Mert megérdemlem

Sokáig tűnődtem rajta, hogy kiadjak e ennyi pénzt egy parfümért. 

Ám a mintát megállás nélkül fújtam magamra, és minden alkalommal jókedvre derített az illat, ami  körülvett. Mint, amikor egy mezőn sétálsz, kiürítve az elmédet, és csak a madárcsicsergést hallani.

Így...

Szerdán rendeltem, ma reggel pedig:

 

Nagyon szépen be volt csomagolva minden, és egy csomó illatmintát is küldtek, férfiaknak valót is. Egyébként ezt az illatot a Cherry Garden Parfümériából rendeltem, mert a Notinonál nincs. Ha budapesti lennék, biztosan elmennék az üzletükbe, mert állítólag nagyon szuper a kiszolgálás, és lehet próbálgatni az illatokat, sőt tanácsot is tudnak adni a választáshoz. 

Mindenesetre ígérem, hogy befejezem a parfüm vadászatot, mert most egyszerre lett több kedvenc is (a mintákról már ne is beszéljünk), mind tavaszi és nyári, alig győzöm majd elhasználni. 

Nekem borzasztóan fontosak az illatok.

Függő vagyok, ha megtetszik valami. Ugyanakkor szenvedek a konyhai szagoktól, főleg a hagymától. Persze süteményt szeretek sütni, mert azt jó illatnak érzem.

Szóval ma k.rva jól indult a napom. 

Elsárkányosodásom

Voltatok már úgy, hogy igazából rendben van az életetek, és mégis idegesít minden?

Alapvetően tök könnyen megy, hogy hálás legyek a sok jóért, de vannak napok, amikor csak azt látom, ami nem jó épp, és durran el az agyam azonnal. 

Legtöbbször ráfogom a hormonokra, de most még az sem, vagy az időjárásra, de remek jó az idő, szóval... 

Azt hiszem, jó dolgomban már nem tudom, hogy mihez is kezdjek magammal.

Ugyanakkor meg... Néha bevillan, hogy b.ssza meg, 45 éves vagyok, kicsit hamarabb felneveltem két gyereket, mint az átlagos, van egészsége a szeretteimnek (meg nekem is), családom, szerethető munkám, de nagyjából nem áll már előttem semmi nagyobb pozitív fordulat (mondjuk de, az unokák majd), maximum csak lefelé vezethet már az út.

És ez rendkívül ijesztő.

Meg magam is az vagyok saját magam számára. 

Félreértés ne essék!

Nem vagyok depis, sőt rosszkedvű sem, csak olyan nehezen viselem el saját magamat is. 

Nem tetszik, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek szeretném látni magam, és szenvedek attól, hogy egyre sárkányosabbnak érzem  magam. 

Van egy elképzelésem arról, hogy hogyan kellene viselkednem, éreznem ilyen körülmények között, és igen rossznéven veszem, ha épp máshogyan van. Saját magamnak nem felelek meg ma, és ebből adódik a meghasonlásom.

Remélem nem kapok ki az őszinteségemért, de most ez van.

(Majd holnap meg máshogyan lesz. 😉) 

Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉

Nem változott semmi, mégis jobb

Tényleg csak a hormonok szórakoztak velem, már sokkal jobb minden (és nyilván az is volt, csak én láttam más szemüvegen át ((hormonok homályosították)), van ilyen, és még lesz is).
Ugyanúgy vannak nehéz helyzetek, de mégsem érzem leküzdhetetlennek őket (most épp, hadd örüljek neki egy kicsit!).

Kedden a lányokra is rájött a depi délután, kettő valami sz.rt be is vett, bár tagadták, de komolyan megijesztett, amilyen állapotban voltak.

Aztán olyan is van, hogy nincsenek mindig kész válaszaim, reagálásaim bizonyos dolgokra, és csak később tudom elemezni, hogy a lehető legjobban jártam e el.
Már egészen jól veszem a testi kontaktust, nem zavar, ha a nyakamba ugranak, és időnként már magamtól is megcirógatom a hajukat, arcukat.
Aztán az egyik lány, aki amúgy elég furcsán viselkedett azon a délutánon, játékból ugyan, de többször is meghúzta a hajamat, meg markolászta a csuklómat, kezdett valami agresszívbe átmenni a kontaktja.
Hirtelen nem is tudtam, hogy miként állítsam ezt le, mert "beégetni" nem akartam a többiek előtt, de azt is éreztem, hogy annyiban sem hagyhatom.
Végül úgy alakult, hogy pár pillanatra ketten maradtunk, erre kezdett még jobban rám mászni, a szeme tök zavaros volt, azonnal "intézkedni" kellett.
-Hahó Viki! Kérlek ezt hagyd abba! Miért csinálod ezt?
-Mert feszült vagyok. Ma az iskolában a földre löktem egy lányt. Nagyon keményen. Szerettem volna belé is rúgni, de aztán visszafogtam magam.
-Haragszol rám?
-Nem, csak játszok.
-Emlékszel rá, mikor a futóverseny napján ugyanígy nyomorgatott a Kitti? Hogy először te is nevetgéltél rajta, utána meg megsértődtél rá? Én most pontosan így érzek: először mókás volt, de most már zavar, szeretném, ha abbahagynád. Oké?
-Oké.
És tényleg abbahagyta.

Hazafelé a buszon elemeztem magamban a helyzetet, arra jutottam, hogy a lehető legjobban intéztem a dolgot. Ám akkor is félelmetes az egész: később is mindig topon leszek majd? Lesz, és jó válaszom lesz  mindenre?
Próbálok bízni magamban.    

Érdekességek a napokban

Na, de az is csak álom, hogy nekem most majd mennyi rengeteg időm van/lesz a szabadság alatt, mert nagyon nem így van. Ráadásul minden, de minden előrébb van a listámon, mint a pihenés. Talán annyiban vagyok most nagyon laza, hogy igény szerint alszok, akár ebéd után is "egy fél órácskát".

Ott hagytam abba a múltkor, hogy csütörtökön költöztettük Belamit, meg beüzemeltük a légkondit, mert eljött a pillanat, hogy nem lehetett megmaradni máshogy a lakásban.

Pénteken -tényleg utoljára- a szokásos időben felültem a buszra, és bementem a "régi" munkahelyemre.

A Semmelweis napi ünnepség miatt mentem, és azért jóval korábban (az ünnepség csak délben indult), hogy még utoljára én főzzem ott a kávét (imádok kávét főzni), meg pletyizzünk kicsit a csajokkal (rohadtul fognak hiányozni).

És bizony más nem is fog hiányozni az egészből, mert ami munka szempontjából ráraknak ott az emberre, az méltánytalan, kiborító és kibírhatatlan. 

Míg benne voltam is éreztem, de most egy lépéssel távolabbról még inkább látom.

Nem is tudom pontosan, hogy hol csúszott el ez az egész, de teljesen abszurd helyzetek alakulnak ki napi szinten (pénteken is volt egy), az emberek egymás torkának esnek, és megy a stressz bajnokság ezerrel. 

Szerény becsléseim szerint januárra már senki nem lesz ott a mostani gárdából, de lehet, hogy tévedek 1-2 emberrel. 

Az ünnepségen engem is elbúcsúztattak, sikerült megint bőgés nélkül megúszni.

Kaptam egy helyi fazekastól kerámia készletet, ami gyönyörű, de ki fogom cserélni. Szerencsére úgy vették meg nekem, hogy ez az opció is hozzátartozott az üzlethez.

Tejeskancsó hat bögrével, de rengeteg, megszámolhatatlanul sok bögrém van, szóval tányérokat szeretnék, arra fogom kicserélni.

Nagyon előkelő helyen voltunk, ahol cseszték bekapcsolni a légkondit (külön kérésre sem), majd kint terítettek meg ebédelni, de ott sem volt jobb a helyzet, sőt.

Ráadásul előre volt egyeztetve, hogy az egyik kollégám gluténmentesen kér mindent, de ugyanazt kapta, a pofátlan pincér pömpögésével kísérve (kioktatóan megmagyarázta, hogy azért ugyanaz, mert mindenki gluténmentesen kapta a menüt), úgyhogy a kolléga kaja után mehetett is a vécére. 

Én biztosan kivertem volna a balhét, de ő látszólag nem akarta. 

Mindenesetre nem értem, hogy egy ilyen nívójú hely, ezt hogyan engedheti meg magának. Csalódás. 

Szombatról a legérdekesebb a Múzeumok éjszakája.

Hihetetlen jól szórakoztunk Charlieval, mert a két fiú külön utakon járt, szóval csak kettecskén nyomultunk.

Amit kiemelnék, az toronymagasan vezeti nálam az első helyet: a bábszínházban felnőtteknek szóló mese, most nem bábokkal.

Annyira, de annyira igényes volt az egész, a színészek zseniálisak, egyik ámulatból a másikba estem. Nem véletlen, hogy ezen a helyen Szabó Balázs kaliberű emberek dolgoznak (Szabó Balázs évekig ezt a társulatot erősítette).

Az már csak hab volt a tortán, hogy a színház légkondicionált, így semmi nem vonta el a figyelmet a csodálatos előadásról. (Még az apróságok sem, akiket a funkcionális analafabéta szülők cipeltek el az előadásra, hisz mindenhol fel volt tüntetve, hogy ez FELNŐTTEKNEK szóló előadás. Mindegy.)

Voltunk Máté Bence fotókiállításán, nagy élmény volt.

Charlie nagyon szereti a képeit, és felkészült a témában, úgyhogy saját bejáratú tárlatvezetőm volt. 

Ez a Bence amúgy zseni. Mutatom a kedvencemet tőle:

  

Voltunk még 16 éven felüli kiállításon, de ott olyan meleg volt, hogy élvezhetetlenné vált az egész, Charlie a folyosón várt meg, nem bírt bent lenni. Én is csak körberohantam a katonák és az Erósz témakörben létrejött tárlaton, pedig tök jó lett volna elolvasni a kiírásokat, de egyszerűen nem lehetett az oxigén hiánya, meg a sok ember miatt (megfulladtam, elsodortak).

Még egy hangszergyűjteménybe ugrottunk be, de inkább csak azért, mert új helyre költözött, és kíváncsiak voltunk a felújított "Városi Mozira". 

Nekem csalódás volt, túl kicsi helyre súvasztották be a rengeteg hangszert, pedig elvileg azért költöztek oda, hogy méltó helyen legyenek. Háááát....

Éjfél környékén elégedetten fagyizgattunk a gyönyörűen kivilágított sétálóutcán, pazar érzés volt.

Még az sem rontotta el, hogy szurokfekete színű csoki fagyit választottam (finom volt nagyon), és negyven éves (bocs, mindjárt negyvenegy!) létemre a nyelvemet öltögettem Charliera, hogy lefényképezze nekem, mennyire fogta be a nyelvemet a fagyi. (muhahaha!)  

Úgy még soha nem volt...

Ugye észrevehető, hogy sok a kép mostanában, és kevés a személyes?
Mert most így vagyok.

Egységes színű a manikűröm és a pedikűröm, leheletnyi smink reggelente (akkor is, ha majdnem elkések miatta), legfontosabb küldetésnek számít napokig, hogy a szandálomhoz illő táskát találjak (sikerült, lásd vasárnapi bejegyzés), és rengeteg, rengeteg Girls, mert addig sem gondolkozok.

Kicsit sem vagyok rosszul, és depresszióm sincs, egyszerűen csak nem merem/tudom végiggondolni, hogy mi lesz, hogy lesz.
Ezt onnan is tudom, hogy ma el akartam mesélni a kolléganőmnek: mit éreztem a múlt héten fagyizás közben a játszó gyerekek között, és elkezdtem zokogni. És ebben a történetben megint nem magamat sajnáltam, és nem is szomorú voltam, hanem csak ijedt egy mondat miatt, amit Charlie mondott akkor. Egy mondat, amiből kiderült számomra, hogy ő még mindig nem veszi számításba azt, hogy elég kicsi a matematikai valószínűsége a közös gyereknek.

Erőfeszítés nem gondolni a jövőre annak, aki kicsit autisztikusan ragaszkodik bizonyos menetrendekhez. Energia összetartani magam, de megy. Nincs semmi baj, ha csak egy hétre gondolkozok előre.

Közben várom, hogy megszálljon az ihlet, és elkezdjek utánajárni a dolgaimnak, mert lenne minek.
-Nézetni kellene TSH-t, mert ezer éve nem volt.
-Terheléses cukor + inzulin sem ártana, de ezt is csak magam miatt.
-Ugyancsak minden hátsó szándék nélkül kellene letisztázni az immunológiai problémámat, az allergiámat, és a szemem érzékenységét. Gyanítom ezek egy része össze is függ itt-ott.
-Megígértem Charlienak, hogy elmegyek hallásvizsgálatra, mert k.rvára nem használom a hallókészülékemet, és szerinte meg kellene nézetni, hogy mennyit romlott a hallásom az előző vizsgálathoz képest. Abban maradtunk, ha minimálisat, úgy nem rugózik azon, hogy használjam a készüléket, ha viszont sokat, akkor elkezdem végre komolyan venni ezt az egészet, mert teljesen megsüketülni én sem szeretnék (nyilván).

Ezek után pedig nincs mese, el kell gondolkodni az egy darab fagyasztott emberkénk sorsán, hogy akkor mikor, hogyan, egyebek. Ennek érdekében el kell menni a Kaáliba, és még ott is írhatnak ki vizsgálatokat.

Na. Végül is mennyi időt adhatok magamnak minderre? Kellenek e egyáltalán határidők? Mikor jön el végre valamiféle lendület? Jó e, hogy ennyire a "mostban" vagyok, és nem tudok/akarok/merek előre gondolkozni?

Maradjunk abban, hogy most jó ez így. A többi meg alakul. Mert "úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna". Na ugye?