Hetem

Ez most megint egy nagyon mozgalmas hét volt.

Keddtől munka, ráadásul a négy napból kettőn egész nap úton voltam, úgyhogy egyáltalán nem bántam, hogy gyorsan péntek lett. 

Szombaton vendégeink voltak.

Az unokatestvérem lánya férjhez megy júliusban, hozták a meghívókat. Először Belamiékhoz mentek, aztán délután hozzánk, addigra Miklós is ideért Budapestről. Alapvetően a választás miatt jött, de pont ezért terveztük erre a napra a meghívós projektet is, hogy ő is itt legyen.

Innentől megint abban lubickoltam, hogy a fiúk itthon vannak.

Vasárnap ugyanis Belamiék is jöttek, miután szavaztak, együtt ebédeltünk. Charlie csinált egy rizstésztás, gombás, kínai ízvilágú ételt, ha valaki unta a húst. Aki meg nem, az chilis babot ehetett hússal. Utána volt jégkrém, süti, a kávét a nappaliban ittuk, és megvitattuk az esélyeket. Miklósnak olyan kérdéseket is feltettem, amit telefonon nem akartam az elmúlt napokban. Beszélgettünk Unoról, a családunkról, mindenről. Nekem erről a napról leginkább ez jut eszembe. 

A politikáról meg nem szeretnék értekezni.

Aki szemfüles, az úgyis kiszűrte, hogy mi a véleményem. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki ért vele egyet, bár a tegnapi nap azt igazolta, hogy a többség igen. Ő itt pontosan megfogalmazza azt, amit én is írhattam volna, ha mégis értekeznék. Innentől kiváncsian várom, hogy miként tudnak élni a rájuk ruházott bizalommal. Jó lenne nem csalódni. 

Még mindig van lejjebb

Nem is értem, hogy ezt hogyan gondolták. Én ugyan alkalmazott vagyok, de Charlie... Tegnap számolgatott, és nagyon elkeserítőek az eredmények. Szóval nem tudom mi lesz.

Dühös vagyok, annyira, hogy ott szeretnék én is lenni. Ha valaki ismer, az tudja, hogy ez nálam mennyire nagy szó. Nem vagyok az a háborgós fajta, de mindennek van határa. Szerintem. Elmennek ám a francba, de tényleg!

Child 44

Tegnap este ezt a filmet néztük meg:

Megmondom őszintén, hogy engem nagyon lekötött, annak ellenére, hogy nem szoktam szeretni a diktatúrás filmeket. Igazából Charlie azt mondta, hogy ez egy sorozatgyilkosos film (másik titkolnivaló gyengeségem, hogy az ilyen filmeket is szeretem), és az már át sem jött, hogy mindez a sztálini Szovjetunióban.
Az a helyzet, hogy a végén pont ennek a miliőnek a megjelenítése tetszett jobban, nem a sorozatgyilkosos vonal.
Én ugyan nem éltem az 50-es években, de olvastam róla, hogy mi ment akkor. Rémisztő, hogy elvittek embereket úgy, hogy az égvilágon semmit sem csináltak. Volt, hogy egy rosszindulatú bejelentés volt az alap, de olyan is, hogy kiverték valakiből, hogy mondjon egy nevet, az meg mondott, csak szabaduljon már, akár úgy is, hogy egyszerűen főbe lőtték.

A film alatt az járt az eszemben, hogy ennek nem szabad megismétlődnie soha.
Csakhogy! A világ nagyon rossz irányba tart megint, és nagyon-nagyon rosszat érzek ezzel ez egész hisztériakeltéssel kapcsolatosan, ami ebben az országban folyik. És nem csak a menekültekre gondolok. Elég szétnéznem a munkámmal kapcsolatosan, ahol holmi bérrendezés ürügyén egymásnak ugrasztják az embereket, vagy bizonytalanságot keltenek egymásnak ellentmondó hírekkel. "Oszd meg és uralkodj!" Kicsit modernebb eszközökkel folyik az agymosás, de kezdek félni attól, ami lesz/lehet.:-(

A filmnek vannak hibái (a vége össze van csapva szokás szerint), de érdemes megnézni. Állítólag a regény, amiből készült, az sokkal jobb. Szerintem el fogom olvasni. ;-)

Sötét gondolatok a kollektív jövőnkről

Olvasok kettő blogot, amit orvosok írnak. Mindkettő állami kórházban dolgozik, és nagyon elkeseredett.

Én meg attól rettenek meg, hogy Belami is így pofára esik majd. Most még olyan lelkes, annyira friss, lendületes.
Tavaly kifejezetten jól érezte magát a kórházi gyakorlaton, minden este hosszan mesélt róla, hogy mit próbált ki, milyen műtéten volt bent. Nagyon élvezte. A nővérek szerették, kényeztették, bejuttatták mindenhová. Volt kedvenc betege, aki csak őt akarta, elzavarta a nővérkét maga mellől, hogy Belami menjen vért venni, tisztázni (ápolási gyakorlat volt, mindent csinált).
Örültem, hogy elismeri az ápolók munkáját (is), és remélem, hogy soha nem felejti el, amit erről akkor gondolt. Annyira szeretném, ha nem csak orvos lenne, hanem nagyon jó orvos. Azt igazán szeretném.

Egy ideje más füllel hallgatom, amit az emberek az orvosokról mondanak. Elkeserítő. Az emberek nagy része utálja az orvosokat, vagy legalábbis sztereotípiák mentén gondolkozik róluk. Ettől összeszorul a szívem, mert Belamira gondolok. Hogy mennyit tanul, és még mennyi rengeteget fog, aztán meg mekkora felelősség lesz rajta, és mégsem lesz megbecsülve esetleg. Vagy utálni fogják azért, mert orvos, mert gennyesre keresi magát a szemétláda, ilyenek. Meg minek kapnának több fizetést épp ők, hiszen más is végzett egyetemet.
Aham. Mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy orvosira járjon. Meg lehet próbálni, aztán összehasonlítani bármivel. Addig meg...
Nem véletlen, hogy aláíratják velük: vissza kell fizetni a képzés árát, ha elmennek külföldre. Mert elmennek sajnos. És aki menni akar, az még az aláírt papír ellenére is menni fog, mert meg fogják fizetni máshol a tudását.

Szóval nem tudom mi van/lesz ebben az országban, ahol nem érték, aminek annak kellene lennie.
Arról majd egy külön bejegyzés lesz, hogy mi folyik a szociális szférában. Egyszerűen elkeserítő. Még nekem is, aki pedig nem szokott/szeret politizálni.
Megmondom őszintén nagyon-nagyon sötéten látom az ország jövőjét.