Blogvember, november 6.

Ez nem lesz egy hosszú bejegyzés.

Nagyon fáradt vagyok. Sok volt az inger a délutáni búcsúztatóval, pedig semmi extra nem történt, jó is volt, kedves volt mindenki, és sajnálkoztak továbbra is (kollégák! és lakók egyaránt), hogy nem dolgozok már ott. Most az van bennem, hogy társadalmi munkában havonta egyszer bemegyek hozzájuk segíteni, azt hiszem ez beleférne, meg a lelkemnek is jót tenne. Aztán majd lehet, hogy beleér a bilibe a kezem, mikor valóban bele akarom ezt szuszakolni az időmbe. Meglátom.

Hatalmas és szép virágot kaptam (meg pénzt is, nem is értem), amiről egyből láttam, hogy nem fogom tudni hazavinni biciklivel.

Charlie írta, hogy este hat körül mehet az autóért, addig nem akartam várni, úgyhogy bementem a munkaügyis csajhoz, aki a házunkban lakik, és ehhez a másodálláshoz is ő juttatott, hogy hozza már haza a virágomat lécci'. Mondta, hogy természetesen, meg rákérdezett, hogy érdekel e más állás, ahová kellene a szociális diplomám. Kérdeztem, hogy hol és pontosan mit kell csinálni, meg mennyi a fizetés, gondolom ezek a leglényegesebb kérdések. Mondta, hogy majd megadja a telefonszámomat valakinek, és az majd elmond mindent. Siettem jelezni, hogy én mindent boldogan meghallgatok, de még nem vagyok egészen biztos abban, hogy váltani szeretnék. Talán nem fáj még eléggé, nem tudom. Azért kíváncsi leszek, valahogy hiszek abban, hogy a dolgok akkor jönnek, amikor jönniük kell. Aztán majd én döntök. Hát nem?   

Összefoglalva az elmúlt hetet

Huhh! Hol is kezdjem?

Nem, nem vesztem össze senkivel az ex munkahelyemen, sőt sírt néhány kolléga, és a lányokat is nagyon "szíven ütötte" (az egyik fogalmazott így) a távozásom híre.

Mondanám, hogy jólesett, de k.rvára nem, engem teljesen kicsinál a búcsúzkodás, szinte menekültem belőle már pénteken.

Nyilván, hogy a legkezelhetetlenebb lány került hozzám a legközelebb, ő anyának is szólított, tőle kaptam egy nagyon cuki porcelán teknőst, a másik meg hamutálat formázott nekem agyagból a táborban, még a nevemet is beleírta. Cukik na, nagyon fognak hiányozni.   

Az azért a vicc kategória volt, hogy délután négykor (pénteken!, ami elvileg nekem is lehet((ne)) rövidebb) az egyik kevésbé érzékeny kollégám megkérdezte, hogy nem akarnám e még a hétfői zsebpénzosztást előkészíteni papírilag, mert nekik kevés idejük lesz erre a táborba indulás előtt. 

Hát nem vazze', mert az egyik fiam indulna nyaralni a haverokkal, a másik épp elutazott Oroszországba, én meg dolgozok szombaton az új munkahelyen máris! 

De mosolyogva csak annyit mondtam, hogy "nem", és elindultam végre haza.

Persze hónap végén mennem kell majd kihallgatásra az egyik ügyben az ottani rendőrségre, úgyhogy lehetséges, hogy akkor majd benézek, de magamat ismerve mégsem fogok, valahogy nem szeretek visszajárni sehová, ahonnan már eljöttem.

Belami már Szentpétervár egyik kórházában gyakorlatozik, közben szorgosan járja a környéket, izgalmas képeket küld haza.

A szobája olyan, mint egy cella, ezen először teljesen kiakadt, de némi pihenés után a vicces oldalát fogta meg, és nagyjából aludni megy "haza". Azt mondja, hogy a kollégiumi szobája ehhez képest Hilton, megtanulta értékelni máris. 

Belami egyik legjobb tulajdonsága egyébként, hogy mindenben képes megtalálni a jót, és mindenből kihozza a legjobbat.

Kismacsó haverokkal nyaral pár napig, időnként figyelmeztetni kell messengeren, hogy a világon vagyok én is, és szeretném tudni él e még, de amúgy gond egy szál sem.

Charlie meg vett nekem egy PocketBook-ot, azóta nem tudok leszakadni az olvasásról. 

Nem kell a szemüvegem sem hozzá, és sötétben is tudok olvasni vele, szuperül a kezemre áll, és piros!!! Boldogság van. (Amúgy tök fantáziadúsan a Piri nevet adtam neki.)

       

Minit (netbookom) kölcsönadtam Belaminak, hogy ne a sajátját, ami nagy, kelljen vinnie. 

Nem mondom, hogy nem lábadt könnybe a szemem, mikor kiadtam a kezeimből, de majdcsak vigyáz már rá. 

Így blogolni is kevesebb kedvem van, jobban szeretek Minivel ügyködni.

Új munkahely.

Korai lenne bármit is mondani.

Szombaton 10-16-ig voltam bent egy másik házban gyakorolni a helyettesítést, ma 8-16-ig a saját új helyemen voltam hospitálni, de holnap már egyedül leszek a gyerekekkel 12 órát. Meglátjuk (mondta a vak).
Mindenki kedves és nyitott velem (a gyerekek is), és elég lazának tűnik minden. Mindez sokkal, de sokkal jobb környezetben. Remélem minden így marad, én meg megszokom a dolgokat, és komfortosabban érzem majd magam, mert jelenleg ez még nincs meg. Nyilván.  

Búcsúk vannak

Már egy ideje mondogatja Margó (a munkatársam), hogy lassan adagolni kellene a lányoknak, hogy januártól nem ott leszek velük, hanem egy másik otthonban.

Erre ma.
Próbáljuk a műsort, aminek az első fele búcsúztató, az egyik kedves gyermekfelügyelő megy nyugdíjba, őt köszöntjük először. Lesznek versek, meg közös éneklés.
Az egyik lány sírni kezdett az éneklés közben, hogy neki ez nem fog menni, ő nem szeret búcsúzkodni, mert mindenki csak elmegy.
Próbáltam nyugtatgatni, hogy az élet már csak ilyen, de minden lezárásban ott lapul valami új kezdete, blablabla...
Erre megszólal Margó: -Amúgy nem csak .... nénit búcsúztatjuk holnap, hanem Lulu nénit is, mert januártól a másik otthonban lesz segíteni.
Szó bent ragadt, szem felakadt, még az enyém is, mert az adagolásról azért más fogalmaim vannak.

Én biztos vagyok benne, hogy Margó ezt nem rosszindulatból csinálta, hanem egyszerűen csak fáradt, tele a töke már mindennel, és nincs most affinítása a finomságokhoz, de ez azért durva volt.
A lányok azóta kerülnek, és mire kiértem a konyhába ebédelni, már a gyermekfelügyelő is halálra váltan érdeklődött, hogy ugyan hová megyek máris?!
Mert bizony a lányokban csak ez csapódott le: elmegyek én is, azt már nem is fogták, hogy nem én akartam ezt, és csak máshol leszek egy ideig, aztán akár vissza is kerülhetek hozzájuk.

Fasza ez, na.
Nem, nem haragszom, és szomorú sem vagyok, hisz nem hagyom el őket, csak nem így kellett volna, bár fogalmam sincs, hogy mégis pontosan hogyan.
Én simán átlebegtem volna januárban a másik otthonba, és menet közben magyaráztam volna a bizonyítványom, de az sem lett volna sokkal jobb, maximum kíméletesebb.

Mert nem lehet ezt jól csinálni, ez a legdurvább az egészben.
A lányoknak pont arra lenne szüksége, hogy állandóság legyen végre körülöttük, de a gazdasági és szervezeti érdekek felülírják ezt, ez van.

