Ma nem volt kedvem sírni

Azt hiszem, hogy erre a napomra nem leszek túl büszke, de emlékezetes marad, az biztos.

Csak mert egész nap lóf.szt sem csináltam, de tényleg. Megnéztem két Disney mesét, és pont ezért nem főztem, hát pizzát rendeltünk, és dobozból ettem a tévé előtt, hogy még mosogatni se kelljen. Elég sok bort megittam hozzá, mert Charlienak eszébe jutott, hogy el kell menni a boltba, és akkor ő nem ihat alkoholt, szóval az ő borát is én ittam meg.

Aztán délután ebben a mederben folyt tovább saját magunk kényeztetése, mert fagyit ettünk, meg sütit. Meg sorozatot is néztünk. 

Összességében elég szarul vagyok.

Inkább fizikálisan, mert ennyire azért nem szoktam elrúgni a pöttyöst kaja ügyben. Hát most megvolt ez is. Lépjünk is tovább!

Egyetlen hasznos cselekedetem az volt, hogy a múltkori selejtezésből összegyűjtött apróbb emlékeket elraktam az "emlék bőröndbe".

Ez egy viharvert, igazi koffer az egyik szekrénynek a tetején, kicsit dísz, de ez rejti azokat a dolgokat, amiket majd nagyon öregen elő fogok szedni, és elmélázok felettük.

Vannak benne szerelmes levelek, jó sok, igazából nem vagyok benne biztos, hogy valaha is szeretném újra elolvasni őket, de kidobni még nem tudtam őket.

Az igazi kincsek a fiúkhoz köthetők.

A pozitív terhességi teszt Kismacsóról, sajnos Belamié negatív lett az első, utána már laboreredményem van, azt elraktam.

A rugadalózó, fodros ingecske, amiben mindkettőjüket hazavittem a kórházból. Mellette a két kis karszalagjuk. A tinta már alig látszik rajtuk.

Babanaplók. Belamié fullra tele, Kismacsóé szellősebb, akkor már kevesebb időm, hangulatom volt rá. Állítólag ez tipikus. 

Belami híres rózsaszín macija, aminek alig van szőre, és szét van csavargatva az orra, apró gyerekkéz csinálta, mikor álmos, vagy ideges volt. Meg -ugye- a mosás se sokat segített rajta, de még egyben van. 

Kismacsó cumija.

Apró, kihullott tejfogacskák.

Anyák napi ajándékok, amiket ők csináltak. Levelek, amiket nekem írtak, csak úgy. Rajzok, kívánságlisták a Jézuskának. 

Ezek felett már most órákig képes vagyok ülni, de veszélyes üzem, én mondom, könnyen sírás a vége. Úgyhogy most csak beleraktam az innen-onnan előkerült, megőrzendő dolgokat, és gyorsan rápattintottam a fedelét. Ma nem volt kedvem sírni.

Normális vagy Lulu?

Bezzeg adta az ötletet, hogy írjak erről.

Úgy tűnik más is szeret mesét gyártani magának, ha épp a gondolataiba tud merülni.

Megmondom őszintén, hogy a mostani munkám egyik vonzereje pont az, hogy rengeteget utazok, ami alatt vagy olvashatok, vagy csak nézek ki a fejemből, de bent...., na ott zajlanak az események.

A futógépen való futást is ezért szeretem, mert nem kell a lábam alá nézni, bedughatom a fülembe a zenét, és képzelődhetek. 

Mondok egy példát.

A múltkor megláttam egy ruhát a kirakatban. Én pont nem az a típus vagyok, aki túlzottan lecövekel egy alkalmi ruha előtt, de ez most nagyon megfogott. Annyira, hogy a futógépen mesét kanyarítottam köré. 

Szóval, a képzeletbeli filmben, ami a fejemben futott az öt kilóméter alatt, híres írónő voltam, aki forgatókönyvet rittyentett az egyik regényéből, abból meg filmet csináltak. A filmet és a forgatókönyvet jelölték az Oscarra, és én a családommal utaztam Amerikába. 

Oda ezt a ruhát vittem magammal, meg a Mama nyakláncát, ami pont nagyon jól érvényesült a ruha nyaka miatt. (Gyönyörű az a nyaklánc.)

Tudtam, hogy meg fogom nyerni a legjobb külföldi film forgatókönyve díjat (szerintem ilyen nincs is, de kit érdekel), úgyhogy előre megírtam azt a pár köszönő mondatot, és mondtam Belaminak, hogy ő fog fordítani, mert én csak magyarul merek megszólalni.

A díjátadó előtt fényképeztek a fiúkkal, meg Charlieval, és mikor mondták a nevem, akkor pont úgy ugrottam föl, ahogy a tévében láttam, és Belamiba karolva mentem a színpadra. 

Hát marha jó ilyeneken képzelegni. És mindez egy alkalmi ruhából indult. Ebből ni: