Visszakanyarodva

Kicsit visszakanyarodva az előző bejegyzésemhez.

Nagy lendülettel megírtam délelőtt, aztán munka ügyben úton voltam, de az agyam hátsó zugában ott motoszkált, hogy azért ezt talán nem kellett volna, és ha hazaérek, törölni fogom a bejegyzést. 

Pont megnyitottam a blog felületét, mikor Belami hívott. Megállt bennem az ütő, hogy biztosan megtalálta, vagy valaki megmutatta neki a bejegyzést... De nem, szerencsére. 

Nagyon érdekesek voltak a kommentek. 

Kicsit két véglet: van aki szerint a szerelemről le kell választani a "mocskos anyagiakat", és mindent szigorúan lepapírozni, és van aki szerint, ha a "mocskos anyagiak" bármilyen szinten játszanak, vagy ezt szerződésbe kell foglalni, akkor ott baj van az érzelmekkel. Szerintem tuti recept nincs, mert ahány ember, annyiféle szituáció, megoldás lehetséges. 

Itt van például az én esetem.

Az első férjemmel összeházasodtunk, mindjárt jött az első gyermek, rövid albérletezés után vettünk egy lakást. Erre a pénzt leginkább az első férjem szülei adták, így a lakás a férjem nevére került. Engem nem izgatott a dolog túlzottan, egyrészt mert hittem a holtomiglan-holtodiglanban, másik részről meg úgy voltam vele, hogy házasság alatt szerzett vagyon fele-fele arányú elvileg, ha egyéb szerződés nincs erről. (Nem biztos, hogy így van, de a fáradtságot sem vettem, hogy komolyan beleássam magam a témába.) 

Aztán a sors máshogy keverte a lapokat, és én nem akartam harcolni senkivel, a két fiúval és a személyes holmijainkkal elköltöztem Anyuékhoz. Fel sem merült bennem, hogy akarom e lakás felét. A két gyereket akartam nyugiban, semmi mást. Oké, volt hová mennem, meg a gyermektartást is kaptam rendesen, más szituáció mást hoz ki az emberből. Az tuti, nem bántam meg a döntésemet, de ma már máshogy működök, tudom, hogy SOHA SEMMI NEM BIZTOS. Azt a fajta naivitásomat, hogy vannak BIZTOS dolgok -sajnos- elvesztettem. 

Abban viszont hiszek, hogy Belami rendelkezik olyan érzelmi intelligenciával, hogy tanult a hibáiból, és tisztában van vele, mit kellett volna máshogyan csinálnia. A többi meg,... a jövő zenéje.

Zsák a foltját

Mi Charlieval nyilván azért érezzük olyan jól magunkat egymás társaságában, mert szörnyen egy húron pendülünk.

Csak ma történt, hogy
-mindent az utolsó percre hagyunk, aztán jól mutogatunk egymásra, ami a végén röhögésbe fullad, mert egyikőnk sem jobb, de tényleg.
-reggeli után csak egymásra néztünk, és uzsgyi vissza az ágyba hülyéskedni, mert neki videót vágni nem volt kedve, nekem meg takarítani.
-este megfürdött, végre elkezdte összerakni a videót, mire én kitaláltam, hogy vigyük ki Belamit a vasúthoz, mert esik az eső, fúj a szél, szegény, szegény kicsikémmel mi lesz így.
Persze épp letisztítottam az arcomat a puhításhoz, a zsíros hajam hátra volt kötve valami rémes dm-es lila kendővel, de magamra kaptam a kapucnis kabátomat, meg a csizmámat, aztán mentem velük.
Az autóból ki sem szálltunk, csak Belami ugrott ki a vasútnál, mi meg a fejünkbe vettük, hogy ebben a szemerkélő esőben még kocsikázunk kicsit. Javaslatomra a régi laktanyához mentünk, amit még sötétben soha nem láttam, hát horrorisztikus volt, de tényleg.
Komolyan nem értem hogy lehet két negyvenes ennyire gyerekes.
Megzavartunk egy titkos légyottot, és vihogva remegtem, hogy mikor tántorog elénk valaki a sötétből. Előre leszögeztem Charlienak, hogy semmilyen körülmények között nem állunk meg senkinek, épp elég horrort láttam már, hogy tudjam: minden csak elterelő hadművelet, amúgy "csak" ki akarnak nyírni. Majd telefonálunk a rendőrségnek, mentőségnek bármit látunk, mert én kérem nem dőlök be semmiféle tántorgásnak, horrorokon szocializálódtam.
Természetesen nem történt semmi ilyesmi, de én annyit borzongtam abban a néhány percben, hogy ma már nincs igényem többre.
Nem vagyunk mi normálisak. ;-)

Charlie meg én

Vannak gondjaink.
Az indulatok időnként az egekbe csapnak, de ez várható volt.

Charlie apának teremtődött.
Neki a gyermek fontos, ha nem a legfontosabb.

Mikor 2007-ben találkoztunk, én szinte azonnal elmondtam neki, hogy nekem természetes úton már nem lehet gyerekem.
Megkérdezte, hogy vállalnék e nehezebb utat, hogy legyen közös.
Beleegyeztem, és természetesnek tűnt, hogy azonnal sikerülni fog, hisz kétszer már sikerült.

Na, az elkövetkezendő nyolc évben megtanultam mi a magyarok istene ez ügyben.
Nem, és nem sikerült, ráadásul a vetélés gyötrelmeit is át kellett élnünk, nem is egyszer.
Ezekben az években megtanultam, hogy semmi nem biztos, és semmiből nem következik biztosan semmi. Nehéz, fájó lecke volt, de azt hiszem bevéstem rendesen.

Annak idején én egy, azaz egy darab lombikban gondolkoztam, aztán mikor már a nagyon sokadiknál jártam, akkor a 40. életévemet tettem meg lélektani határnak.

Hát ez eljött.
Kimondtam, amit ki kell mondani, és felkészültem minden rosszra, ami emiatt történhet velünk, a házasságunkkal.

És forrong most minden.
Sok Charlie "nem szeretem" munkahelye, az én kőkeménységem, a testvére könnyen jött, hamarost apasága, egyéb viszonyulások.

Én ezt nem így akartam, nem így terveztem.
Ezt dobta a gép, és most fogjuk erősen a hajó korlátját, hogy le ne fújjon bennünket a szél, bele a háborgó tengerbe, bár vannak pillanatok, amikor már legszívesebben én ugranék, mert nem bírom.

Szombaton, mikor hazaértem Tűztől, és megint, és újra összevesztünk, akkor nekiszegeztem a kérdést: -Szerinted mi el fogunk válni?
Teljesen sportszerűtlen mélyütés volt ez részemről, de én ilyen vagyok, akarom tudni a legrosszabbat.
Épp képeket szerkesztett a számítógépen, mikor az íróasztalnak támaszkodva ezt kérdeztem.
Nyakamban volt még a sálam, mert vásárolni indultam a veszekedés előtt, és megakadva az öltözködésben álltam ott, teljesen tanácstalanul.
Felnézett, és annyira fájdalmas volt a tekintete, hogy inkább abbahagytam. Letekertem a sálat a nyakamból, kimentem a konyhába összepakolni, hogy majd vele tudjak menni az ő családjához ebédre, ahol ott a várandós sógornő is. Mert ez a dolgom, mert hozzá tartozok.

Később gyöngéden felvetettem, hogy el kellene mennünk párterápiára.
Azt mondta nincs értelme, még magához sem tud teljesen őszinte lenni, nemhogy egy idegen emberhez.

Kértem, hogy szeresse magát.
Úgy érzi ez soha nem fog neki menni.

Én meg nem értem.
Azt hittem, hogy mindenki szereti magát, és csak valami elfajzottság volt nálam, hogy pár évig én sem szerettem önmagam.

Nem tudom mi lesz, hogy lesz.
Csak azt tudom, hogy nagyon erősen kell inkább egymásba kapaszkodni, nem a korlátba.

Rosszkedvem nyara

Vagyok ám, meg írtam is posztot, csak nem fejeztem be, most meg már nincs is kedvem hozzá, szóval az marad vázlat.

Most ilyen van.
Kedvetlen és energiátlan vagyok. Foghatom a melegre, meg mensi előtti feszültségre, esetleg apróbb történésekre, de úgyis mindegy. Nem?

Valahogy nem jó úton járok most.
Beszólok, ahol és akinek csak lehet, akaszkodok, tombolok. Kő kövön nem marad.
Ráadásul akkor sem vagyok kedves, amikor én azt gondolom, hogy az vagyok.
Belami szerint rém barátságtalan vagyok, de azért nem hagyom eltájolni magam teljesen, mert ez zsarolós szövegkörnyezetben hangzott el.
Kismacsó egy hang nélkül ment el az apjához pénteken, és bár vasárnap azt állította, hogy azt hitte alszok azért, nekem ez gyomorszájas volt akkor is.
A szombati családi ebéden Charlie 10 évvel fiatalabb tesója és párja bejelentették, hogy már hárman lesznek a jövő heti esküvőn, el is ment az étvágyam rögvest.
Igazából várható volt, meg nem is sajnálom tőlük ezt az örömöt kicsit sem, de azt azért senki ne várja tőlem, hogy ultrahang képeket, meg videókat fogok nézni, mert biztos, hogy nem. Sőt, szívem szerint többé nem is mennék semmilyen közös programra, és ahogy magam ismerem, meg is teszem. (Nem vagyok rá büszke, de kerülöm az ilyen helyzeteket.)
Persze vasárnap már végigsírtam a takarítást, és nyugodtan telebömbölhettem a porrongyot, és áztathattam a porszívót a könnyeimmel, senki nem volt otthon.

Valamivel most jobb.
A sírás mindig kitisztít kicsit, és elég régen nem sírtam már a nyomorom miatt.
Persze a probléma nem lett megoldva, továbbra sincs közös gyerekünk Charlieval, de már nem rág úgy belülről, mint szombaton.

Sarokba szorított állatnak éreztem magam, és érzem, ha megpróbálom ezt végiggondolni. Tele vagyok rossz gondolatokkal, dühvel, frusztráltsággal. Néha úgy érzem, hogy tudat alatt Charliet hibáztatom mindenért, ezért gyilkolom, ha a kontrollom elhagy.
Aztán meg totál az elfogadás útjára lépek, hisz könnyebb úgy, majd Charlie egy-egy mondattal bűntudatot ébreszt bennem, hogy én ezt meg merem engedni magamnak (hisz van még fagyasztott embriónk), ettől dühös és frusztrált leszek, elkezdem gyilkolni... és a kör bezárul, kezdődik minden elölről.

Ugyan túléli e ezt az egészet a házasságunk? Lehetnek e más közös céljaink? Tudunk e együtt élni majd, ha esetleg biztos lesz: nekünk nincs remény közös utódra? Elbír e ő ezzel a teherrel? Elbírok e én ezzel a teherrel?

Tudom, hogy most mit mondana.
Még ne gondolkozzunk ezen!
De én nem tudok kibújni a bőrömből, látni akarom a lehetséges jövőket. Azonnal, mindet.
Persze nem lehet.

Csak... Nem jó a szakadék szélén billegni sokáig.
Mert képes vagyok, és ugrok. Hogy túl legyek végre a lehető legrosszabbon.

Nem így kellene.
Reménykedni illene, üdvözült arccal, vallásos áhítattal a jövőbe tekinteni. Óh, be kár, hogy nem megy!
Csak a fröcsögő rosszkedv, a gyilkos indulat, az játszik.

Pedig mily sok energia ez! Ha átforgathatnám, újraminősíthetném jó energiává!
Azt kellene.

Ha nem lennék ilyen rohadt fáradt, energiátlan, és nem lenne ez a kurva meleg.
Azt hiszem a lehető legjobbkor van, hogy szabadságra menjek a jövő héten.
És összeszedjem magam, de sürgősen... nagyon sürgősen.