Szomorú lesz a holnap, bár őszintén remélem, hogy az én búcsúm nem kerül megint terítékre, mert semmi értelme.
Tényleg kell a segítség amott, és izgat (még) a több és szerteágazóbb munka, de nem akarok azon tipródni, hogy hiányozni fognak. Mert ülök a biciklimre, és megyek hozzájuk. Meg ők is jöhetnek hozzám.
Nem, nem kell a dráma, sajnos van abból pont elég. Nem lesz semmi baj, én mondom. ;-)  

Érdekességek a napokban

Na, de az is csak álom, hogy nekem most majd mennyi rengeteg időm van/lesz a szabadság alatt, mert nagyon nem így van. Ráadásul minden, de minden előrébb van a listámon, mint a pihenés. Talán annyiban vagyok most nagyon laza, hogy igény szerint alszok, akár ebéd után is "egy fél órácskát".

Ott hagytam abba a múltkor, hogy csütörtökön költöztettük Belamit, meg beüzemeltük a légkondit, mert eljött a pillanat, hogy nem lehetett megmaradni máshogy a lakásban.

Pénteken -tényleg utoljára- a szokásos időben felültem a buszra, és bementem a "régi" munkahelyemre.

A Semmelweis napi ünnepség miatt mentem, és azért jóval korábban (az ünnepség csak délben indult), hogy még utoljára én főzzem ott a kávét (imádok kávét főzni), meg pletyizzünk kicsit a csajokkal (rohadtul fognak hiányozni).

És bizony más nem is fog hiányozni az egészből, mert ami munka szempontjából ráraknak ott az emberre, az méltánytalan, kiborító és kibírhatatlan. 

Míg benne voltam is éreztem, de most egy lépéssel távolabbról még inkább látom.

Nem is tudom pontosan, hogy hol csúszott el ez az egész, de teljesen abszurd helyzetek alakulnak ki napi szinten (pénteken is volt egy), az emberek egymás torkának esnek, és megy a stressz bajnokság ezerrel. 

Szerény becsléseim szerint januárra már senki nem lesz ott a mostani gárdából, de lehet, hogy tévedek 1-2 emberrel. 

Az ünnepségen engem is elbúcsúztattak, sikerült megint bőgés nélkül megúszni.

Kaptam egy helyi fazekastól kerámia készletet, ami gyönyörű, de ki fogom cserélni. Szerencsére úgy vették meg nekem, hogy ez az opció is hozzátartozott az üzlethez.

Tejeskancsó hat bögrével, de rengeteg, megszámolhatatlanul sok bögrém van, szóval tányérokat szeretnék, arra fogom kicserélni.

Nagyon előkelő helyen voltunk, ahol cseszték bekapcsolni a légkondit (külön kérésre sem), majd kint terítettek meg ebédelni, de ott sem volt jobb a helyzet, sőt.

Ráadásul előre volt egyeztetve, hogy az egyik kollégám gluténmentesen kér mindent, de ugyanazt kapta, a pofátlan pincér pömpögésével kísérve (kioktatóan megmagyarázta, hogy azért ugyanaz, mert mindenki gluténmentesen kapta a menüt), úgyhogy a kolléga kaja után mehetett is a vécére. 

Én biztosan kivertem volna a balhét, de ő látszólag nem akarta. 

Mindenesetre nem értem, hogy egy ilyen nívójú hely, ezt hogyan engedheti meg magának. Csalódás. 

Szombatról a legérdekesebb a Múzeumok éjszakája.

Hihetetlen jól szórakoztunk Charlieval, mert a két fiú külön utakon járt, szóval csak kettecskén nyomultunk.

Amit kiemelnék, az toronymagasan vezeti nálam az első helyet: a bábszínházban felnőtteknek szóló mese, most nem bábokkal.

Annyira, de annyira igényes volt az egész, a színészek zseniálisak, egyik ámulatból a másikba estem. Nem véletlen, hogy ezen a helyen Szabó Balázs kaliberű emberek dolgoznak (Szabó Balázs évekig ezt a társulatot erősítette).

