Megint dicsekvés

Azt hiszem, mindkét fiam megállja a helyét ott, ahol épp van.

Belamival ma egy órát beszélgettünk telefonon, és elmesélte, hogy ma is megerősödött abban, hogy hallgatnia kell a megérzéseire, és hinni a szemének.

Azt történt, hogy az egyik kis betege egyáltalán nem tetszett neki. 

Na, nem a kinézetével volt baja, hanem az állapotával.

Vírusos fertőzés gyanúja állt fent, hasmenés, hányás, ettől kissé kiszáradt állapot, ezért került be.

Belami nem sajnálja az időt (meg van is neki rezidensként), hogy alaposan kikérdezze a szülőt, kitérjen egész régi betegségekre is. Meg is ütötte a fülét, hogy az anyuka szerint ez a "bélfertőzésre való hajlam" kísérti őket hónapok óta (értsd: többször volt ilyen állapotban a gyerek az elmúlt hónapokban, aztán kicsit jobban lett, majd megint rosszul). Gondolta, ír ki a gyereknek hasi ultrahangot, meg még egyéb vizsgálatokat is. 

Na most, a nővérek egy része a tapasztalataik miatt néha okosabbnak érzik magukat, ezért van itt-ott beszólás, de Belami ezt rendkívül jól kezeli, először megpróbálja elmondani, hogy mit miért gondol és csinál, de ha ez abszolút érdektelenségbe fullad, akkor egész egyszerűen nyomul, mint a buldózer, mert ő az orvos, és kész. Elég határozott tud lenni, én csak tudom. 😉

A vége az lett, hogy az ultrahang ileus gyanúját mutatta, úgyhogy levette a gyereket az összes fájdalomcsillapítóról, hogy a sebész megnézze, és bingó, már költöztették is át a sebészetre. 

Szóval utána kell menni a dolgoknak, mert ez a szegény gyerek még jó sokat szenvedhetett volna ezzel az egésszel, ha csak a kiszáradást kezelték volna.

Kismacsó meg...

Az én nem túl beszédes kisfiamtól egész véletlenül tudtam meg, hogy oroszul tanul.

-Ma félálomban írtam meg az orosz zéhát -számolt be nekem telefonon.

-Micsodát?! Te oroszul tanulsz?

-Aham, oda osztottak be.

-Nem térek magamhoz. Oroszul tanulsz, és nem meséled?!

-Most mi ebben olyan érdekes?

-Egyéb?

-Jogból is írtunk, jól sikerült. A százhatvanas létszámú évfolyamból tizenvalahánynak lesz megajánlott jegye félévkor... Közöttük leszek én is.

Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűznöm.

Azért időnként rettentően rám tör a hiányuk. 

Néha egészen váratlan módon. Egy zenétől mondjuk, amiről eszembe jut egy emlék, úgyhogy zokogva pucolom tovább az ablakot, mert épp takarítottam. Meg ilyenek.

Aztán persze röhögök magamon, mert minden pont így van jól, ahogyan van, és tulajdonképpen nagyon élvezem a tét nélküli önzőségemet, azaz, hogy azt csinálok, és akkor, amit és amikor akarok. Kurva jó, de tényleg. 

Ja, "Az ír" című új Scorsese film nekem nem tetszett.

Az egy dolog, hogy három és fél órás, de nekem vontatott volt, és szánalmasnak éreztem az idős színészek visszafiatalítását, nem tudom pontosan megmagyarázni miért. Egy érzés volt a gyomrom környékén, és elkísért a film végéig, pedig nem játszottak rosszul a "nagy nevek", sőt. Egyszerűen nem volt jó így látni őket, és kész. 

Soha többé nem megyek moziba három órán túli filmre. Az nekem sok(k) egyhuzamban. És nem a pisilés miatt, azt kibírtam.