Mélységeimben

Nézegettem a blogomat, és azon tűnődtem, hogy általa vajon mi jön le rólam?

Szerintem az, hogy egy felületes p.csa vagyok, aki ruhákat mutogat, meg az arcápolásról, életmódról hablatyol, mintha csak a saját kis buborékjában létezne. 

Pedig nem.

Csak igyekszem szinten tartani magam, arra koncentrálni, ami jó, és kihozni a napokból a legjobbat. 

Aztán elolvastam ezt, és úgy gyomron talált.

Mert ennél jobban nem tudnám összefoglalni magam (rák nélkül): "Úgy élünk, hogy visszahúzódunk a buborékjainkba, és megpróbálunk nem tudomást venni, hogy ne mérgezzen bennünket, hogy túléljünk rákot, megváltozott elmeállapotot, poszttraumás stresszt, hogy legyen megélhetésünk."

És hát én azt szeretném, ha itt lenne jó, és a gyerekeimnek sem kellene továbbállnia.

Mert én szeretem a hazámat, itt szeretnék normálisan élni.

Azon tűnődöm...

Azt hiszem tegnap délelőtt fogalmaztam meg magamnak, hogy milyen jól érzem magam már egy ideje.
Charlieval kézenfogva sétáltunk a vaktó napsütésben a piacon, kis pulikat simogattunk, mindenféle régiséget fogdostunk, és vihogtunk némelyiken, olyan jó volt minden. Hagytam áradni, és csak egy villanásra szaladt át rajtam, hogy "lesz ez még így se", mert -sajnos- ilyen (is) vagyok.

Aztán azt is észre kell vennem, hogy a kiegyensúlyozottság, a derű nem feltétlenül ugyanezt vonzza be, inkább mint a mágnes pozitív pólusa, a negatívat cuppantja magára.

Mit kell hát tenni?
Titkolni, hogy jól vagy, nyitott vagy a világra, szívesen adsz, mutatsz, elfogadsz?
Vagy csak egyszerűen nem tudomást venni a negatív energiákról, kilépni az ilyen szituációkból?
Túlságosan kiadom magam? Zártabbnak kellene lennem, hogy védjem a törékeny belső békémet? Hogyan tehetem ezt a mostani érzésemet tartóssá? Mennyire kell, hogy hatással legyen rám a külvilág? Mert azért attól függetleníteni magamat nem lehet és nem is kell.

Annyi minden kavarog bennem mostanában.
A lelki fejlődésről, vagy nem fejlődésről, a körülményekről, amik hatással vannak rám, az emberekről, akik marnak, vagy bántanak másokat, és hogy én tulajdonképpen milyen is vagyok.

Megnyugtató, hogy soha nem leszünk igazán kész, hogy úton vagyunk, amíg meg nem halunk, sőt hitem szerint még utána is. Ezért van remény: mindenkinek, nekem is. Ez így jól hangzik. Nem?