Az már csak hab volt a tortán, hogy a színház légkondicionált, így semmi nem vonta el a figyelmet a csodálatos előadásról. (Még az apróságok sem, akiket a funkcionális analafabéta szülők cipeltek el az előadásra, hisz mindenhol fel volt tüntetve, hogy ez FELNŐTTEKNEK szóló előadás. Mindegy.)

Voltunk Máté Bence fotókiállításán, nagy élmény volt.

Charlie nagyon szereti a képeit, és felkészült a témában, úgyhogy saját bejáratú tárlatvezetőm volt. 

Ez a Bence amúgy zseni. Mutatom a kedvencemet tőle:

  

Voltunk még 16 éven felüli kiállításon, de ott olyan meleg volt, hogy élvezhetetlenné vált az egész, Charlie a folyosón várt meg, nem bírt bent lenni. Én is csak körberohantam a katonák és az Erósz témakörben létrejött tárlaton, pedig tök jó lett volna elolvasni a kiírásokat, de egyszerűen nem lehetett az oxigén hiánya, meg a sok ember miatt (megfulladtam, elsodortak).

Még egy hangszergyűjteménybe ugrottunk be, de inkább csak azért, mert új helyre költözött, és kíváncsiak voltunk a felújított "Városi Mozira". 

Nekem csalódás volt, túl kicsi helyre súvasztották be a rengeteg hangszert, pedig elvileg azért költöztek oda, hogy méltó helyen legyenek. Háááát....

Éjfél környékén elégedetten fagyizgattunk a gyönyörűen kivilágított sétálóutcán, pazar érzés volt.

Még az sem rontotta el, hogy szurokfekete színű csoki fagyit választottam (finom volt nagyon), és negyven éves (bocs, mindjárt negyvenegy!) létemre a nyelvemet öltögettem Charliera, hogy lefényképezze nekem, mennyire fogta be a nyelvemet a fagyi. (muhahaha!)  

Utolsó nap, fodrász, hajbizgentyű, ilyenek

Na, ezen a napon is túl. 

Annyira nem volt szörnyű a búcsúzás a munkahelyemtől, talán mert nem is búcsúztam. Egyszerűen csak elmentem, ledolgoztam az utolsó napomat, és kész.

Volt, aki telefonon hívott, volt aki bejött az irodánkba, és úgy mondott "Isten veled!"-et. 

Semmi ilyesmire nem számítottam, úgyhogy igazán jól esett, meghatott. Annyira nem, hogy sírjak, valahogy nem éreztem helyénvalónak, meg senkire nem akartam frászt hozni, mert ha én belekezdek a bőgésbe, akkor elég nehezen tudom abbahagyni.

Múlt héten még biztos voltam benne, hogy egész héten pityeregni fogok, aztán valahogy úgy alakult, hogy egyáltalán nem volt idő ilyesmire, meg úgy mentek a dolgok, hogy inkább vártam már a pénteket, mint nem.

Az is jó, hogy egy hét múlva megyek egy közös rendezvényre, ott lesz az egész intézmény, hivatalosan ott leszek elbúcsúztatva. Ez tompítja a véglegesség érzését, mert azért lezárul egy korszak. 

Lehet, hogy később majd fogok sírni, mert a kő ott volt/van a gyomromban, és ezt oldani kell majd valahogy, de most még inkább nyugtalan vagyok, meg izgága, hogy a következő három hétbe sok beleférjen, és pihenni is tudjak, hogy zen állapotban kezdhessek az új helyen.

Ha egy nő életében lezárul valami, akkor fodrászhoz megy. 

Nekem igazából véletlenül alakult így, de ment a mai nap hangulatához.

Nagy változás nem történt, mert szeretem még ezt a fazont, úgyhogy csak megigazította a fodrászom, meg a vastagságából szedett le sokat. 

Ezt meg a hajbizgentyűim között találtam, és azon tűnődtem, hogy az esküvőre tehetnék valamit a hajamba. Mondjuk azt sem tudom, hogy milyen ruhába fogok menni, de már a hajamon gondolkozok.

Charlie szerint mindig ezt csinálom, ugyanis azzal szórakoztam, hogy belepróbálgattam a hajamba a sok vackomat, pedig lejárt a mosógép, a sütihez begyújtottam a sütőt, a kukoricát is magamra vállaltam, hogy felteszem főni, de ezek helyett a fürdőszobában illegettem magam.

Mondjuk nekem közvetlenül fodrász után mindig szükségem van rá, hogy barátkozzak a hajammal, akármennyire pici is a változás, mert meg kell szoknom.

Végül Charlie feltette a kukoricát főni, én meg kiteregettem addig.

Folyt. köv. hamarosan...

A búcsúműsor

Jaj, hát szétszaggatták ezek a kölykök a szívemet, a lelkemet! Ebbe bele kell már pusztulni. :-)

Kismacsóék búcsúműsora volt délután.
Én ma egész nap elég koszos munkában voltam a kollégákkal -ruhabörze volt az ügyfeleknek, mi meg pakoltuk a sok nehéz, poros dobozt-, úgyhogy vittem tiszta (és csini) ruhát.
Szépen rendbe raktam magam a munka végén, még rúzst is rittyentettem a számra, mégiscsak én képviselem a családot egyedül. ;-)

Igazából nem voltam hajlandó végiggondolni, hogy én ezt sírás nélkül nem fogom kibírni. Az járt a fejemben: biztos valami vidám kis műsor lesz.

Az volt.
Csak azt nem vettem számításba, hogy én már ezen is sírni fogok, mert én mostanában mindenen meghatódok. Rémesen égő vagyok a magam számára.
Az volt a csúcs, amikor a gyerekek szembefordultak velünk, nagyon közel álltak, és valami köszönő éneket énekeltek nekünk.
Elég jól bírtam úgy 30 másodpercig. Aztán láttam, hogy a gyerekszemek is könnyesek, úgyhogy kontrollálhatatlanul elkezdtek folyni az én könnyeim is.
Nem bírtam, egyszerűen nem bírtam megkeresni a fiam szemét, szerintem ő is meghatódott, mert elbújt az előtte álló gyerek mögött.

Hatalmas siker volt Kismacsó videója az elmúlt évekről.
Annyira büszke voltam rá. Tényleg egyedül csinálta, csak a technikai dolgokhoz kapott útmutatást.
A másik két osztály videója is jó volt, de ott látszott, érződött a felnőtt "kéz", az övékén meg nem.
A zenék választása, a gyerekes darabosság, a korosztályának fontos pillanatok kiemelése tette igazán ütőssé az egészet, igazán örülök, hogy nem nyúltunk bele picit sem.

Hihetetlen érzelmi kavalkádot éltem meg.
Látni, ahogy ezek a gyönyörűséges gyerekek felnőttek...
Mind szép. Komolyan, tiszta szívemből mondom, hogy mind olyan szép volt. Sugárzóvá tette őket a várakozás, az, hogy előttük áll az egész élet.

Nem tudják milyen hatalom van a kezükben.
A fiatalság hatalma, az, hogy még bármerre léphetnek. Ők aztán tényleg.

Édes Istenem!
Én nem tudok belenyugodni ebbe a rohanó időbe, és most is csak sírok, és zokogok, és megtehetem vazze', mert épp egyedül vagyok. Ezt nem lehet kibírni.

Szeretnék minden apró, pici másodpercet elkapni, és elpakolni valami polcra az agyam egyik szegletébe, hogy bármikor elővehessem, felidézhessem.

Miért van az, hogy egyszerre annyira jó és végtelenül fájdalmas ez az egész? Miért rémiszt a rohanó idő?
Hát hol van már az én kis kék szemű hercegem a kék overáljában? A kék kockás, kantáros nadrágjában? Hát hová tűnt az az idő, míg eljutottunk a méretre szabott ballagási öltönyhöz? Hol van? Adják vissza nekem!

Ez a sokk Belaminál is megvolt.
Emlékszem.
Jaj nektek, kik gyereket fogtok nevelni, neveltek, vagy neveltetek, széthasad a szívetek a boldogsággal karöltve járó szomorúságtól!

Vagy csak én vagyok ilyen hülye? ;-)