Kezünkben az irányítás?

Addig-addig mondogattam magamnak, hogy már pedig én ilyen státuszt szeretnék bizonyos helyen, hogy SIKERÜLT!!!, ilyen státuszban leszek azon a bizonyos helyen augusztus 15-étől.

Na, ezt elég hülyén sikerült leírni, de a lényeg, hogy túl vagyok a megbeszélésen, és enyém az állás.

Én előtte már nem is voltam ideges, mert megbeszéltem magammal, hogy teljesen indokolatlan lenne, hisz a jelenlegi helyemen is jól vagyok, és semmi baj nem lesz, ha véletlenül nem jön össze ez az interjú az igazgatónővel, és nem lesz enyém a legújabb állás. 

Így viszonylag nyugodtan, mosolygósan mentem be a rettegett igazgatónőhöz, akinek kifejezetten jó hangulata volt, úgyhogy már a megbeszélés végén mondta, hogy hétfőtől mehetek az új helyre.

Útban haza azon tűnődtem, hogyha csak ezt az esetet nézem, akkor tényleg helye van annak a meglátásnak, hogyha nagyon szeretnénk valamit, akkor előbb vagy utóbb megkapjuk, ha elég kitartóan gondolunk rá. Mert én december óta ezt mondogatom, aztán tessék: kicsit nyakatekerten, véletlenek sorozatán át, de úgy lett.

Ám nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy éveken át milyen nagyon sokszor elképzeltem, hogy Belami és Kismacsó között ott sétál a két nagy kezét fogva Annácska, a mi közös lányunk Charlieval. 

Néha még most is látom, még a nevetését is hallani vélem, szóval az erős megjelenítésben nincs hiba. Csak épp...

Akkor most hogy is van ez? Kezünkben van az irányítás? 

Bocs, de szerintem nem!