Akkor elmesélem...

Az úgy volt, hogy áprilisban elkezdtem komolyan állásokat nézegetni, de az első perctől volt egy bizonyos munkakör, amit nagyon szerettem volna.
Sajnos nem volt épp üres, ezért proaktív pályázatokat küldtem be főleg azokra a helyekre, ahol ez a munkakör létezik.

Az egyik ilyen helyről szóltak, de más munkakörrel kapcsolatosan.
Én már akkor is jeleztem, hogy nincs jogosítványom, mert tudtam, hogy abban a státuszban szükséges. Azt mondták megoldható nélküle.
Elmentem az interjúra, és nagyon tetszett, amit ott hallottam, ráadásul biztattak, hogy jogosítvány nélkül is menni fog az.

Aztán ugyanennél az intézménynél megpályáztam egy vezetői állást, és pont annak a meghallgatására utaztam, mikor szóltak, hogy elnyertem a "jogsival jobb lenne" állást.
Tudjátok, akkor tipródtam, hogy én inkább a "jogsival jobb lenne" állást szeretném, de jól bekavartam magamnak a másik interjúval.
Végül az előbbi állás maradt, úgyhogy nem volt más hátra, mint felmondani.

Most hétfőn kezdtem el dolgozni.
Komolyan mondom, elképesztően jó fej munkatársaim lettek (megint), haláli lazák, fiatalosak (van két csajszi úgy 50 éves kor körül, pont olyan szeretnék lenni majd, mint ők), befogadók, minden.
Egy percig sem éreztem magam feszélyezve közöttük, olyan természetességgel beszélgettünk mindegyikkel, mintha már rég ismernénk egymást.
Vittek magukkal mindenfelé, láttam, hogy a munka szakmai része nem fog gondot okozni, sőt kifejezetten frissítően hatott rám az egész.
A héten idővel is jól tudtam gazdálkodni, szinte elhinni sem akartam, hogy ez mekkora királyság.

De!
Ezekben a napokban autóval rendelkező kollégákkal mentem, és bizony észre kellett vennem, hogy mindez tömegközlekedéssel nem lesz olyan vidám.
Az új munkatársak fel-felszisszentek, mikor mondtam nekik, hogy én mindezt vonattal és busszal tervezem.
Egymástól függetlenül riogattak az időjárás viszontagságaival, azzal, hogy egy bizonyos ponton (számon) túl lehetetlenség lesz maradéktalanul elvégezni ezt a munkát.

Szerdán a közelben voltunk lakásotthonokban, ahol az egyik évfolyamtársammal futottunk össze.
Ő már nyugdíjba készül, ezer éve ott dolgozik.
Kérdezte, hogy jól meggondoltam e ezt a munkakört. Mondtam neki, hogy én eredetileg mit szerettem volna, de csak ez volt, és én már nagyon akartam váltani, ezért elvállaltam.

Na, ez volt az a mondat, ami elindította a lavinát, hogy néhány óra leforgása alatt ott tartsak: munkakört fogok változtatni.
Ugyanis kiderült, hogy az eredetileg vágyott munkakör épp felszabadul, és én pont jó lennék oda.

Nem hiszitek el, de egy emberként állt mellém az új kollégám, a volt évfolyamtársam, és a lakásotthonok vezetője.
Már hívták is az igazgatónőt, és olyan hátszelet csináltak nekem, mintha én lennék az Isten lába, vagy mi.
Én meg csak kapkodtam a fejemet, teljesen összezavarodtam ettől a hirtelen irányváltástól, ami egy mondatnak köszönhető.

Amiért nem akartam még írni sem róla.
Egyik részről az igazgatónő kérése az volt, hogy beszéljek először a közvetlen felettesemmel, és ezt ma tudtam megtenni. Addig nem lett volna korrekt erről értekezni, még így sem.
Másik részről meg sikerült úgy össze-, meg szétcsúsznom, hogy alig bírtam kibogozni magam.

Miért is?
Mert én már beleéltem magam ebbe az új munkába, ezzel együtt szülinapomra se kértem semmit, mert jogsi kell, de gyorsan.
A mérleg másik serpenyőjében meg ott a vágyott munkakör, még több fizetéssel, kiszámíthatóan.

Aztán az volt a hab a tortán, hogy tegnap a nagy vihar miatt nem jutottam el a-ból b-be, mert a vonat felső vezetéke leszakadt, ágak voltak a sínen, a késés órákban volt mérhető.
A busz már késő lett volna a megbeszélt időpontokhoz, úgyhogy szóltam a kollégának, hogy nem tudok vele menni.
Aztán a közvetlen főnökömnek (nevezzük Gézának) szóltam, aki annyit mondott, gond egy szál se, húzzak haza.
Én meg bőgve mentem végig a városon, hogy ilyen jó ember a Géza, én meg holnap majd mondom neki: akkor én lépek. Hát milyen ember vagyok én?
Jó, tudom, hogy ez hülyeség (ma a Géza is mondta), de akkor nagyon hálátlan egy dögnek éreztem magam, egy fagyi gépnek, aki folyamatosan kavar.

Ma esetmegbeszélés volt az egész kollektívának, de előtte elvonultam Gézával megbeszélni ezt az egészet.
Elég jól fogadta. Úgy éreztem, hogy nem sértődött meg, sőt, a végén még ő vigasztalt, meg biztatott, hogy véletlenek nincsenek, biztosan így kellett történnie, blablabla.

Ami fontos volt számomra végig, hogy két szék közül ne üljek a földre végül.
Talán sikerül.
Ugyanannál az intézménynél maradok, csak áthelyeznek. Gyakorlatilag Géza (a beszélgetésünk után), meg az igazgatónő ezt megbeszélték egymás között.
Felém az volt az utasítás, hogy küldjem el az igazgatónőnek a pályázatomat erre a bizonyos állásra.
Csak annyi a baj, hogy az igazgatónő szabin lesz két hétig, úgyhogy addig valószínűleg maradok Gézáék nyakán, utána tudok csak kezdeni.
Megnyugtató, hogy Géza kimondta, ha bármi közbejön, akkor maradhatok náluk. Ez azért fontos volt, hogy jól aludjak a következő napokban.

Itthon már alig tudnak nyomon követni.
Mikor sírva hívtam fel csütörtökön Charliet, és nyavalyogtam, hogy "De hát mindenki olyan jó hozzám, hogy menjek el innen?!?!", akkor mondta, hogy maradjak.
Erre tovább miákoltam, hogy "De hát tudod, hogy én ...... akarok lenni! Hogy hagyhatnám ki ezt a lehetőséget?!", erre meg azt mondta, hogy akkor menjek.
"Most akkor maradjak, vagy menjek?" -tettem fel a kulcs keresztkérdést.
Később, mikor megnyugodva újra felhívtam gyanakodva szólt a telefonba: "Ugye nincs egy újabb állásajánlat?!" :-) :-) :-)