültem, hogy elismeri az ápolók munkáját (is), és remélem, hogy soha nem felejti el, amit erről akkor gondolt. Annyira szeretném, ha nem csak orvos lenne, hanem nagyon jó orvos. Azt igazán szeretném.

Egy ideje más füllel hallgatom, amit az emberek az orvosokról mondanak. Elkeserítő. Az emberek nagy része utálja az orvosokat, vagy legalábbis sztereotípiák mentén gondolkozik róluk. Ettől összeszorul a szívem, mert Belamira gondolok. Hogy mennyit tanul, és még mennyi rengeteget fog, aztán meg mekkora felelősség lesz rajta, és mégsem lesz megbecsülve esetleg. Vagy utálni fogják azért, mert orvos, mert gennyesre keresi magát a szemétláda, ilyenek. Meg minek kapnának több fizetést épp ők, hiszen más is végzett egyetemet.
Aham. Mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy orvosira járjon. Meg lehet próbálni, aztán összehasonlítani bármivel. Addig meg...
Nem véletlen, hogy aláíratják velük: vissza kell fizetni a képzés árát, ha elmennek külföldre. Mert elmennek sajnos. És aki menni akar, az még az aláírt papír ellenére is menni fog, mert meg fogják fizetni máshol a tudását.

Szóval nem tudom mi van/lesz ebben az országban, ahol nem érték, aminek annak kellene lennie.
Arról majd egy külön bejegyzés lesz, hogy mi folyik a szociális szférában. Egyszerűen elkeserítő. Még nekem is, aki pedig nem szokott/szeret politizálni.
Megmondom őszintén nagyon-nagyon sötéten látom az ország jövőjét.