Normális vagy Lulu?

Bezzeg adta az ötletet, hogy írjak erről.

Úgy tűnik más is szeret mesét gyártani magának, ha épp a gondolataiba tud merülni.

Megmondom őszintén, hogy a mostani munkám egyik vonzereje pont az, hogy rengeteget utazok, ami alatt vagy olvashatok, vagy csak nézek ki a fejemből, de bent...., na ott zajlanak az események.

A futógépen való futást is ezért szeretem, mert nem kell a lábam alá nézni, bedughatom a fülembe a zenét, és képzelődhetek. 

Mondok egy példát.

A múltkor megláttam egy ruhát a kirakatban. Én pont nem az a típus vagyok, aki túlzottan lecövekel egy alkalmi ruha előtt, de ez most nagyon megfogott. Annyira, hogy a futógépen mesét kanyarítottam köré. 

Szóval, a képzeletbeli filmben, ami a fejemben futott az öt kilóméter alatt, híres írónő voltam, aki forgatókönyvet rittyentett az egyik regényéből, abból meg filmet csináltak. A filmet és a forgatókönyvet jelölték az Oscarra, és én a családommal utaztam Amerikába. 

Oda ezt a ruhát vittem magammal, meg a Mama nyakláncát, ami pont nagyon jól érvényesült a ruha nyaka miatt. (Gyönyörű az a nyaklánc.)

Tudtam, hogy meg fogom nyerni a legjobb külföldi film forgatókönyve díjat (szerintem ilyen nincs is, de kit érdekel), úgyhogy előre megírtam azt a pár köszönő mondatot, és mondtam Belaminak, hogy ő fog fordítani, mert én csak magyarul merek megszólalni.

A díjátadó előtt fényképeztek a fiúkkal, meg Charlieval, és mikor mondták a nevem, akkor pont úgy ugrottam föl, ahogy a tévében láttam, és Belamiba karolva mentem a színpadra. 

Hát marha jó ilyeneken képzelegni. És mindez egy alkalmi ruhából indult. Ebből ni: