Veszteségekről

Az elmúlt napokban rengeteget tűnődtem a veszteségről, mint olyanról.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy élnek a szüleim, sőt az egyik nagymamám is. 

Haltak meg már számomra fontos emberek, de egyikkel sem voltam napi kapcsolatban, meg idősek voltak, vagy nagyon betegek, így valahogy elfogadtam, hogy el kellett menniük.

Most, két héten belül, kétszer is megcsapott annak a szele, hogy vannak sokkal fájdalmasabb veszteségek, és én nagyon megijedtem. 

Azt hiszem, a legesleg veszteségem eddig az első házasságomban ért, mikor kiderült, hogy az akkori férjem megcsal.

Emlékszem, milyen pánikrohamom volt, nem mertem lefeküdni, elaludni, mert úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni. Nagyon kemény volt, máig emlékszem a kétségbeesés ezen fokára. 

Utána sem volt jobb, ráadásul nem tiszteltem magam annyira, hogy azonnal véget vessek a méltatlan helyzetnek, hanem csak tocsogtam benne, és ezzel meghosszabbítottam önön szenvedésem poklát még évekig. Butabutabuta én! 

Mire elváltam, már bele voltam fásulva abba, hogy nekem egyszerűen nem lehet jó, nekem mindig mindennel és mindenkivel szívni kell. 

Egyedül a két fiammal tudtam jól lenni, miattuk nyert értelmet az életem, és szerintem már rég nem lennék, ha ők nincsenek. 

Charlieval lassan kisimultak a dolgok.

Rengeteg küzdelmünk volt vele is, de vállvetve, soha nem éreztem magam egyedül. 

Sajnálom, hogy nem tudtam megadni neki a legnagyobb álmát, de próbáltam, erőn felül megpróbáltuk, nem sikerült, el kellett engedni. 

Eljött a nyugalom ideje. Meg az öregedésé.  

Reménykedtem, hogy most egy ideig örülhetek magamnak, a nyugis kis életemnek. Nagyon-nagyon fejbe kólintott, hogy ez egyáltalán nem így működik. Nagyon nem. Törékeny minden.

Hogyan lehet túlélni az életet?

Kezd értelmet nyerni a jelenben élés, hogy jelen legyek, ne hajtsam az időt, az eseményeket. Ne várjam télen a nyarat, nyáron a telet, stb.. 

Legtöbbet Mórtól tanultam mostanában, aki MINDEN PILLANATOT KIHASZNÁL, amit vele foglalkozunk, fáradhatatlan, ha közös élményekről van szó, és hálás mindenért. Őt nem érdekli a múlt, a jövőt meg nem is érti, csak a pillanatban él. Valahogy így kellene nekem is, azt hiszem.