Testvérek

Fú, micsoda idő volt itt hét és nyolc óra között!

Olyan sötét lett, mint este, és aztán leszakadt az ég. Csodálkozom, hogy nem fáj a fejem, az ilyen időtől szokott. Persze nem hiányzik, csak fura. 

Tegnap Belami beugrott egy laza kávéra.

Nem bírják egész héten egymás nélkül Ágival, úgyhogy hét közepén nála tölti az estét, és reggel onnan indul munkába. Úgy örülök nekik, ráadásul így többször látom én is, mert útba szokott ejteni minket.

Azt mesélte, hogy nagyon jól kijönnek az öccsével (Kismacsóval) Pesten, hetente kétszer együtt szoktak edzeni, vacsorát felváltva csinálnak, és a rendrakást is megosztják. Szeretné kihasználni ezt az időszakot, mert nem valószínű, hogy később majd ennyi időt tudnak egymás társaságában tölteni. Engem ez olyan boldoggá tesz, hogy ennyire jó testvérek, és a hat év korkülönbség ellenére ilyen jól megértik egymást.

Nem volt ez mindig így.

Mikor kicsik voltak, főleg a válás környékén, amúgy érthető módon, megállás nélkül nyírták egymást, valamelyik folyton visított, vagy ordított. Legtöbbször Kismacsó, de egy idő után észrevettem, hogy vissza is él ezzel, sokszor már akkor nyígott, mikor Belami még hozzá sem ért. Volt olyan, hogy annyira cirkuszoltak, hogy leballagtam az emeletről Anyuhoz, hogy menjen fel, és csináljon valamit, mert én kiugrok az ablakon, ha még egy percig hallgatnom kell ezt. 

Aztán jobb lett, mire Charlieval összejöttünk, már alig veszekedtek, aztán meg már egyáltalán nem. Cserébe nem volt sok közös témájuk sem, inkább elvoltak egymás mellett, mint egymás társaságában. 

Kicsit féltem, hogy ez így is marad, de ahogy felnőttek, kezdtek egymáshoz közelíteni.

Belami élen jár ebben, kezdeményez, kedvez (odaadta az autóját, ruhát kölcsönzött, stb..) az öccsének, Kismacsó meg fogadja ezt, és megnyílik a bátyjának. Belami szerint sokat beszél, sőt igényli, hogy esténként az erkélyen vitassák meg az élet nagy dolgait, ami Belaminak eleinte furcsa volt (előtte esténként egyedül elvolt magában), de nagyon megszerette ezeket a közös időket Kismacsóval. 

Annyira, de annyira jó ez.

Ma már dolgozok, illetve dolgozni kellene.

Vár rám egy csomó telefonálás, egy rendkívüli jelentés, meg egy levél szükséglet felülvizsgálatához, szóval neki kellene ugrani.

Legyen szép napotok nagyon!      

Öcsi szülinap, elmélkedés, új szandál és piros körmök

Az a legrosszabb a hétvégében, hogy mindjárt vége.
Jó volt, hogy megint három naposra sikeredett, ezt azért bírnám.
Voltam megfelelő mennyiségű időt egyedül, és mire untam volna, addigra jött haza Charlie.

Ma volt az öcsém (az egyetlen édestestvérem) negyvenedik szülinapja.
Meglepetés bulit akartunk, de végül egyszerűen csak összejöttünk tizenvalahányan, és jól éreztük magunkat.

És megint egy légtérben volt az édesanyám és az édesapám, ami nekem valamiért jó. Hihetetlen, hogy majdnem negyvenkét évesen, ez még mindig foglalkoztat.
Amikor valamilyen alkalomból ott vannak mindketten velem, akkor valahogy teljesnek érzem magam. Szerintem mindegy hány éves az ember, a szüleit akkor is szereti együtt látni, és a válásuk nem feldolgozható, maximum elfogadható az idők folyamán.
Szerintem én azért viseltem elég jól, mert ők soha nem mondtak egymásra semmi rosszat előttem, és mindketten nagyon-nagyon szeretnek.

Most pedig jól nem csinálok ma már semmit, csak olvasni fogok, meg maximum belakkozom a körmeimet. Szigorúan pirosra!!! Mert a lábamon pirosak a körmeim az új szandálom miatt. Mutatom:

Július 27.

A nap legfontosabb eseménye Belami születésnapja volt.
Reggel megköszöntöttem, de elmeséltem neki, hogy igazából 15.42 perckor született, szóval még van idő a fordulóig.

Aztán Anyu hívott, hogy a legkisebb öcsém balesetet szenvedett hajnalban, fejjel beleállt az autóval egy árokba. Ittas vezetés.
Agyrázkódással kórházba szállították, szerencsére nem nyírt ki senkit a felelőtlenségével, csak a sz.ros autója lett totálkáros.
Belami menjen már fel hozzá az ötödikre, mert agresszív volt, mielőtt a nyugtató hatott, és elaludt.
Belami felvonta a szemöldökét, de megígérte, hogy ránéz.
Kb. egy óra múlva hívott Anyu újra, hogy Belami ne fáradjon, mert az öcsém ellógott a kórházból.
Nyilván kiakadtam, hogy miért akarja feltétlen kicsinálni önmagát, közben próbáltam telefonon elérni Belamit, hogy fel ne menjen az ötödikre, ne égesse magát a lökött testvérem miatt.

Aztán a nap nagyobb részében ment a telefonálgatás Anyuval, unokatesókkal, mindenki ki volt akadva.
Remélem jó sokáig nem adják vissza a jogsiját, és szeretném, de nem hiszek benne, hogy tanuljon az esetből, komolyodjon már végre meg.
27 éves, ő az, aki egy napon, egy órában született velem, csak 14 évvel később.
Lánynak várták, de az első perctől a legelevenebb kölyök volt mind közül.

Úgy emlékszem a nagyanyám átka ez, mert nagyon elborult az agya anyám utolsó terhességének a hírére.
Mikor anyám ábrándos hangon előadta neki, hogy tündi-bündi kislányt szeretne még utoljára, mint én voltam, akkor nagyanyám azt találta mondani, hogy már pedig fiú lesz, és égetnivalóan rossz. Nyilván nem így értette szegény.

Belami hústortát kért ismét, ez tavaly óta komoly hagyománnyá kezd válni nálunk, mert az idén már Kismacsó is azt kért.
Ehhez már kedden bepácolta Charlie a szeletekre vágott csirkemellet, én meg elősütöttem tegnap délután.
Aztán egy jénait baconnel kibéleltünk, úgy, hogy a tetején majd vissza lehessen hajtogatni.
Aztán ment egy sor hús, egy sor sonka, egy sor sajt, és így tovább. Jó sokféle sajt, mert úgy az igazi.
A végén a baconnel lett bezárva az egész forma, és ment a sütőbe.
Amikor kész lett, akkor simán ki lehetett borítani az egészet, hogy felülre kerüljön a domború rész, és kicsit torta jellege legyen.

Ilyen finom még soha nem lett.
Biztos az elősütés is sokat segített, hogy nem engedett már vizet a csirkehús, meg a rengeteg mennyiségű sajt. Nyami!

A szülinapra eljött Széphajú, meg végül Anyu is a másik apámmal.
Nem voltak túl jó hangulatban, de azért jó kis vacsoránk lett együtt, és végül felengedtek ők is.

22 éves lett hát.
Bizony mondom néktek gyorsan eljött ez, túl gyorsan.

Aztán este jó mosolyogtam, mert Széphajú, meg Belami legóztak. (Bizony, a legót megtartottuk, csudi jó lesz az unokáknak.)
Halál komolyan.
Ültek a földön a hatalmas doboz legó felett és házakat építettek, meg autókat, és szerintem még a legóemberekkel is folytattak párbeszédeket.
Aztán még dinnyéztünk egyet este kilenc körül, és közben Széphajút Belami óvodás sztorijaival szórakoztattam, mert tudom, hogy én is szeretek Charlie kiskoráról hallani.

Így telt el ez a nevezetes nap. ;-)

A világ nem rózsaszín (sajnos)

Anyu hívott tegnap este, hogy az édestestvérem, aki két évvel fiatalabb nálam (38), kórházba került.
Epilepszia szerű roham, elharapta a nyelvét, és utána sokáig nem ismerte meg őket.
Mentővel kórházba szállították, a ct-je negatív, valószínűleg napok óta nem ivott alkoholt, meg hasmenése is volt, úgyhogy delírium + kiszáradás.

Este sokáig sírtam a fürdőszobában, egész pontosan a kádban.
Szerintem a fürdővizem szintje megemelkedett a rengeteg könnytől. Igazából nem is vicc.

Sajnálom a tesómat, és az anyámat is.
Az öcsémet azért, mert nem jól vészelte át a szüleim válását, mert kezeletlen hiperaktív gyerek volt, ezért elkönyvelték rossznak, még úttörőnek sem avatták fel (nem mintha sokat veszített volna vele).
Az apám nem tudott vele mit kezdeni, a mai napig sem bír.
Anyu ráhagyott mindent, a mostohaapánk meg próbált apaként fellépni, de csak rosszabb lett minden.
Igazi szar gyerekkora volt, és nem hibáztatok senkit, egyszerűen vele valahogy másképp kellett volna, és ennek a módját senki nem tudta eltalálni.
Hiperszuper éles elméje (már csak) volt, és jól is nézett ki (ezt is csak múlt időben már).
Tizenévesen egy hüllőkiállítással járta az országot, ott szokott rá a narkóra. Később "szárazon" szokott le, azt mesélte, hogy az ellenségeinek sem kívánja azt.
Élt Izraelben, onnan hazatoloncolták, mert leszarta, hogy lejárt a tartózkodási engedélye, aztán a West End tetején a hőlégballonos kávézót vezette.
Innen ment ki Afrikába, ahol évekig élt, és már eléggé tönkremenve jött haza (talán megjárta ott a börtönt is), maláriával, alkoholistaként.
Pedig az esküvőmre még luxus Roverrel jött, pénzt adott ajándékba (amit azóta is rám kiabál).
Aztán Anyu új házasságából született öcsénk összetörte az autót, míg ő Afrikába visszament, és onnantól minden elromlott. Legalábbis szerinte.
Angolul tökéletesen tud beszélni, plusz valamelyik törzsi nyelvet is megtanulta kint.
Anyuékhoz költözött, Kismacsó régi szobájába. 1-2 évig ott élt vele Lydia, aki Afrikából jött, igazi csokibőrű, egzotikus lány.
Ő egyszerűen elszökött az öcsémtől, mert nem ezt ígérte neki, mikor utána jött Magyarországra, és meg is verte olykor.
Néhány éve majdnem meghalt, miután Lydia elhagyta. Könyörögtem neki, hogy menjen el Szigetvárra, költözzön be, hagyja, hogy újra felépítsék!

