Rocksztár

Nem is tudom, hogy kezdjem.

Szoktam mondani, hogy én már megszoktam: az életem egy hülyén megírt folytatásos szappanopera. (Csak mert ennyi erőltetett fordulat pihent agyú, hosszú teleregény íróinak pattan ki a fejéből, akik már kínjukban nem tudnak mit kitalálni.)

Esetemben ez így zajlódna.

-Már volt hányatott, szomorú gyermekkor, korán jött gyerekek, válás, bűnöző -, bántalmazó partner, csodálatos egymásra találás a második férjjel, hosszú küzdelem a gyerekért, lombikok sora, majd elfogadás.

-Ühüm. Az jó kis fordulat volt, hogy tíz év után felmondott, majd az új munkahelyen belül talált egy másik munkát.

-Halálosan jó ötlet volt. Csak most mi legyen? Élt, dolgozott, meghalt? Jaj, az olyan uncsi, ki kellene találni valamit, mert szegény olvasók szétunják az agyukat. Nem?

-De mit? Bár, ha jobban meggondolom… Miért ne lehetne még egyet tekerni a dolgon? Mondjuk valahogy úgy, hogy „Épp visszaért az irodájába a második munkanapján, mikor meglátta, hogy két nem fogadott hívása volt. Az egyik ismeretlen szám, a másik Teóé (főiskolai évfolyamtárs, akivel a munkakeresés kapcsán sokat beszélt).  

Aham. Hát csesszék meg! Mert tényleg beleírták ezt a képtelen fordulatot, ami úgy kezdődött, mint fent.

Lulu kíváncsi, ezért először az ismeretlen számot hívta vissza, ami egy másik főiskolai évfolyamtársáé, aki egy hasonló helyen, mint ahonnan Lulu eljött tíz év után, nagy főnök. Nevezzük őt Gábornak.

-Helló Lulu! Gábor vagyok, szeretnék veled beszélni valamikor személyesen. Sürgős. Lehetne esetleg ma? Csak arra kérlek hallgass végig, nem kell semmit mondanod rá!

-Szia Gábor! Fú, ne idegesítsél már, megijesztesz!

Én most épp ügyelek az új helyemen, tök egyedül vagyok, a gyerekek a táborban vannak, szóval nem hagyhatom itt a helyemet.

-Semmi gond, oda megyek, gyorsan megbeszéljük. Jó így?

Teljesen elbizonytalanodva: -Hát… Jó.

Ezek után Lulu ész nélkül kereste Teó számát, hogy visszahívja.

-Szia Teó! Mi a frászkarikát csináltál, hogy Gábor felhívott? (Teó Gábor beosztottja.)

-Hű! Tényleg felhívott? Azt hittem csak viccel, mert én mondtam neki, hogy most kezdtél az új helyen hétfőn. Kellene ide egy vezető, és csak beszélgettünk, valahogy felmerült a neved, ő meg ráugrott a dologra. Pedig én mondtam neki, hogy most kezdtél…

Amúgy azt mondta nem érdekli, megadja azt a pénzt, amit most kapsz a jobb besorolással, mert neki olyan ember kell, aki csinálta már ezt, nem kell tanítgatni, ilyenek.

Gábor szörnyen válogatós, nem vette fel se Pirit, se Annát, mert nem hajlandó olyannal együtt dolgozni, aki szerinte nem illik a csapatba. Mert itt nagyon jó csapat van amúgy, tudod, hogy képtelen vagyok mozdulni ez miatt, csak nyavalygok felette, de szeretek itt lenni.

-B.szd meg Teó! B.szdmegb.szdmeg! Figyu, itt a Gábor, leteszlek!

Mert Gábor már ott is állt az ajtóban.

És igen, középvezetői állást ajánlott úgy, hogy a pótlékokkal legalább ennyi lenne a keresetem, mint most, plusz cafetéria, ami itt -mondjuk- nincs is.

Gábor láthatólag jól menedzseli a rábízott központot, aminek egyik szelete lenne az enyém minden felelőségével együtt, mert olyan emberekkel veszi körül magát, akiket előtte „lekáderez”, és nem sajnálja rá az időt, hogy maga is meggyőződjön róla: a delikvens beillik e a csapatba.

Nekem ez az egész most csöppet sem hiányzott, sőt.

Az autisztikus énem sikoltozik rendesen, mert azért normál beállítottságú embernek is sok lenne egy hónapon belül két munkahely, nemhogy három.

Na, már most nekem, aki minden lépést agyongondolkozik, ez maga a halál.

Gábor azt akarta, hogy csütörtökig adjak választ, és minél hamarabb menjek is át, ha úgy döntök. (Ez már nem ugyanaz az intézmény, de még próbaidőn vagyok, szóval megtehetem.)

Mondtam neki, hogy kizárt dolog, nekem kell egy kis idő, hogy felelősségteljes döntést hozzak, főleg, hogy a jelenlegi helyemről alig van még benyomásom.

Végül a hétfő reggelbe egyeztünk ki.

Na, mit szóltok?

Komolyan nagyon várom a véleményeteket, bár tudom, hogy döntenem nekem kell.

Lássunk néhány tényt, támpontot (hátha nekem is segít)!

Én az alapellátásból nem véletlenül jöttem el, tele volt a hócipőm az egésszel a januári változások miatt, plusz a helyi sajátosságok is keserítették az életemet, mert tényleg annyi dolgot sóztak ránk pluszban a főnök töketlensége miatt (mi osztottuk a nyári gyermekétkeztetés ebédjét, pályázat januártól, és hasonló nyalánkságok), hogy borzalom.

Gábor szerint náluk ez nem így van, ő erre nagyon figyel, hogy semmit ne nyeljen be a központ, ami nem az ő feladata a jogszabályok szerint.

Mellette szól még, hogy igazából a kollégák újak lennének, és az ügyfelek is. (Mondjuk az ügyfelek nagyjából mindenhol „egyformák”, és nem is tudom, hogy akarok e újakat megismerni.)

Főnökként azért lennének eseteim, de kevesebb, mint a beosztottjaimnak.

Soha nem főnökösködtem, fogalmam sincs, hogyan menne ez nekem, eddig mindig csak a saját munkámért voltam felelős.

A munkaidő elég stabilan ugyanaz, mint régen, gyakorlatilag ehhez van igazítva a jelenlegi életem, még nem teljesen sikerült átállni a mostani helyemen lévő kissé hektikusabb időbeosztásra.

Ezt csak halkan súgom, de félek attól, hogy nem vagyok én akkora ász a tíz évem ellenére sem, mint ahogy jelen pillanatban látszom. (Charlie tegnap óta „rocksztárnak” csúfol a népszerűségem miatt, de én nem vagyok vicces kedvemben.)

Szakellátás, ahol most épp vagyok.

Új, új és még annál is újabb nekem. Ezért fogalmam sincs, mit tehetnék a „serpenyőkbe” róla.

A munkahelyem elég lepukkant környezetileg, a munkatársakkal eddig jól megtaláltam a hangot, aranyosak, segítőkészek.

A gyerekek rémesek, de nincsenek túl sokan, lányok (mondjuk nem biztos, hogy jobb, nem tudom), közönségesek, durvák egymással, csúnyán beszélnek. A gyermekfelügyelőket semmibe veszik, de a nevelőtársamat tiszteletben tartják, legalábbis viszonylag.

Én új vagyok nekik, még a „kisrókásat” játsszuk, hagyom, hogy közeledjenek, de a tábor miatt ez most félbeszakadt.

Nem hiszem, hogy a fejemre fognak nőni, mert annál keményebb vagyok, de a butaság, közönségesség nagyon szívja az energiámat, azt a másik helyen sem tudtam megszokni tíz év alatt sem.

Van még bennem lendület, hogy akarjam ezeket a gyerekeket megérteni, tudni, de elég rossz látni, hogy mennyi kiégett ember van körülöttük, és hányat elüldöztek már.

Előrelépési lehetőség nem olyan sok van itt, mert a középvezetői állás szinte csak pénzezés, én meg azt nagyon nem szeretném.

Nem tudom, mit csináljak, hogy ne kattogjak ezen, és olyan döntést hozzak, hogy soha az életben ne bánjam.

Ha én innen most felállok, ennél a megyei szakellátásnál hírem lesz, és nem jó. Én leszek az az állásszédelgő, akit minden munkáltató pokolba kíván.

Egy hete sincs még, hogy az igazgatónőnél voltam ezért az állásért, és nagyon örültem, hogy az enyém lett.

De mi lesz, ha ez az egész rosszul alakul?

A másik meg „hazai” terep, ráadásul egyből landololhatnék egy vezetői pozícióba.

De jó az nekem? Akarom én azt?

Olyan rohadt jó volt a kedvem tegnap reggel.

Vidáman készülődtem, ízlelgettem az új dolgokat magam körül.

Aztán este meg úgy mentem haza, mint aki gyomorrontást kapott a fölöslegbe lenyelt újtól. Mert ez már tényleg megfeküdte a gyomromat.

Ti kívülről ezt hogyan látjátok? Mi a véleményetek? Minden felvetés érdekel.

Most, az írás közben formálódott egy gondolat bennem, de tudom, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű.

Mert az én életem SOHA nem az.

És k.rvára nem fogom megszokni SOHA.