2019. szeptember 19., csütörtök

Csak dicsekszem megint egy kicsit

Tegnap délután Belamival beszéltünk telefonon.
Azt mondta, hogy kemény napja volt, az egyik kis betege nagyon rossz állapotban van, szerinte reggel már nem lesz ezen a világon.
Éreztem, hogy ez most áthatolt a szakmai páncélján valamiért, talán a szülők fájdalma, vagy a gyermek kora miatt, nem tudom. Igazából ő sem tudta, nem is kutatta, csak elmondta, hogy megviseli.
Pár hete is mesélt, és akkor meg is kérdeztem, hogy hogyan bír gyerekekkel dolgozni, de akkor magabiztosan azt válaszolta, hogy ő segíteni van ott, és tudatosan nem vonódik bele semmibe érzelmileg. Ő ott orvosként van jelen, latba veti az összes tudását, hogy gyógyítson.

Bólogattam nagyokat, és magamban végig is futtattam, hogy én is a gyermekvédelemben, gyerekekkel dolgozok, szinte minden nap rettenetes sorsokkal szembesülök, mégsem sírok mindenkivel, mert professzionális segítőként nem tehetem, meg őszintén szólva az nem is segítség, ha kisírom a két szememet.

De azért...
Kezdő szociális munkásként volt az úgy, hogy elvittem egy kislányt látleletet venni, és ahogy vizsgálta az orvos, még sikerült visszanyelni a könnyeimet, de aztán hazamentem, és órákon keresztül sirattam az egész elb.szott gyermekkorát annak a kislánynak.
Aztán persze felálltam, megráztam magam, és csináltam tovább ezt a rohadt nehéz munkát.

Okosabban, szakmai páncélt növesztve.
Az évek, meg a rutin csak vastagították ezt, és bizony résen kellett lenni, hogy nehogy elfedjen mindent a páncél. Ezért érzem magamra nézve kötelezőnek a váltást, ha kezdem érzéketlennek érezni magam.

Visszakanyarodva Belamihoz.
Azt hiszem ezen át kell esnie, de okosan csinálja, hogy beszél az érzéseiről. Sokkal jobb hangot adni annak, ha valami megviseli az embert, mint hordozni magában, mint egy időzített bombát.
Végiggondolja, hogy ez most miért volt más, aztán máskor már felkészültebben védi ki ezeket a csapásokat.
Mindenesetre jó nehéz terepet választott ő is.

Aztán reggel üzenet várt Kismacsótól, hogy az öt hetes kiképzés végén őt választották ki szakaszparancsnoknak.
Soha jobb kezdést reggel, hisz megnyugodtam, ő is a helyén van, jól érzi magát a választott suliban.

Pedig az elején...
Mikor az első héten elmesélte, hogy hogyan zajlik a kiképzés, teljesen elkámpicsorodtam, hogy "jó ég, mit csinálnak a gyerekemmel ott?!?!". Hova tovább biztosítottam róla, hogy nem gond, ha haza akar jönni, kereshetünk másik iskolát. Hívjon nyugodtan, már megyünk is érte.
Aztán megértettem, hogy ő nem panaszkodásként meséli az ottani dolgokat, hanem tárgyilagosan, sőt valahogy élvezi ezt az egész szívatásos módszert, mert kihívásként kezeli, és a legjobb akar lenni.
És sikerült neki.

Édes kincseim!
Ma megkérdeztem magamtól, hogy hogyan lehet két ilyen tökéletes gyereke, egy ilyen tökéletlen anyának, mint én vagyok. Aki alig bír végigülni egy két és fél órás értekezletet, utána majdnem hisztériás rohamot kap, mert megint kivették alóla az intézményi autót. (De már kitaláltam valamit. 😉)
Aki most is itt ül és blogolgat, ahelyett, hogy takarítana, főzne, vagy valami hasznos dolgot művelne. 😁
 

7 megjegyzés:

  1. Nem mindenki ment életeket, de például hosszú és fáradtságos munkával tud gyerekeket egészséges mentalitású, felelősségteljes felnőttekké nevelni. Ez nagyon nagy dolog! Szerintem az egyik legnagyobb. Nyugodtan dőlj kicsit hátra és élvezd ki a munkád gyümölcsét. Néha az embernek vállon kell veregetnie magát. ;)

    VálaszTörlés
  2. Még mindig imádom a fiúkat!!! <3
    És szuper Anyuka vagy!!! <3

    VálaszTörlés
  3. Jaj, Lullu! Bár minden általam ismert anya ilyen "tökéletlen" lenne!
    Szívből, okosan, szeretettel neveled (igen, még most is) a fiaid! Zsigerileg... mert könyvből ez nem megtanulható! ;)
    Mindkettő megállja a helyét, bárhová kerüljön is, mert olyan erős érzelmi alapokat adtál nekik, ami páncél rajtuk a mai világban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt most olyan szépen megfogalmaztad Bejusom! Tökre meghatódtam. Köszönöm! <3

      Törlés