A jó könyvek megfilmesítésétől mindig félek picit, mert nagyon el lehet szúrni az egészet, de ebben az estben nem ez történt. Szerintem a film is zseniális a főszereplőkkel együtt.
Kate Winsletet én sokáig nem igazán kedveltem színésznőként, de aztán egyre jobb szerepekben láttam, egyre hitelesebben játszani, úgyhogy ma már teljesen mást gondolok erről.
Ebben a filmben meg olyan jól hozza Hanna karakterét, hogy bámulatos.
A fiatal Michaelt játszó színész David Kross játéka ugyancsak lenyűgöző.
Pontosan nem is tudom melyik szál fogott meg jobban: az idősebb nő és a kamasz fiú szerelme, vagy a háború felelőseinek keresése.
Mindkettő olyan finoman, érzékenyen van kibontva, hogy engedi a saját vélemény formálódását, nem akar az ember szájába rágni semmit. Inkább elgondolkodtat, napokig tűnődik az ember rajta.
Tegnap valahogy előkerült a tévénk tárhelyéből (felvettem pár hónapja).
És megint leragadtam a képernyő előtt, odaszögezetten néztem újra végig az egészet. Tipikusan az a film/könyv, amit pár évenként elő lehet venni nyugodtan, mert mindig tud valami újat adni, mutatni.
Most a holokauszton gondolkodtam el.
Borzasztóan megvisel ez a téma, kifejezetten kerülni szoktam az ezzel kapcsolatos könyveket és filmeket, mert nem tudok mit kezdeni az emberi lét legsötétebb legmélyével, mikor az egyik ember azt gondolja, hogy irthatja a másikat valamiért.
A könyv után tűnődtem el először arról, hogy miért is történhetett meg ez, és mi járhatott az emberek fejében, akik ott dolgoztak a tömegmészárlás színhelyein.
Mert mindig az zavart meg a legjobban, hogy hirtelen honnan lett az a sok gonosz ember akkor és ott, és miért nem fogtak össze a "normális" emberek, miért hagyták ezt megtörténni.
A könyv nem megmagyarázni akarja ezt, csupán elmeséli különböző nézőpontból ugyanazt.
Hanna a maga egyszerűségében meg van győződve arról, hogy a munkát a lehető legjobban kell elvégezni, a parancsot meg teljesíteni. A tanulatlansága miatt ez a szabály a kapaszkodója a világban, de a háborúban ugyanez átlöki egy olyan határon, ami felfoghatatlan. Nekem. Itt és most. Meg az ítélkező bírónak, ott és akkor.
Ő meg csak néz, és ártatlan szemmel kérdezi, hogy de hát akkor hová tette volna a többi embert, ha "nem csinál helyet"? Olyan hátborzongató, és gyomorforgató, hogy nem érti. Még mindig nem érti.
Csak talán legbelül, mélyen.
Vagy inkább érteni szeretné. Nem tudom. De elfogadja, hogy büntetést érdemel.
Michael meg...
Ő nem ölt meg senkit, de ő is hallgatott, ahogyan a felnőttek körülötte. Ők mennyire bűnösök? Mert azok, ez nem is kérdés.
Sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól, ami most történik.
Az iskolázatlan tömegektől, a tömény, irányítható butaságtól. Meg azoktól (magamat is beleértve), akik inkább ki akarnak maradni a véleményformálásból, mert az nyugisabb.
Hová vezethet ez?
Megismétlődhet az az iszonyat? Vagy új arculattal közelít valami hasonló?
Ilyenkor bújok bele a saját, személyes kis terem által nyújtott boldogságba. Mert rohadtul féltem az enyémeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése