Ilyen hétvégéket szeretnék mindig és mindig

Az megvan, hogy pénteken éjszakás voltam?
Szörnyen, borzasztóan nem volt kedvem menni, de aztán odaértem, és annyira örültek nekem a gyerekek, hogy haragudtam magamra a kénytelenkedésemért.
Aludni azt nem nagyon tudtam éjszaka, filmet néztem Minin, meg olvasni próbáltam, de fájni kezdett a szemem, aztán a fejem, szóval hajnalban sikerült megszunnyadni, de az egyik kislány felébresztette magát a telefonjával, és utána szép sorban mindenkit.

Apropó ez a kislány!
Pszichiátriai beteg, úgy három hete kaptuk. Nekem ez a gyenge pontom, a pszichiátriai betegek. Egyszerűen minden idegszálam vigyázzban áll, nem tehetek róla, de nem szeretek a közelükben lenni. Nyilván a betegségükből adódó kiszámíthatatlanság, ami taszít tőlük.
Szilvike hasonló eset, mint a másik helyemen az a kislány, akitől rövid úton sikerült megszabadítanom a lakásotthont, mert különben szétdúlt volna mindent a szó szoros értelmében és amúgy is.
Na, Szilvike picit fiatalabb még, és ezzel együtt talán kezelhetőbb, de sajnos úgy látom, hogy ahogyan a hormonok beindulnak majd nála, vele is ugyanaz lesz a helyzet.
Ő nem véletlenül lett ilyen, sajnos borzalmas dolgok érték a családjában, de ennél jobban nem adhatom ki.
Ami a lényeg, hogy ő bizony maradni fog egyenlőre, szóval ez nekem most ez egy nagy feladat, hogy megtaláljam hozzá a kulcsomat. Ami szerencsés, hogy szeret engem, talán picit túlzottan is, ezen erőteljesen dolgozok, hogy kialakítsak egy mindkettőnknek elfogadható verziót, mert azt nem bírom elviselni, ha tizenkét órában rám csavarodik, mint az inda, nem mellesleg vannak rajta kívül még tízen.
Az a "vicc", hogy Szilvi előtt egy fiú volt, akit nehezebben kezeltem, mint a többit, na most aztán vele semmi bajom, egyszerre semmi gondot nem jelent Szilvikéhez képest. Szóval minden nézőpont kérdése, ez megint bebizonyosodott.

Szombaton reggel, ahogyan hazaértem, Charlieval egyből kimentünk a piacra, de nem voltam túl jó formában, éreztem, hogy aludnom kell.
Míg Charlie összedobott egy ebédet (rohadt jó dolgom van, na), addig én aludtam egyet, utána egész nap csak úgy elvoltunk mi négyen, mert a két fiú is otthon volt. Imádtam minden percét.

Vasárnap nagyon korán keltünk.
Kismacsót vittük egy versenyre, amit az egyik kereskedelmi tévé szervezett és fel is vett, szóval a gyerek októberben benne lesz a tévében többször is. 😉
Volt -ugye- májusban az a vállalkozós versenye, ahol a csapatával harmadikok lettek, na, ott figyeltek fel rájuk, és szervezték be őket ide.
Mentünk mind a négyen, és nekem ez volt a legvonzóbb az egészben, hogy egy egész napot együtt leszünk.
A verseny szervezése tré volt, néha nem akartam elhinni, hogy ez egy kereskedelmi tévé "profi" csapata, annyi bénázás volt.
Reggel nyolcra kellett ott lennünk, úgy fél kilenc körül kezdtünk, de délután egykor még csak az első hat csapat fordulója ment le, és még hátra volt kettő ilyen kör.
Mivel Kismacsóék továbbjutottak, maradnunk kellett.
Elmentünk ebédelni a csapat többi tagjával és szüleivel, meg a tesókkal, voltunk jó sokan, és a nap végére igencsak összekovácsolódtunk. Tekeregtünk a bevásárlóközpontban, aztán négy körül visszamentünk.
Este nyolc körül már nagyon fáradt volt mindenki, azért így álldogálni egész nap...

Mi legalább ültünk, tapsoltunk, meg nekem az ölemben volt Piri (olvasó), és az unalmasabb részeknél olvastam.
Nem lenne becsületes lelőni a poént, bár nem írtunk alá semmit ez ügyben, de azért annyit elárulok, hogy nem ők győztek, de korrekt eredmény született, legalábbis Kismacsó így érezte.

Hazafelé az autópályán a három fiú nagyban megvitatta a verseny minden apró részletét, én meg azon méláztam, hogy mennyire szerencsés és boldog vagyok ezzel a három emberrel.
Nekem borzasztó nagy a kontraszt a munkámmal kapcsolatos gyerekek, meg a saját gyerekeim között. Előbbiekkel gyakran ülök a kórházban, a rendőrségen és egyéb "fincsi" helyeken, a fejlődést meg nagyítóval kell keresnem.
Az enyémekkel nekem soha semmi nagy gondom nem volt, a szülői értekezleteken kihúzott vállakkal ülhettem (már, ha én mentem), versenyre kísérgetem őket, teszik a dolgukat, magabiztosak, szépek, jók.
Náluk a hibát nagyítóval kell(ene) keresnem, de nem szoktam, mert hibája meg mindenkinek van. Én elfogult vagyok és anyatigris, Charlie erről mesélhetne.
Nem szép dolog ez az összehasonlítás, de azzal gyötröm időnként magam, hogy ez nem az én érdemem, ez a két fiú nem tőlem, nem miattam lett ilyen, csak egyszerűen ebben kihúztam a lottó ötöst, és ennyi.

Ahogy hazaértünk, kitaláltam, hogy menjünk el még hamburgerezni este tíz körül.
Egész nap szemetekkel (is) tömtük magunkat (kóla, chips, édesség), ez már csak korona volt az egészre.
Éjfél körül feküdtünk le, és rajtam kívül mindenkinek korán kellett kelnie.
Belami ment el a legkorábban, mert neki egész napos gyakorlata van a kórházban. Kismacsónak nulladik óra, Charlie dolgozik. Majd nem nagyon ingerelem őket, hogy kilenc után sikerült felébrednem. 😉