Charlie meg én

Vannak gondjaink.
Az indulatok időnként az egekbe csapnak, de ez várható volt.

Charlie apának teremtődött.
Neki a gyermek fontos, ha nem a legfontosabb.

Mikor 2007-ben találkoztunk, én szinte azonnal elmondtam neki, hogy nekem természetes úton már nem lehet gyerekem.
Megkérdezte, hogy vállalnék e nehezebb utat, hogy legyen közös.
Beleegyeztem, és természetesnek tűnt, hogy azonnal sikerülni fog, hisz kétszer már sikerült.

Na, az elkövetkezendő nyolc évben megtanultam mi a magyarok istene ez ügyben.
Nem, és nem sikerült, ráadásul a vetélés gyötrelmeit is át kellett élnünk, nem is egyszer.
Ezekben az években megtanultam, hogy semmi nem biztos, és semmiből nem következik biztosan semmi. Nehéz, fájó lecke volt, de azt hiszem bevéstem rendesen.

Annak idején én egy, azaz egy darab lombikban gondolkoztam, aztán mikor már a nagyon sokadiknál jártam, akkor a 40. életévemet tettem meg lélektani határnak.

Hát ez eljött.
Kimondtam, amit ki kell mondani, és felkészültem minden rosszra, ami emiatt történhet velünk, a házasságunkkal.

És forrong most minden.
Sok Charlie "nem szeretem" munkahelye, az én kőkeménységem, a testvére könnyen jött, hamarost apasága, egyéb viszonyulások.

Én ezt nem így akartam, nem így terveztem.
Ezt dobta a gép, és most fogjuk erősen a hajó korlátját, hogy le ne fújjon bennünket a szél, bele a háborgó tengerbe, bár vannak pillanatok, amikor már legszívesebben én ugranék, mert nem bírom.

Szombaton, mikor hazaértem Tűztől, és megint, és újra összevesztünk, akkor nekiszegeztem a kérdést: -Szerinted mi el fogunk válni?
Teljesen sportszerűtlen mélyütés volt ez részemről, de én ilyen vagyok, akarom tudni a legrosszabbat.
Épp képeket szerkesztett a számítógépen, mikor az íróasztalnak támaszkodva ezt kérdeztem.
Nyakamban volt még a sálam, mert vásárolni indultam a veszekedés előtt, és megakadva az öltözködésben álltam ott, teljesen tanácstalanul.
Felnézett, és annyira fájdalmas volt a tekintete, hogy inkább abbahagytam. Letekertem a sálat a nyakamból, kimentem a konyhába összepakolni, hogy majd vele tudjak menni az ő családjához ebédre, ahol ott a várandós sógornő is. Mert ez a dolgom, mert hozzá tartozok.

Később gyöngéden felvetettem, hogy el kellene mennünk párterápiára.
Azt mondta nincs értelme, még magához sem tud teljesen őszinte lenni, nemhogy egy idegen emberhez.

Kértem, hogy szeresse magát.
Úgy érzi ez soha nem fog neki menni.

Én meg nem értem.
Azt hittem, hogy mindenki szereti magát, és csak valami elfajzottság volt nálam, hogy pár évig én sem szerettem önmagam.

Nem tudom mi lesz, hogy lesz.
Csak azt tudom, hogy nagyon erősen kell inkább egymásba kapaszkodni, nem a korlátba.

Nem szeretem téma :-(

A fészen ugrott elém ez a cikk, döbbenet volt olvasni. http://wmn.hu/2015/09/21/az-oracsorges-reakcio-a-cikkre-a-norol-aki-nem-tudott-mit-kezdeni-az-anyasaggal/ Én is írhattam volna a legutóbbi lombik közben/után (a kutya kivételével). Ugyanazok az érzések, majdnem minden ugyanaz.
Jaj, de nem szeretem téma!

Úgy még soha nem volt...

Ugye észrevehető, hogy sok a kép mostanában, és kevés a személyes?
Mert most így vagyok.

Egységes színű a manikűröm és a pedikűröm, leheletnyi smink reggelente (akkor is, ha majdnem elkések miatta), legfontosabb küldetésnek számít napokig, hogy a szandálomhoz illő táskát találjak (sikerült, lásd vasárnapi bejegyzés), és rengeteg, rengeteg Girls, mert addig sem gondolkozok.

Kicsit sem vagyok rosszul, és depresszióm sincs, egyszerűen csak nem merem/tudom végiggondolni, hogy mi lesz, hogy lesz.
Ezt onnan is tudom, hogy ma el akartam mesélni a kolléganőmnek: mit éreztem a múlt héten fagyizás közben a játszó gyerekek között, és elkezdtem zokogni. És ebben a történetben megint nem magamat sajnáltam, és nem is szomorú voltam, hanem csak ijedt egy mondat miatt, amit Charlie mondott akkor. Egy mondat, amiből kiderült számomra, hogy ő még mindig nem veszi számításba azt, hogy elég kicsi a matematikai valószínűsége a közös gyereknek.

Erőfeszítés nem gondolni a jövőre annak, aki kicsit autisztikusan ragaszkodik bizonyos menetrendekhez. Energia összetartani magam, de megy. Nincs semmi baj, ha csak egy hétre gondolkozok előre.

Közben várom, hogy megszálljon az ihlet, és elkezdjek utánajárni a dolgaimnak, mert lenne minek.
-Nézetni kellene TSH-t, mert ezer éve nem volt.
-Terheléses cukor + inzulin sem ártana, de ezt is csak magam miatt.
-Ugyancsak minden hátsó szándék nélkül kellene letisztázni az immunológiai problémámat, az allergiámat, és a szemem érzékenységét. Gyanítom ezek egy része össze is függ itt-ott.
-Megígértem Charlienak, hogy elmegyek hallásvizsgálatra, mert k.rvára nem használom a hallókészülékemet, és szerinte meg kellene nézetni, hogy mennyit romlott a hallásom az előző vizsgálathoz képest. Abban maradtunk, ha minimálisat, úgy nem rugózik azon, hogy használjam a készüléket, ha viszont sokat, akkor elkezdem végre komolyan venni ezt az egészet, mert teljesen megsüketülni én sem szeretnék (nyilván).

Ezek után pedig nincs mese, el kell gondolkodni az egy darab fagyasztott emberkénk sorsán, hogy akkor mikor, hogyan, egyebek. Ennek érdekében el kell menni a Kaáliba, és még ott is írhatnak ki vizsgálatokat.

Na. Végül is mennyi időt adhatok magamnak minderre? Kellenek e egyáltalán határidők? Mikor jön el végre valamiféle lendület? Jó e, hogy ennyire a "mostban" vagyok, és nem tudok/akarok/merek előre gondolkozni?

Maradjunk abban, hogy most jó ez így. A többi meg alakul. Mert "úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna". Na ugye?