Nem ment.
Azóta nem nagyon tudok mit mondani neki, végignézem, ahogy segédmunkákból piál, vagy egyszerűen csak élősködik Anyuékon.

Anyu meg...
Ott van még neki az új házasságából született másik két problémás öcsém, az egyik olyan, mint Jude Law, a másik meg Dennis (mert pont olyan vásott volt kicsinek, mint Dennis a komisz).
Szóval Anyu csak sodródik, próbál segíteni nekik, meg összefogni a családot. Ez többnyire elég tragikomikus helyzeteket szül, majd egyszer elmesélem a karácsonyi közös ünnepeket. Tényleg szürreális szokott lenni.

Szóval tegnap este én csak ültem a kádban és sírtam.
Hogy milyen kicsi vagyok és tehetetlen, és mennyire nem lehet segíteni senkin, ha az nem akarja.
Felidéztem a a nyáron mindig kiszőkült gyerek öcsémet, ahogy csüngött rajtam, ha együtt voltunk (tudjátok, mi nem egy helyen nevelkedtünk), és eszembe jutott az is, hogy milyen otrombán szívattam, mert nekem mindent elhitt.
És hányszor mondtam neki, hogy "Nem baj, úgyis nekem hisznek, mert te hazudós vagy.". A gyerekek olyan gonoszak tudnak lenni, és én sem értettem meg őt. Ahogy most sem.

Édes, kicsi lelkem, hát milyen rossz lehetett neked!
Kérlek ne haragudj, hogy nem voltam/vagyok jó testvér! :-( Olyan nagyon szomorú ez az egész.  

Őrület

Az én tágabb családom...nos, Charlie szerint olyan kalandos (gáz inkább), mint valami csavaros regényben. Szerintem egyszerűen csak őrültek vagyunk mind.
Sajnos játszik a kábítószer és az alkohol is, szerencsére én egyik rabja sem voltam/vagyok soha. Rám inkább a kényszeresség (depresszió, önimádat, lustaság, önzőség, stb.. soroljam még?) jellemző néhány dologban, nos az sem egyszerű.

Mindenesetre ijesztő, mikor Charlie elmeséli, hogy az egyik öcsém telefonon hívatta vissza magát ma délelőtt, hogy elmesélje: az ő védőszelleme megemlítette Charlie védőszellemének nevét. Meg, hogy csak akkor van ott, ha behunyja a szemét, és két pont van a szájában azóta is. ?!?!?!
A másik öcsém meg arról beszélt decemberben, hogy megfigyelés alatt áll, tudja, hogy figyelik. ?!?!

Öcsém 1 alkoholista, de a múltban kábítószerezett is. Élt Izraelben (onnan haza toloncolták), majd Afrikában (onnan Anyu hozta haza). Egy darabig vele élt itt Magyarországon az afrikai barátnője is, aki végül megszökött tőle, és legutóbb egy videoklipben láttam viszont.
Öcsém 2 (majd adok nekik blogos nevet, ha bírok még róluk írni) kábítószeres, szerintem a szintetikus drogok totál kicsinálták az agyát, és már akkor sem százas, ha nem használ semmilyen szert. (úgy néz ki, mint Jude Law kicsit lelakva.)
Amúgy dolgozik, inkább meg sem mondom mit, mert egy csomó ember élete függ(het) tőle.
Van öcsém 3 és 4 is. Róluk is lenne mit mesélni, de most épp nyugiban vannak, mondjuk az egyik egy évet ült (börtönben) Németországban, mert egy lúzer volt.
A négy öcsémből egy édes-, három féltestvérem.

Ilyenkor végigfut rajtam.
Biztos, hogy ezeket az alkohol és a régebben használt kábítószerek okozzák? Be fogok kattanni én is? Észre fogom e venni, ha bekattanok? Örökölték e a hajlamot a fiúk?

Őrület ez az egész.